Vétkeztünk…

2017. június 14., szerda

„Vétkeztünk... Egyház a történelmi és társadalmi bűnösszefüggések rendszerében" címmel jelent meg Fazakas Sándor legújabb könyve. A Debreceni Református Hittudományi Egyetem tanárát az egyház bűnökkel terhes múltjával és azok jelenbeli következményeivel való szembenézéséről kérdezték.

Mit takar ez az első hallásra nem könnyű olvasmányt ígérő, akár provokatívnak is tekinthető cím?

A főcím tulajdonképpen zsoltáridézet. A 106. zsoltárban olvassuk: „Vétkeztünk őseinkkel együtt, bűnt, gonoszságot követtünk el”. De az Ószövetség számos helyén olvasunk hasonló megfogalmazást, többes szám első személyben. A „vétkeztünk az Úr ellen” (1Sám 7,6) vallomást az ószövetségi nép valóban közösségileg értette, méghozzá úgy, hogy az ősök, vagyis az atyák bűne és a saját bűnök halmozottan állják útját az Istennel való kapcsolatnak, ugyanakkor mélyen befolyásolják, méghozzá a jelenben az egyén és közösség boldogulását.

Nem a kollektív bűn és büntetés rossz emlékét idézi ez vissza?

Tudom, hogy a kollektív bűnre való hivatkozással emberek tömegeit lehetett haláltáborokba küldeni, kitelepíteni, vagy évtizedekre megbélyegezni, másodrangú állampolgárokká degradálni. Politikai értelemben semmiképpen sem beszélhetünk kollektív bűnről. Ez a könyv éppen teológiai alapon kívánja egyrészt cáfolni a tragikus történelmi események mögött tetten érhető eszme tarthatatlanságát, de ha figyelmesen olvassuk a Szentírást, láthatjuk, hogy ezt már az Írás is megteszi. Másrészt a fogalom által jelzett problémát mégsem lehet teljes egészében félretolni, tabuizálni vagy úgy tenni, amiről nem beszélünk, az nincs. Hogy ez a kérdés jelen van világunkban, például az emlékezés kultúrájában, jelzik azok a fogalmak, amelyek a kollektív bűn megjelölés kiváltására honosodtak meg, ilyen a „kollektív felelősség” vagy „kollektív szégyen”. De bármelyiket használjuk, mindegyik mögött egy olyan cselekvő alany érhető tetten, amelyben az egyén és emberek egy-egy csoportja feletti valósággal van dolgunk. Intézmények, társadalmi szervezetek, gazdasági vállalkozások tekinthetők ilyen önálló, cselekvőképességgel és jogképességgel, saját belső dinamikával és döntéshozó mechanizmusokkal rendelkező cselekvő alanyoknak. Az egyház vagy bámely más vallásközösség is ilyen. Ezt kívánom a könyvben a teológia és más tudományok (pl. szociológia) szempontjainak egymásra vonatkoztatásával megragadni, leírni… Ilyen értelemben az egyház is egyházként, azaz nemcsak hívő emberek csoportjaként, hanem kollektívaként, többes cselekvő alanyként érintett a múlt történéseiben, vagy akár a jelenkori társadalmi folyamatokban. Pontosan e rendszerszintű összefüggésekre utal az alcím, amely a könyvben szintén kifejtésre kerül.

Gyakran hallani és olvasni azt a véleményt, hogy hagyjuk már a múltat, van a jelenben elég feladat, inkább erre koncentráljunk…

Ezzel a megállapítással több ok miatt nem értek egyet. Egyrészt azért nem, mert még mindig velünk élnek az elmúlt embertelen politikai rendszerek áldozatai vagy azok leszármazottai: olyanok, akiknek életpályáját súlyosan befolyásolta a rezsim, akiknek ketté tört szakmai karrierjük, megroppantak emberi-erkölcsi integritásukban, méltatlanul hátratételt szenvedtek, emlékeikben vagy génjeikben hordoznak múltbeli traumákat, s ez a körülmény még az utánuk következő generációkat is súlyosan érinti – mint ahogy a felmenők kiváló kapcsolati tőkéjéből is egészen jól lehet érvényesülni ma is… Tehát, aki azt mondja, hogy „spongyát rá”, az nem tudja, hogy mit beszél. Ez egyszerűen felelőtlenség, hogy súlyosabb szavakat ne használjak. Egy ilyen magatartás az egykori áldozatokat másodszor is kiszolgáltatja az igazságtalanságnak… 

Másrészt azért sem értek egyet egy kollektív amnéziával, mert a múltbeli döntések megismerése segít megérteni a jelent, közösségi életünk jelenlegi anomáliáit, visszásságait, amelyek ma is irritáló módon hatnak sok kortársunk számára – sőt, újabb áldozatokat termelnek ki magukból. Paul Ricœur, a neves francia protestáns gondolkodó mondja: azért kell a múlt felé fordulnunk, hogy megtudjunk valamit a jelen és a jövő számára. Nos, a közelmúlt eseményeinek és történéseinek vizsgálata, s ezen belül a diktatúrák természetének az elemzése, illetve az egyházak diktatórikus társadalmakban tanúsított magatartása azért tanulságos történet, mert rádöbbenünk: a múlt nem múlt el maradéktalanul. A helyzet az, hogy diktatúrák összeomlását követően azok mentalitáselemi, kormányzási technikái, az érdekérvényesítés módozatai tovább élnek a társadalmi alrendszerekben, szervezetekben és ez alól a vallásközösségek, egyházak sem kivételek. Sajnos, tudomásul kell vennünk azt, amit jó 25 éve még nem gondoltunk, hogy ún. „átmeneti társadalomban” élünk – és még mindig abban élünk. Vagyis számolnunk kell a diktatúrák áthúzódó következményeivel.

Miben érhető tetten ez például az egyházak esetén?

Időről-időre felröppen egy hír, miszerint az egyházban is működtek az állampárt ügynökei és hálózati személyei. Vagy felmerül kérdés: miért hallgat az egyház lelkészeinek, egykori vezetőinek ügynökmúltjáról? De ide sorolom azokat a híreket is, amelyek egyházi személyek visszaéléseiről szóló történetekkel tartják izgalomban a közvéleményt és az érdeklődést, pl. szexuális vagy anyagi természetű visszaélések kapcsán. Vagy miért nem képvisel markánsabb véleményt az egyház például szociálpolitikai kérdésekben, a menekültüggyel kapcsolatosan? Hol van a keresztyén szeretet megélése? Nyilván, ezek a hírek mindig jobban foglalkoztatják a közvéleményt, mint a pozitív példák, például az, hogy hány segítségre szoruló embert látnak el az egyházak szociális szolgáltatásaik által, s milyen minőségben. Mégsem mondom, hogy nem megalapozottak – legalábbis részben − ezek a kérdések, hiszen a társadalom morális érzékét nem kellene elbagatellizálni. Viszont ha már vétkekről és bűnről folyik a diskurzus, akkor miért nem az egyház, illetve az egyház tudománya, a teológia igyekszik definiálni azt, hogy mi a bűn?

Mert, hogyan definiálható a bűn?

Ez volt az egyik fontos mozgatórugója könyvem megírásának: tudatosítani, hogy nem az a bűn, amit a társadalom vagy a közvélemény annak tart. Vagyis csak részben! A kérdés ettől sokkal súlyosabb, mert a társadalom igazságérzete által vétkesnek ítélt magatartás és viszonyulás már következmény: egy olyan mély hitéleti-teológiai krízis és megroppanás következménye, amely törvényszerűen hozott és hozhat ma is magával alkalmazkodási kényszereket, elvtelen kompromisszumokat, vagy a hallgatást ott, ahol szólni kellene, vagy a szolidaritás hiányát ott, ahol fel kellene vállani a megalázott, fenyegetett, ellehetetlenített embertárs sorsát. A vétkes végkifejlet gyökere mélyen van – így az egyház hitelességének megingása sem írható egyszerűen „a gonosz világ” vagy az „ellenséges környezet” számlájára. E helyett önvizsgálatra van szükség, amit a hit nyelvén bűnismertnek és bűnbánatnak nevezünk – de hát e nélkül nincs hiteles továbblépés. A hitelesség ugyanis nem azt jelenti, hogy az illető tisztségviselő vagy testület, közösség erkölcsileg perfekt lenne… Az egyház soha nem is igényelte maga számára ezt az erkölcsi perfekcionizmust – viszont az egyház vétkeiről való teológiai eszmélkedésnek az egyházatyákig visszanyúló hagyománya van a teológiatörténetben. A hitelesség viszont abban áll és abban erősödhet meg, hogy miként állunk hozzá tévedéseinkhez, hogyan viszonyulunk rossz döntéseinkhez, mit kezdünk az emberi meghasonlás történeteivel: minden áron meg akarjuk magyarázni azt, hogy nem volt más lehetőség, vagy pedig megtanuljuk levonni a konzekvenciákat és lehetőleg körültekintőbben előkészíteni jelenlegi és a jövőben várható döntéseinket.

Abból, amit eddig mondott, arra következtetek, hogy a könyvben nemcsak a múlt bűneiről, az egyház diktatúrák idején tanúsított magatartásáról van szó…

Pontosan! Egy demokratikusnak tartott társadalomban is naponta döntések előtt áll az egyén és a közösség. Kérdés, hogy e döntéseket milyen folyamat előzi meg: a saját küldetésének alapjaira, vagyis premisszáira támaszkodik ilyenkor egy szervezet – egyház esetén saját bibliai-teológiai, reformátori-hitvallási örökségére –, vagy pedig alkalmazkodási kényszerek, emberi érdekek, hatalomszerzési és hatalommegtartási technikák, külső, például politikai-ideológiai elvárásoknak való megfelelés igyekezete? Hogy konkrétan hogyan néznek ki ezek az alkalmazkodási kényszerek vagy politikai és teológiai engedmények, hogyan alakulnak ki és szereznek érvényt maguknak e kompromisszumok egy vallási közösségen belül, nos, ezt vizsgálja ez a könyv.

Tudna példát mondani?

Igen. Elég megnézni például, hogy miként lelkesedett az egyházi sajtó a háborúért az I. világháború kezdetén, vagy a kommunista típusú demokrácia nagy céljaiért az '50-es években, vagy miként jelent meg egy torz nemzetieskedő kurzus egyházi-vallási köntösben a rendszerváltás után. De van más példa is: a zsidótörvények megszavazása 1938-ban és ’39-ben tipikus példája ennek a kompromisszum-keresésnek: a magyar parlament felsőházában az egyházi főméltóságok annak az érvnek engedve szavazták meg az első két zsidótörvényt, hogy ezzel egy állítólag fennálló és fenyegető rosszabb megoldást, nevezetesen a radikális jobboldal térnyerését vagy a német megszállást kivédjék. Ez szerintem nemcsak politikai engedmény, hanem teológiai engedmény is, és ettől súlyosabb! Ezért vétek! Annak kifejtésére is sor kerül a könyvben, hogy a zsidókérdésben tanúsított egyházi magatartás milyen teológiai hiányosságokra, és más, az egyházban polgárjogot nyert eszmékre vezethető vissza. Vagy a sokat emlegetett ügynökkérdés, illetve egyházi személyek hálózati tevékenysége: itt nem egyszerűn morális jellegű a probléma, nevezetesen, hogy úriember nem tesz ilyet, vagyis nem jelent egy ellenséges hatalomnak hittársairól, szolgatársaitól. Ennek gyökere mélyebben van: teológiailag deficites ez a magatartás (még ha a kényszerítő hatalomnak való engedés lélektanilag érthető is), mert a Krisztushoz tartozás helyett – amelyre állítólag fogadalmat tett a hívő egyháztag a konfirmációja alkalmával, a lelkész pedig lelkészi esküje során – itt egy idegen hatalom szolgálatába való elszegődés érhető tetten. Egyházkormányzóknál még súlyosabb az ügy: a reformátori egyházértelmezés szerint ugyanis a felelősséggel felruházott tisztségviselők számadással tartoznak az őket elhívó és felhatalmazó testületeknek. És ki az, aki elhiszi, hogy az állami szervekkel való konspiratív együttműködés részleteiről beszámoltak az érintett vezetők a zsinatnak vagy a közgyűléseknek? Ehhez elég összehasonlítani az egyházi fórumokon elhangzott és dokumentált beszámolókat és az állambiztonsági levéltár anyagát…  Az egyházi testületek pedig „hálát adva” megszavazták és elfogadták ezeket a látszat-beszámolókat. Nyilván, egy öntudatos keresztyénségben ez nem történhetett volna meg.

És a jelenben hogy néz ki egy ilyen folyamat? Hol minősül vétkesnek az egyház?

Azok a jelenségek, amelyek a múltban gyökerét képezték az egyéni meghasonlásoknak vagy téves testületi döntéseknek, minden időben tetten érhetők. Meg kell vizsgálni, hogy hol és mikor hozott meg, illetve hoz meg az egyház, annak egy-egy testülete vagy egy-egy intézménye olyan döntéseket, és foganatosít olyan határozatokat, ahol elmaradnak az előzetes hitbeli és teológiai reflexiók, helyette gazdasági kényszerhelyzetek, politikai (akár nemzet-politikai), gazdasági trendekhez és más szempontokhoz való alkalmazkodás marad a fő motivációs tényező. De az is megtörténhet, hogy partikuláris, vagy más személyi érdekek versengése vezetnek bizonyos határozatokhoz. Vagy miért történhet meg, hogy testületek koncepcionális viták és közös konszenzuskeresés helyett egyszerűen és kritikátlanul csak megszavaznak szűk körben és háttérmegegyezések által meghozott (sub rosa) döntéseket, felruházva azokat a törvényesség látszatával. Lehet erre azt mondani, hogy ez a reálpolitikai helyzet, egyházban és egyházon kívül egyaránt – de hát itt valami a normalitás látszatát ölti magára, holott teológiailag nem az. Azt kellene látni, hogy a reformátori egyházértelmezéssel ellentétes ez a jelenség – és sajnálatos, hogy a civil társadalom egy-egy szegmensében jobban működik, legalábbis ami a konszenzuskeresést és a vitakultúrát illeti. Tehát, történelmi koroktól és társadalmi berendezkedéstől függetlenül: az egyház elhibázott döntései ott érhetők tetten, ahol az egyház elmulasztja a döntéseket megelőzően a társadalmi-gazdasági-politikai helyzetét tárgyszerűen elemezni, a helyzethez hitbeli-teológiai szempontok szerint viszonyulni, a rövid és hosszabb távú következményeket felmérni, s közben megmagyarázzuk, hogy nem volt más döntésre lehetőség. És ez utóbbi újból egy olyan állítás, amely a vonatkozó kutatás eredményei szerint nem állja meg a helyét: egy szociális interakció törvényszerűségei szerint működő, s önmagára állandóan reflektálni kényszerülő szervezetben mindig van alternatív cselekvési lehetőség. Vagyis nem igaz, hogy nem történhetett volna másként, vagy ma nem lehetne másképp…

De hát ezeket a döntéseket egyének hozzák meg, vagy egyének egy-egy csoportja. Hogyan lehet akkor egy közösséget, kollektívát felelőssé tenni történelmi vagy társadalmi léptékű vétkekért?

Az igaz, hogy minden elhibázott vagy később vétkesnek minősülő döntés mögött emberi magatartásformákat látunk. De hát azt mégis látni kell – s ennek törvényszerűségeit az empirikus tudományok bizonyították –, hogy felelős beosztásban meghozott döntések „pozíció-specifikus” döntéseknek minősülnek, mivel következményei nemcsak az érintett egyént, hanem az egész rendszert érintik. Ha valaki vezető beosztásban – bármely társadalmi vagy gazdasági szervezetben − félelemből, pillanatnyi hatalmi érdekek, a népszerűség vagy a presztízs megőrzése érdekében cselekszik, vagy éppen mond le cselekvési lehetőségekről, talán nem gondol arra, hogy ezeknek mindig rövid és hosszabb távú hatásaival is számolni kell. Egy vezető ugyanis felelősséggel tartozik az egész rendszer működéséért, jó rendjéért, az igazságosság szervezeten belüli érvényesüléséért, munkatársai és beosztottjai emberi jogainak és méltóságának védelméért. Viszont megtörténhet, hogy a vezető ezt a felelősségüket nem tudatosítja, döntéseinek vagy mulasztásaik következményeivel nem számol. Ha az adott vezető személy kudarcot vall a tisztség gyakorlásában, visszaél hivatalával, vagy egyszerűen felelőtlenül jár el, olyan következmények alakulnak ki, amelyek az egész szociális rendszert érintik. Így pedig a szociális interakció következtében a kiváltott hatások, reakciók és kölcsönhatások nyomán olyan kényszerhelyzetek jönnek létre, amelyek immár rossz közösségi-testületi döntéseket eredményeznek, sőt a későbbi generációk cselekvési lehetőségeit nagymértékben befolyásolják. Sőt, még tovább megyek: az ilyen típusú vezetés és így meghozott döntések feletti hallgatás, annak kritikátlan elfogadása, teológiai reflexiók és egészséges emberi erkölcsi érzék hiánya oda vezet, hogy az ilyen folyamatok az egész érintett közösség „szociális identitásává” válik. A „nincs mit tenni” vagy „éljünk, ahogy lehet” rezignált magatartásával hosszú távra még a változás reménysége is kiiktatásra kerül. Úgy gondolom, a 20. századi diktatúrák természete a fenti törvényszerűségek nélkül nem érthető meg igazán.  A szomorú viszont az, ha az ilyen berögzült mechanizmusok túlélnek – márpedig túlélnek – politikai rendszereket, sőt egész generációkat.

Tudna valami bíztatót mondani? Hogyan tovább?

Igen. Nem mondanám, hogy emberileg teljesen reménytelen a helyzet, még akkor sem, ha néha a szemünk előtt születnek olyan határozatok és döntések, amelyek nem állják ki a teológiai kritika próbáját, vagy bizonyos érdekek stoppolják, hogy többet megtudjunk a múltról, a régi-új működési mechanizmusokról. Egyszerűen tudomásul kell vennünk, hogy az egyházak és a vallásközösségek nem tudnak kitérni az intézményesülés, azaz a szervezetté válás kényszere alól. Egy neves teológus azt mondta egyszer: „Krisztus Isten országát hirdette, s jött helyette az egyház” (Loisy).  Márpedig minden szervezetnek, legyen az társadalmi, gazdasági vagy vallási szervezet, a következő jellemzői vannak: célkitűzés, azaz program, tagság, stratégiai tervezés, strukturált döntéshozó mechanizmusok. Ha pedig ez így van, akkor a tévedhetőség, a rossz helyzetfelmérés és ennek megfelelően rossz döntések sorozata nem zárható ki. Látjuk, e törvényszerűségeket nehezen lehetne elvitatni az egyházi szervezetektől. A megoldás tehát abba az irányba kereshető, hogy ha már szervezetként kénytelen jelen lenni a hívők közössége ebben a világban, akkor szervezeti kultúrája és működése ábrázolja ki, hogy milyen belső lényeg, küldetés és igazság felől teszi ezt? Pontosabban: az egyház belső lényege a lelki közösség (koinonia), egzisztenciális részesedés együtt az Isten jelenlétében. Ennek a közösségnek és lelki történésnek át kell hatnia az élet valamennyi területét, annak szociális, materiális és jogi vonatkozásaival együtt. Az egyházi élet és szervezet tudatos formálása, és ennek a belső lelki megtapasztalásnak való megfeleltetése teheti képesé az egyházat, hogy ne csak elhibázott döntéseknek, hanem elsősorban a megbékélésnek és a megújulásnak is alanya legyen, kollektív értelemben is.       

V.Á., ttre.hu, fotó: Vargosz, ttre.hu

Ez történik továbbiak →



Istent keresem

Ez 7

„Fújjátok csak a kürtöt...” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink