Jövel, Szentlélek Isten!

2017. június 02., péntek

Ki a Lélek? Hogyan munkál a gyülekezetek, a felekezetek, a nemzet életében? Steinbach József dunántúli püspökkel, a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa (MEÖT) elnökével a balatonalmádi parókián beszélgettünk pünkösdre készülődve.

A Balaton partján óhatatlanul felvetődik a kérdés: hat-e egy gyülekezet lelkiségére az őt körülvevő természeti környezet szépsége?

Kálvin szerint a világ istentranszparens, amelyben megtapasztaljuk a teremtő és gondviselő Isten közelségét, jelenlétét – nem a természeti teológia, hanem Isten általános kijelentése értelmében. Ez a Szentlélek általános kenete. Ennek megtapasztalásához tudatosan és rendszeresen törekednünk kell kiszakadni abból, amiben benne vagyunk, hogy aztán a Szentlélek segítségével vissza tudjunk térni abba. Minden, ami ebben a világban az Isten eredeti akarata szerint szép és jó, az a Szentlélektől való. A Lélek munkál az egyes hívő ember életében is, amikor hitre segíti, és munkál a gyülekezet életében is: pünkösd az egyház születésnapja. Mi gyakran csak a Lélek utóbbi két munkájára szeretünk tekinteni, pe­dig nagy élmény felfedezni a Szentlélek általános munkáját egy sétában, színi előadásban, filmben, könyv­ben, dalban.

A Biblia több különböző működésmódját írja le a Szentléleknek. Ő az, akivel Isten felruház némelyeket, aki galamb formájában alászáll, szélként fú, áradó, mindent elsodró, élő vízfolyamként betölti a hívő embert. Van-e különbség a Lélek ó- és újszövetségi működése között?

A Szentlélek a Szentháromság harmadik személye. Öröktől fogva van, de nem hozott új tartalmat, hanem arra a Krisztusra mutat rá, aki a teremtésben is ott volt, hiszen Krisztus által, őrá nézve, őbenne teremtetett minden. Isten Lelke lebegett a vizek felett a teremtéskor. Eb­ből következik, hogy amikor Isten megformálta az embert a föld porából, önmagából adott neki: Lelkét lehelte az ember szájába. A bibliai antropológia lényege is ez: a test Isten Szentlelke által él, és így, a pneuma által kezd egzisztálni testünkben a saját lelkünk, a pszichénk. Egyszerűbben mondva: minden lélegzetvételünkkel az éltető, élő, egyetlen Istenről teszünk bizonyságot, ha akarjuk, ha nem. Ez döbbenetes. A Szentlélek második munkája, amikor az ő kikutathatatlan titka és rendelése szerint embereket hitre segít, újjászül a Jézus Krisztusban, és azokat, akiket újjászült, el is hívja szolgálni valamely konkrét gyülekezetbe. A harmadik fokozata a Lélek munkájának azokban a kivételes időkben, helyzetekben nyilvánul meg, amikor az újjászületettek közül némelyeket konkrét, különleges, erő feletti feladatra hív az Isten, amelyhez Lelke által megadja az erőt. A Lélek e megerősítő mandátuma meghatározott ideig tart – erről mondja Mikeás, hogy „engem azonban betölt az Úr lelke erővel, igazsággal és hatalommal”, és alkalmassá tesz a kijelölt feladatra. Ha a feladatnak vége, Isten nem vonja meg Lelkét az embertől, de ezt a plusz erőt elveheti tőle. Ilyenkor bölcs döntés elengedni a feladatot, amit Isten kivett a kezünkből. Nagy hiba, ha nem fedezzük fel, mire hívattunk, vagy megpróbálunk engedetlenül elmenekülni előle – nem lehet egyébként –, de még nagyobb hiba, ha nem vesszük észre, amikor a nagy küldetés után Isten más, egyszerűbb feladattal akar minket megbízni, mással akarja megtölteni üres kezünket, szívünket. Sok nyomorúság származik ez utóbbiból, vagyis ha nem tudjuk elengedni azt, amit az Isten már régen kivett a kezünkből, és ahhoz már nem ad Szentlelket, erőt, bölcsességet. A Szentlélek az Ószövetségben ígéretként, az Újszövetségben beteljesedésként mu­tat rá Jézus Krisztusra, a megtartóra, élő­vé és hatóvá teszi a belé vetett hitet a gyülekezet közösségében. Nagyon fontos a sorrend: először a közösség, aztán a belső szoba csend­je. Kálvin is hangsúlyozza, hogy a gyülekezetben, az Igére figyelve adatik a Szentlélek, ez után jöhet az egyéni kegyesség ideje.

Miről lehet ma felismerni a szentlelkes közösséget?

Kálvin szerint az igaz egyház ismertetőjegye, hogy ott Isten Igéjét tisztán hirdetik, azaz folyamatosan elcsendesednek felette, tanulmányozzák, az adott világ összefüggéseiben egyre érettebb hittel akarják megérteni az abban ott és akkor aktuális üzenetet. Az igaz egyházban emellett rendszeresen kiszolgáltatják a sákramentumokat, végzik a szeretetszolgálatot, megtartják az egyházfegyelmet. A sákramentumok látható jegyei bátorítják a bízni rest emberi szívet, hogy Isten ígéretei pontosan olyan konkrétak és valóságosak, mint a kenyér és a bor, amelyeket megízlelhetünk, szánkba vehetünk, egészen a magunkévá tehetünk. Az emberi szívet Isten Jézus Krisztusban közölt, határtalan szeretete győzi meg Isten ígéreteiről, de a sákramentumok a látható Igeként pecsételik meg az üdvbizonyosságunkat: Isten ügye győztes ügy, senki és semmi nem választhatja el az övéit őtőle. A szeretetszolgálattal kapcsolatban vallom, hogy Isten nem a világ összes nyomorúságát kéri rajtunk számon: elsőként a közvetlenül ránk bízottakkal – a házastársunkkal, a gyermekeinkkel, a gyülekezeti, munkatársi közösségünkkel – kell jót cselekednünk. Nem biztos, hogy az afrikai éhezők ügyének megoldása a feladatunk akkor, ha éppen romokban hever a házasságunk. Az egyházfegyelem pedig azt jelenti, hogy az egyház teokratikus rendszer, amely akkor működik igazán, ékesen és szép rendben, ha mindenki hűséggel végzi az adott időben neki rendelt szolgálatot. E négy alapelv mentén vallom: Isten az erő, a szeretet és a józanság Lelke. Utóbbi ma különösen fontos. A Szentlélek nem rajongóvá tesz bennünket, hanem épp ellenkezőleg: arra az útra segít bennünket, hogy a hívő ember és Isten hívő népe két lábbal a földön tudjon járni, benne abban a világban, amelyet Isten úgy szeretett, hogy egyszülött Fiát adta érte; de reménységgel előretekintve, Isten Igéje és Lelke által állandó kapcsolatban élve a mennyei világgal. Ez azt is jelenti, hogy a hívő embernek nincsenek illúziói, ismeri saját magát, tudja, milyenné lehet a másik ember, mit művelhet még az egyházban is az önzés, az érdek. A hívő ember mindenre fel van készülve, de tudja, hogy nem test és vér ellen harcolunk, hanem a gonosz hatalmassággal tusakodunk, azaz ha ellenség támad, a Szentlélek általi bölcsességgel tudja kezelni a konfliktust. Higgyük el: a lényegi dolgok nem rajtunk múlnak, de az Úr eszközként használ minket az ő ügyében. Merjük őrá bízni a növekedést!

Lényegi dolog például, ahogy ott, az első pünkösdkor közösség, keresztyén gyülekezet született a sokfelől összesereglett emberekből.

Gyönyörű az ApCsel 2 leírása: mindenhonnan voltak ott a diaszpórában élő zsidók és minden nyelvet beszélők, nem csak zsidók – ez hirdeti, hogy az evangélium egyetemes, éppen ezért mi minden nyomorúságunk ellenére reménységgel tekintünk mindenkire. Hogy kinél hullik az Ige jó talajba, az nem a mi dolgunk, ahogy az sem, hogy megítéljük, ki van közel Isten országához, ki van távol tőle és ki van benne. Istennek van hatalma az élet utolsó pillanatában is elvégezni az üdvösséget. De az egyén üdvösségén túl pünkösd mindenekelőtt az egyház születésnapja, amely a feltámadott Jézus Krisztusra tekintettel hirdeti, hogy Isten örökkévaló szeretettel teremti, újjáteremti a világ kezdetétől fogva annak végéig, meg­tartja az ő népét, és annak én is élő tagja vagyok, és az is maradok. Kell-e ennél boldogabb bizonyosság?

Pünkösdkor az ökumené kérdése is aktuális – lehet-e ez az ünnep az egymás felé közeledés alkalma?

Isten Lelke az egység Lelke – énekeljük is, hogy „nyelveket egyező hitre”, és a pünkösdi csodában is ez történt, hogy különböző nyelveken beszéltek, de együtt tettek bizonyságot Isten felséges dolgairól, és értették egymást a lényegi dolgokban. Azonban az ökumené ma, a terepen nagyon bonyolult kérdés, nagy téma. A reformáció ötszázadik évében beszélhetünk a reformáció áldásairól, ugyanakkor mégiscsak tovább szakadt Krisztus látható teste, a keresztyén egyház. Különösen fájdalmas, hogy a protestantizmus maga is sok ezer részre hullott: számos különböző kegyesség jöhet létre akár egyetlen felekezeten belül is, és a gyarló ember hajlamos a nézeteltérések esetén saját közösséget alapítani – ezzel semmiképp nem tu­dok egyetérteni. Szomorúan lá­tom eb­ben a nagy szétdobáló munkáját, azonban ez a valóság. Kár, hogy ez a helyzet, jó lenne, ha ez a tendencia lassulna, amire, attól fé­lek, a történelem Ura fog rákényszeríteni bennünket. A mai világban nem annak az ideje van, hogy a részletekről vitázzunk: meg kellene fognunk egymás kezét, hogy egymást bátorítva, egymásban a testvért felfedezve hirdessük a kö­zös üzenetet, megjelenítve Jézus Krisztus evangéliumát. Azért is bonyolult kérdés az ökumené, mert nem biztos, hogy minden nehézségét meg kell oldani: aki Úrnak és Megváltónak tartja Jézus Krisztust, az a hagyomány- és intézménybeli, tanításbeli különbségek ellenére is a testvérem. Engem jobban bántanak a saját felekezetünkön belüli kegyességbeli feszültségek, szakadások, gyakran még ezeket sem tudjuk megoldani – jövel, Szentlélek Úristen! A hazai ökumenéről azt mondhatom, hogy a MEÖT-tagegyházak vezetőivel rendszeresen találkozunk, és túl a reprezentatív kö­zös alkalmakon számos gyülekezeti és a vezetők közötti testvéri kapcsolat, imádkozó közösség működik, és – ez szintén összetett kérdés, de – egyre több olyan katolikussal találkozom, akivel leülhetnénk testvéri, baráti módon beszélgetni, hiszen sokszor ugyanarról beszélünk.

Lehet a pünkösdre szociolingvisztikai kérdésként tekinteni?

Ez a téma másik fontos oldala. Tudomásul kell venni, hogy mindenkinek megvan a saját hagyománya, tradíciója, medre, öröksége, meg­vannak megbecsült elődei, iden­titása – nem várható el senkitől, hogy ezt feladja. Nekünk mindenekelőtt a saját örökségünket megbecsülve, majd a másik örökségét, meglátásait tisztelve kell tudnunk megjeleníteni a Krisztus evangéliumának egyetemességét. Ki-ki más történettel, más hagyományban nőtt fel, másképp értelmezi a Szentírást, de a lényegi üzenetben több az átfedés, mint a különbség. Ez identitásbeli kérdés.

Idén pünkösdvasárnap egybeesik a nemzeti egység napjával. Mi lehet a szerepe a nemzeteknek Isten üdvtervében?

Nemrég voltunk együtt a felemelő egységnapi rendezvényen Nagyváradon, úrvacsorás istentiszteletet ünnepelve együtt – ez hatalmas dolog, Isten Lelkének munkája. Látható, hogy a Kárpát-medencei református egység működik, áldás van rajta, mind a tíz egyháztest vezetői és gyülekezetei komolyan veszik, vállalják a sokszor hosszú utat is a találkozásért. A Kárpát-medencei összetartozás világméretekre van tekintettel, egyre inkább kapcsolódnak hozzánk a nyugat-európai és a tengerentúli diaszpóra közösségei. Hogyan jelenik meg az egységkeresésben a nemzeti identitás, mi a terve a Szentléleknek a nemzetekkel, miközben az evangélium egyetemességéről beszélünk? Hiszem, hogy az Úr nem véletlenül helyezett azokba a közösségekbe, amelyek fontosak nekünk: nem véletlenül vagyunk magyar református keresztyének. Jézus mondja: „Mert a feltámadáskor nem házasodnak, férjhez sem mennek, hanem olyanok lesznek, mint az angyalok a mennyben.” Hiszem, hogy Isten olyan bölcs, hogy aki nekem itt fontos volt, az odaát is az lesz. Hiszem, hogy a mennyországban valóság lesz a világ sokszínűségének Isten tökéletes rendje által egybeölelt egysége. Az identitásunkat ott is megőrizzük, de az nem lesz többé konfliktusforrás, Ézsaiás próféciája szerint lesz oroszlán, de szalmát fog enni – ezt a nemzettel kapcsolatban is így képzelem. 

Bagdán Zsuzsanna, fotó: Körösvölgyi Zoltán, Vargosz

Az interjú megjelent a Reformátusok Lapja 2017. június 4-i számában.

Ez történik továbbiak →



Istent keresem

Ez 22,1–22

„Te vagy az oka, hogy közel van már a napod... a szent dolgokat semmibe vetted” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink