Pünkösd és a bibliafordítás: a nyelvek csodája

2017. június 04., vasárnap

Krisztus evangéliuma azonban nem zár ki egyetlen kultúrát, egyetlen nyelvet sem. A Szentlélek nemcsak hogy szólhat minden nép nyelvén, de egyszersmind meg is szenteli, át is formálja a különféle kultúrákat. Pecsuk Ottó írása.

Pártusok, médek és elámiták, és akik Mezopotámiában laknak, vagy Júdeában és Kappadóciában, Pontuszban és Ázsiában, Frígiában és Pamfíliában, Egyiptomban és Líbia vidékén, amely Ciréné mellett van, és a római jövevények, zsidók és prozeliták, krétaiak és arabok: halljuk, amint a mi nyelvünkön beszélnek az Isten felséges dolgairól. (ApCsel 2,9-11)

A mai pluralista társadalom kedvelt fogalma a „sokszínűség", amelynek hallatán a rendes keresztyén embernek kicsit összeszorul a gyomra: már megint minket kritizálnak, a „sokszínűség" örve alatt valójában a konzervatív és uniformizálódásra hajlamos keresztyéneket szólva meg. Napjaink migrációtól súlyosan és szinte betegesen áttematizált közéletében ránk kényszerítik a választást: ünnepeljük a sokszínűséget és vele a „sokkultúrájúságot", vagy zárkózzunk el előle, és csak a magunkéhoz ragaszkodjunk. Pedig a pünkösdi csoda a keresztyén hit egyik olyan jellegzetességére hívja fel a figyelmünket, amelyben kiemelt szerepe van a kulturális és nyelvi sokszínűségnek. A keresztyén hit ugyanis kezdettől fogva kitűnt a nagy világvallások közül a „fordítási alapelv" érvényesítésével.

Krisztus útjának követői soha nem tartoztak kötelezően egyetlen kultúrkörhöz, még a zsidóhoz sem: már Jézus is hitre segítette a samáriai asszonyt, megkönyörült a szíroföníciai asszonyon, Péter látogatása Kornéliusz házában pedig végleg világossá tette, hogy az evangélium minden népnek szól, a Szentlélek kitöltetik minden nemzet és kultúra fiaira és leányaira. Ebbe a vonalba illeszkedik a pünkösdi nyelvek csodája. A legkülönfélébb helyekről összesereglett zarándokok, köztük az idegenbe szakadt zsidók és a zsidó hitre tért prozeliták azt élték át, hogy nemcsak hallották, hanem értették is az Isten dicsőséges tetteiről szóló apostoli tanúságtételt.

A rendes muszlimnak kicsit arabbá is kell válnia, de legalábbis arabul kell olvasnia a Koránt. Akik a keleti vallásokat követik, átveszik a keleti gondolkodásmódot, életmódot, étkezést, valószínűleg negatívan nyilatkoznak az egész nyugati kultúrkörről is. Krisztus evangéliuma azonban nem zár ki egyetlen kultúrát, egyetlen nyelvet sem. Ezért fordíthatjuk le, ezért kell lefordítanunk a Bibliát minden nép nyelvére, mert a Szentlélek nemcsak hogy szólhat minden nép nyelvén, de egyszersmind meg is szenteli, át is formálja a különféle kultúrákat. Így válhat Istennek tetsző, Krisztus szeretett gyermekévé a pártus keresztyén, aki a Szentföldtől a Csendes-óceánig húzódó és Róma hatalmával dacoló, büszke birodalom állampolgára, a méd keresztyén, aki a félelmet nem ismerő Eszter királyné örökségét hordozza, az elámita, aki Ábrahám szülőföldjéről zarándokolt a szent városba, a gabonában gazdag Kappadócia polgára, a pontuszi zarándok, aki a Fekete-tenger mellől érkezett, a frígiai keresztyén, akinek a szomszédjai még a Magna Matert tisztelték véres szertartásaikon, a Tarzusz szomszédságából érkező pamfíliai, a mágiától átitatott Egyiptomból érkező zarándok, vagy a keresztet hordozó Simon honfitársa Cirénéből, az ókorban rossz erkölcsűnek tartott Kréta polgára, vagy az arab keresztyén, aki egészen Izmáelig vezette vissza a családfáját.

Lukács felsorolása szándékosan ilyen bőséges, mert arról az evangéliumról szól, amely minden földön jó talajra talál, kihajt és szárba szökken, minden kultúrát és nemzetiséget foglyul ejt Krisztusnak. Ezért mondhatjuk azt is, hogy a mindenkori keresztyén misszió fordítással kezdődik. A Biblia fordításával és a kulturális interpretációval. Hogy a népek történetét, etnikai jellegzetességét, gondolkodásmódját átjárhassa Isten életet teremtő Lelkének ereje. Nem csupán az egyház alakja formálódott ki, hanem az eredeti keresztyén világmisszió körvonalai is felsejlettek pünkösdkor. Nem a 19. századi értelemben, amikor a kenyainak és a koreainak is – ha jót akart – manchesteri anglikán stílusban kellett Istent dicsérnie, hanem úgy, ahogy annak a Krisztus-testben lennie kell: sokszínűen, mindenkinek a maga adományával, de egységben, Isten egyetlen országát munkálva.

Pecsuk Ottó

A szerző református lelkész, a Magyar Bibliatársukat Alapítvány főtitkára. A cikk megjelent a Reformátusok Lapja 2017. június 4-i számában.

Ez történik továbbiak →



Istent keresem

ApCsel 21,1–16

„Legyen meg az Úr akarata!” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink