„A presbitérium nem újkori találmány”

2017. június 12., hétfő

Vállaljuk a presbiteri tisztségre szóló jelölést, mert nem véletlenül kapunk ilyet – erre biztat Huszár Pál, a Zsinat világi elnöke a presbiterválasztás évében. A dunántúli főgondnokot természetesen a reformációról és az első magyar presbitériumról, valamint a nemrégiben kapott kitüntetéséről és a geszti kastély jövőjéről is megkérdeztük.

Rangos elismerést kapott még márciusban. A Magyar Érdemrend tisztikeresztjének polgári tagozatát a haza érdekeinek előmozdítása és az egyetemes emberi értékek gyarapítása területén végzett tevékenységéért vehette át. Mit jelent ez?

Azt hiszem, e kitüntetéssel egyrészt az elszakított magyarságért végzett munkámat ismerték el. Nyolc éve aláírhattuk a Kárpát-medencei magyar református egyházak Trianonban megszakított alkotmányos egységét megújító dokumentumot, és ezzel a lelkieken túl egyházjogi szempontból is újjáalakult a Magyar Református Egyház. Há­lás vagyok, hogy e munkának ma­gam is részese lehettem. Másrészt számtalan ismeretterjesztő és a presbiteri szolgálatot népszerűsítő előadással járom a hazát, több könyvet is írtam ilyen tartalommal. Több mint két évtizednyi presbiteri szolgálattal a hátam mögött különösen is fontosnak tartom a presbiteri tisztség presztízsének helyreállítását: szeretném, ha mind maguk, mind lelkipásztoraik felismernék, mennyire fontos oszlopai ők a gyülekezeteknek. Harmadszor pedig az ökumenikus nyitottságom, a többi felekezettel ápolt jó viszonyom is hozzájárulhatott az elismeréshez. E vélekedésemet erősíti, hogy egy katolikus püspöktől az evangélikus főfelügyelőn át egy kisegyházi elnökig a legkülönfélébb közösségekből érkezett gratuláció.

Dunántúli főgondnokként és a Zsinat világi elnökeként egyaránt második hivatali ciklusát tölti. Az első ciklus időszakából kiemelte a református egység megteremtésének feladatát. A hivatali idő felénél járva mit tart a legfontosabbnak a második ciklus teendői közül?

Most a korábban megteremtett alkotmányos egység aprópénzre váltása van soron. Ez esetemben azt jelenti, hogy körbejárom a részegyházakat, és az összetartozás fontosságát hangsúlyozó előadásokat, beszédeket tartok.

Merre járt mostanában?

Legutóbb a május 20-i nagyváradi egységünnepen, előtte pedig az erdélyi Mezőpaniton, ahol a reformáció évfordulójához kapcsolódva tartottam ünnepi beszédet a gyülekezet előtt. Szeptemberben Bácsfeketehegyre látogatok ugyancsak egy reformációs előadással. De természetesen az anyaországi eseményeket sem mellőzöm: május 26-án a tihanyi bencés kolostorban tartottam előadást a reformációról jó barátom, Korzenszky Richárd perjel felkérésére.

Előadásaiban, beszédeiben mit tart a legfontosabbnak elmondani a reformációról?

Nemrég a Nemzetközi Szent György Lovagrend tagavatóján, felekezetileg vegyes közösségről lévén szó, elsősorban a reformáció nemzetmegtartó erejét hangsúlyoztam. Ugyanakkor azt is megjegyezve – persze úgy, nehogy bárkit is megsértsek vele –, hogy a reformáció elsősorban mégiscsak hitbéli megújulást hozott. Ezért is idézem általában Erdő Péter esztergom-budapesti érseknek az idei ökumenikus imahét országos megnyitóján elmondott szavait, amelyek szerint minél közelebb vagyunk Istenhez, annál közelebb leszünk egymáshoz. A magyar katolikusság első embere nem mellesleg azt is hozzátette, hogy a reformáció elkerülhetetlen volt, és míg sokan valóban a megújulás lehetőségét látták, mások a veszélyt érzékelték benne. Ez így igaz, és az is tény, hogy az utóbbi félelem indította el az ellenreformációt. De szoktam idézni a reformáció egyik előfutára, Assisi Szent Ferenc békéért könyörgő imádságát is, hiszen nem véletlen, hogy a reformáció első befogadói, a legtöbb magyar reformátor eredetileg ferences szerzetes volt. Természetesen ki szoktam emelni a magyar nyelvű igehirdetés, a magyar Biblia és a magyar nyelvű oktatás jelentőségét is. Ahogy azt is elmondom, hogy a reformáció nem maradt hatástalan a katolicizmusra sem, náluk is megannyi területen megújulást ösztönzött.

Talán érdemes a reformáció évében is elővenni azt az ismeretterjesztő könyvet, amelyet 2009-ben Kálvinról írt.

És amely akkor az év könyve lett a református egyházban. De ha már Kálvin: a genfi reformátor elismertségét jól kifejezi egy kis történet. Egy római katolikus főpap barátommal évődve azt mondtam egyszer, hogy a legnagyobb esztergomi érseket mégiscsak mi, reformátusok adtuk a katolikus egyháznak a kálvinista születésű Pázmány Péter személyében. Ő, elismerve az igazamat, arra figyelmeztetett, hogy a mi reformációnkhoz pedig egy ágostonos szerzetes kellett. Jót nevettünk, és bár én tudomásul vettem a döntetlent, ő még hozzátette: ha nincs a reformáció, és főként, ha nincs Kálvin, akkor mi itt, a Kárpát-medencében valószínűleg már nem magyarul beszélnénk. Ez azért óriási elismerés egy katolikus főpaptól.

Melyiktől is?

Négyszemközt zajlott a beszélgetés, ezért a nevét megtartanám magamnak.

Nemcsak az ötszáz éves reformációt és az ötödfélszáz éves II. Helvét Hitvallást ünnepeljük idén. Van négyszázas évfordulónk is: az első magyar presbitérium 1617-ben állt fel Pápán. Miért pont ebben a dunántúli városkában?

Pápának kiemelt szerepe volt a végvárrendszerben, ezért engedményeket kapott a bécsi udvartól. A katonaság a reformáció helvét irányzata mellé állt, kálvinista prédikátorokat fogadott, az udvarnak pedig nem állt érdekében, hogy zaklassa őket a háborús idők­ben. A halállal naponta farkasszemet néző vitézeknek különösen fontos volt a megváltottság tudata. Mihelyt megszűnt Pápa végvár lenni, vissza is vették e kiváltságát, ek­kor kezdődött a város református kollégiumának adászteveli száműzetése is. Nem véletlen hát, hogy a vitézi rend erősen képviselve volt a presbitériumban, de ott volt a város polgári vezetése és a köznép is, egyszóval széles társadalmi bázisa volt az első presbitériumnak.

Mégis azt gondolnánk, hogy a Bécstől távoli Tiszántúlon vagy a független Erdélyben kedvezőbbek lettek volna a feltételek.

A presbiteriánusoknak, különösen a királygyilkos Cromwellnek az angol forradalomban játszott szerepe miatt az erdélyi fejedelmeknek erős fenntartásaik voltak ezzel a reformációs irányzattal kapcsolatban. És hát a Tiszántúlon is erős ellenállás volt, ott a lelkészek körében, mert attól tartottak, hogy a hívek túlzott beleszólást kapnak az egyház és a lelkipásztorok ügyeibe.

Az eltelt négyszáz év a pápaiakat igazolta.

A presbitérium nem újkori találmány, bibliai gyökerei vannak. Az ősegyház korában a gyülekezetalapító apostolok is mindig megtalálták a megfelelő vezetőt a gyülekezetek élére, illetve azokat a társakat, akik presbiterként segítették az ő munkáját. Csak miután az egyház betagozódott az egyszemélyi vezetésű Római Birodalomba, akkor alakult ki az egyházon belül is az egyszemélyi vezetés, aminek aztán a következő bő ezer évben minden negatív következménye érvényesült. A keresztyén közösség csak a 16–17. században fedezte fel újra a kollektív vezetésben rejlő lehetőséget. E felismerés egyértelműen előremutatónak bizonyult a következő századokban.

Mégis mi volt a jelentősége a presbitériumoknak az elmúlt századokban?

Az üldöztetések idején – főként az ellenreformáció, de a kommunizmus évtizedeiben is –, amikor lelkipásztorok nélkül maradtak a gyülekezetek, a presbiterek vitték a vállukon az egyházat: ők álltak ki felolvasni a prédikációkat és intézték a közösség ügyes-bajos dolgait. Annyira felértékelődött a presbiteri tisztség, hogy például az 1780-as budai zsinatra a lelkészeket bebocsátották ugyan, de felszólalni nem volt lehetőségük. Presbiteri túlsúly alakult ki tehát. Aztán persze megjött az ellenkezője is, a lelkészi túlsúly…

Ma élnénk ezt?

Úgy vélem, ma kiegyensúlyozott a helyzet. Bár a presbitereket időnként szokták bólogató jánosoknak is nevezni, és a presbiteri, valamint a gondnoki tisztségről írt könyveimben is hozok példákat ilyen esetre, összességében mégis az a benyomásom, hogy a testületek többsége jól működik. Fontosnak tartanám viszont, hogy egyre inkább ne csak anyagi, hanem lelki kérdésekben is hallassák hangjukat a gyülekezetek világi tisztségviselői.

Az említett könyveiben arra is rámutat, hogy a presbiteri tisztségnek manapság kisebb a tekintélye, a vonzereje, mint a korábbi időszakokban. Ismét presbiterválasztásra készülünk, pedig már hat éve is hallani lehetett, hogy sok helyen szinte kötéllel fogják a jelölteket.

Nem csak nálunk gond ez. Megkérdeztem egy német gyülekezet lelkészét, milyen szempontok alapján választják ki a presbiterjelölteket. Meglepetésemre azt mondta, lasszóval. Hiába, a jólét demoralizál: nincs szükségem se az égiekre, se a földiekre, minden javam megvan – ház, kocsi, nyaralás –, és mindez elég nekem. Az emberek tehát elidegenedtek egymástól, az egyháztól és Istentől is. Senkiért sem akarnak felelősséget vállalni, legfeljebb önmagukért. Márpedig a presbiterség a közösségért végzett szolgálat.

A közösség szempontjából nézve kiket kérjünk föl a presbiteri tisztségre? Az egyén szempontjából nézve pedig ki vállalja a jelölést?

Olyat érdemes fölkérni, aki korábban vállalt szolgálatokkal jelét adta, hogy jól és netán még szívesen is végezné ezt a feladatot. A jelölteknek pedig azt szoktam mondani: ha valaki felkéri őt, annak oka van, alkalmasint lehet, hogy az Úr ezt a módot választotta ki arra, hogy szolgálatba állítsa őt. Ezért ne mondja, hogy alkalmatlan, hogy nincs ereje, tehát ne keressen kifogásokat, hanem fogadja el a jelölést, és megválasztása esetén alázattal hajtsa a fejét az igába. Ha valaki alkalmas a tisztségre, az jó eséllyel feltűnik a közösségnek. Nem véletlen tehát a felkérés, ne is kéresse hát magát, akit ilyen ér.

Többször is szó volt mostanában egyik hivatali elődjéről, Hegedüs Sándor dunántúli főgondnokról a sajtóban, akinek a közelmúltban került elő a hagyatéka, és erre épülő tanulmánykötet jelent meg róla. Mit leshetünk el a dualizmus korának e színes egyéniségétől?

Hegedüs Sándort nem véletlenül nevezték százkezű politikusnak, hiszen rendkívül tevékeny ember volt. Ma már vagy politikus, vagy egyházi tisztségviselő az ember. Ha valaki ma főgondnokságot vállal, azzal lemond a politikáról. Pedig a politika önmagában nem piszkos eszköz. Persze azzá válhat, de nem föltétlenül az. Hiszem, hogy lehet valaki egyszerre tisztességes ember és politikus is. Hegedüs Sándor nyilvánvalóan e sorba állítható, ahogy egyébként másik hivatali elődöm, a korszak nagy miniszterelnöke, Tisza István is.

Ha már a Tiszák: a református egyház megkapta az államtól a főnemesi család geszti kastélyát. Ön szerint milyen funkciója lehet ennek az épületnek a jövőben?

Azt remélem, hogy a kastély konferencia-központ lehet a tiszántúli és a partiumi régió számára.

Szabad kapacitású konferencia-központ – csak a Tiszántúlt tekintve is – több van az egyházban. Ezek nyilvánvaló lelki hozadékait nem tagadva meg kell jegyezni, hogy fenntartásuk jelentős anyagi terhet ró az egyházra. Tőkéczki László dunamelléki főgondnok szerint a kastélyépület a református egyház leendő népfőiskolai hálózatának, illetve a közép-európai nemességkutatásnak lehetne a zászlóshajója.

Geszt a meglévőknél nyilván reprezentatívabb helyszín lehetne a méretei és a múltja miatt is. De természetesen főgondnoktársam javaslatával is tudok azonosulni, az általa megfogalmazott jövőkép is reális lehetőség a kastély számára.

Kiss Sándor, fotó: Sereg Krisztián, Vargosz

Az interjú megjelent a Reformátusok Lapja 2017. június 11-i számában.

Ez történik továbbiak →



Istent keresem

Ez 23,36–49

„Akkor majd megtudjátok, hogy én vagyok az Úr!” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink