„Minden rosszból ki tud nőni valami szép”

2017. május 31., szerda

Adrian Plass, angol keresztyén író, szereti történetek által bemutatni a világról alkotott képét. Idén feleségével együtt ő volt a vendége és előadója a Soli Deo Gloria Református Diákmozgalom (SDG) tavaszi balatonszárszói hétvégéjének. Nyolc évvel ezelőtt részt vettek a Scargill keresztyén közösségi ház újraindításában, évekig ott is éltek a közösség tagjaként. Állítása szerint sokat formált rajta ez az időszak, ezért a Kegyes kétbalkezes-könyvsorozat íróját a közösségről, annak gyógyító hatásáról és nehézségeiről kérdeztük.

Hogyan indult újra a közösség Scargilban, illetve hogyan változott általa a közösségről alkotott képe?

Amikor elkezdtük a munkánkat Scargillban, egyikünknek sem volt elképzelése, hogy mit és hogyan kellene csinálnunk. A feleségem, Bridget és én egy iskolában dolgoztunk, tehát volt egyfajta képünk a közösségről, de az nem egy keresztyén közösség volt. Egy keresztyén közösséget építeni a semmiből igazi kihívásnak bizonyult. Kezdetben sok vitánk is volt a többiekkel, hogy merre induljunk. Abban viszont biztosak voltunk, hogy jó helyen vagyunk és Isten vezet minket, hogy újrainduljon ez a hely. Ez nagy megnyugvást adott. Olyanok voltunk, mint egy fa, amely épp csak elkezdett növekedni.

Amit rögtön az elején megtanultunk, hogy a keresztyén és nem keresztyén közösség sok dologban ugyanúgy működik: tagjai vitatkoznak, szerelmesek lesznek egymásba, néha gorombán viselkednek. Ugyanazok a karakterek vannak jelen, és sokaknak ez biztonságot ad, mert szükségük van az állandóságra, erre a biztonságérzetre. Scargillban a könnyebb rész, amikor a vendégekre kell figyelni, ilyenkor mindenki a legjobb arcát mutatja, és ez így is van rendjén. De a háttérben a közösség forrong, nem számít, milyen „szent” emberek alkotják. Isten azonban mindig ott van a középpontban. Az egyik kedvenc tapasztalatom, hogy a „szemétből” sokszor a legszebb rügyek fakadnak.

Mondana egy példát?

Scargillban egyszer egy asztalnál ültem és beszélgettem egy férfival, a feleségével és két kislányukkal. Én szeretek viccelődni és azt mondtam a gyerekeknek: „kár, hogy nincs egy harmadik, »tartalék« testvéretek, hogy ha nem is vagytok otthon, a szüleitek akkor se unatkozzanak!” Az ember érzi, amikor megfagy a levegő, a többiek egymásra néznek, és mély csönd ereszkedik a társaságra… Végül az apa szólalt meg és elmondta, hogy néhány hónappal korábban elvesztették a harmadik lányukat. Megtanultam, hogy sosem szabad lefagyni ilyen helyzetekben. Megkérdeztem tehát, mi volt a neve a gyermeküknek, ők megmondták, egy kicsit beszéltek is róla. De magamban azt gondoltam: „hogy tehettél ilyet? Hogy szúrhattad el ezt ennyire?” Később egy csoportos beszélgetésre mentünk, amelyre ez az édesapa nem volt hivatalos, de megjelent közöttünk a telefonjával és megkérdezte, felolvashat-e valamit. Mondtam neki, hogy persze – mi mást is mondhattam volna a történtek után –, és az apa azt mondta, szeretné felolvasni a lánya temetésére írt gondolatait. Azóta nem osztotta meg senkivel, hogy a lánya meghalt, és most itt, idegen emberek előtt beszélt a fájdalmáról. Arra gondoltam, Isten ilyen: az én idióta, félresikerült szerencsétlenségemből valami szép nő ki. Ez a közösség működési elve és az életé is: tele van nem várt, rossznak látszó dolgokkal, de mindenből ki tud nőni valami szép. Ezt nagyon fontos észben tartani, máskülönben minden olyan nehéz lenne.

A balatonszárszói előadásában is említette, hogy a közösségnek gyógyító hatása van. Hogyan segíthet megbékélni önmagunkkal?

Harminc éve könyveket írok, rengeteget utazom, beszélgetek emberekkel, megnevettetem őket. Így amikor belépek egy templomba, közösségi térbe, az emberek rögtön rám mosolyognak, mondván: „téged már ismerünk! Olvastam a könyveidet, a barátom vagy!” Ez igazán nagyon jó érzés. De amikor csatlakoztam a scargilli közösséghez, megijedtem attól, hogy együtt kell élnem másokkal. Vajon nem fogják-e azt gondolni: „azt hittük, kedves és barátságos, de most kiderült, hogy egy mogorva fráter”. Valódi, mély félelem volt bennem emiatt. Ehelyett megtapasztaltam, milyen kiáradó szeretet és elfogadás van az emberekben, leginkább a fiatalokban. Meglátni, hogy rendben vagyok így – ez valódi megbékélés volt számomra önmagammal.

Nehéz megtalálni a határt a közösségben fejlődésünk és önmagunk elvesztése között.  Nem könnyebb sokszor csak betagozódni és olyannak lenni, amilyennek látni szeretnének?

Ha könnyű megbíznod az emberekben, nem esik nehezedre önmagadnak lenni és fejlődni, mert könnyen megnyitod magad mások előtt. De ha olyan lelkületed van, hogy az emberek leszívnak, rosszul érzed magad közöttük vagy sok csalódás ért már korábban, képtelenségnek tűnhet, hogy engedd magad bízni bennük. Nehéz kérdés: megbízhatsz-e bárkiben?

Egy másik probléma, de ehhez kapcsolódik, amikor az embereket beskatulyázzuk, és ezért nem tudják megtalálni a helyüket a közösségben, nem tudnak kibontakozni és magukat adni. Ha sok időt töltesz ugyanazokkal az emberekkel, egy idő után azt mondják neked: „ó, itt a jó öreg Eszter! Ő mindig egy jó természetű, kedves lány volt.” És egy idő után a jó öreg Eszter azt fogja mondani: „én igazából nem ilyen vagyok, néha ugyanis kifejezetten mogorva tudok lenni”. (Ne haragudj, hogy a te nevedet használom.) Ez nagy veszély szerintem, így könnyen el tud veszni az ember egy közösségben. Például Scargillban is, amikor a vendégek folyamatosan érkeznek, mindig sok a tennivaló, mindenki elfoglalt. Vajon komolyan gondoljuk mindennapi kérdéseinket – „Hogy vagy? Mi van veled?” –, vagy azt gondoljuk: „jaj, csak nehogy elmondd!” Dolgozni kell rajta, hogy valóban érdekeljen bennünket a másik, így ugyanis könnyebben megnyílnak az emberek egymásnak. Sok fiatal jön hozzám és szörnyű dolgokat mesél nekem arról, amit tett vagy tenni akart. Egy tartállyá váltam és nagyon mélyen értékelem a bennük lévő bizalmat, amivel megosztják velem mindezt. Ezáltal nemcsak én, de ők is tanulnak magukról, elkezdenek kibontakozni a közösségben is.

Hogyan tudunk odafigyelni a másik személyére ahelyett, hogy beskatulyáznánk?

Ez a hátralépésről szól. Sok ember mély sebekkel érkezik meg egy közösségbe. Figyelnünk kell arra, hogy lássuk, értékeljük őket is, nemcsak a szerencséseket, akik nem éltek át hasonló fájdalmakat. Melegszívűnek, barátságosnak, befogadónak kell lennünk. A keresztyén élet mindig arról szól, hogy hátra lépjünk, ne pedig az előtérbe toljuk magunkat.

Azt szoktam mondani, hogy az élet egy választás aközött, amit nem szeretnénk és amit végképp nem szeretnénk. Amit Krisztus követőjeként nagyon nem szeretnénk, az az önzés, az önmagunk középpontba kerülése. Folyamatosan szembesülünk ezzel a választással. Azt mondjuk Jézusnak: „persze, hogy nem akarom felvenni a keresztemet, de megteszem, ha azt akarod”. Istennek kell a középpontban maradnia. Fontos dolog az imádatra szánt idő, amikor teljesen benne vagyunk Isten jelenlétében. Így szeretnék élni, mert csak így lehet odafigyelni másokra is anélkül, hogy a magam által készített sablonokba tenném bele őket.  

Említette, hogy sok fiatal megy Scargillba, bekapcsolódni a közösség életébe néhány hónapra. Honnan szereznek tudomást erről a lehetőségről?

Bridget és én sokat utazunk, és mindenhol beszélünk Scargillról. Németországba elég gyakran járunk, sok német fiatal azért jön, mert tőlünk hallott a helyről. Legtöbbjüknek azért tetszik meg ez a lehetőség, mert egy valódi kaland idegen országba utazni egy évre, időt adni az életükből, hogy egy ismeretlen helyen dolgozzanak. Sokat tanulnak magukról is, felfedezhetik közben, merre vezet az útjuk ez után a néhány hónap után. Amikor egy jó, vidám közösség gyűlik össze, az emberek hamar megtalálják benne a helyüket, és hirtelen úgy érzik, hogy részei valami nagyobbnak. De volt már olyan tagunk is, aki úgy döntött, hogy nem jó neki ott lenni és hazament. Nem mindig könnyű, hogy idegenekkel van körülvéve az ember, és hiányzik a család is.

Csak keresztyének jönnek a közösségbe?

Nem tudom eldönteni, hogy keresztyének-e vagy csak annak mondják magukat. Van egy ateista barátunk, aki nem tagja a közösségnek, de sokat segít a mindennapokban. Nagyon szeretjük őt, nagyon jó ember, sokszor vigyáz a kutyánkra, amikor elutazunk. Amikor nehézségei vannak, meg szokott kérni, hogy imádkozzak érte – „ha esetleg mégis létezne Isten". Egy öreg rockzenész, tősgyökeres ateista. Ahogy már mondtam: mi, emberek, szeretjük beskatulyázni egymást, mert egyszerűbb a dobozokban gondolkodnunk, mint elfogadni a másikat egyéniként. De Isten nem ilyen. Tudod, amikor találkozunk a mennyben – ha a mennybe kerülünk – mindenkinek lesz a nyakában egy kis tábla, amire rá lesz írva: „én ateista vagyok”, vagy: „én baptista vagyok”, esetleg: „én muszlim vagyok”. És van egy olyan érzésem, hogy Isten azt fogja mondani nekünk: „vegyétek le ezeket a táblákat a nyakatokból!”, ennek az ateista barátunknak pedig azt fogja mondani: „te nem vagy ateista”. Persze ez nem minden ateistára vonatkozik. Ez a barátunk része az életünknek, látja, hogyan élünk, gyakran imádkozunk érte, tudja, miket csinálunk. Azt hiszem, Isten sokkal mélyebben látja őt, mint mi.

Scargill-house
A Scargill közösségi ház Észak-Angliában található. A birtokot a 18. században alapították, de keresztyén közösség csak az 1950-es években költözött oda. 2008-ban anyagi nehézségekkel küzdve bezárt, de a sok támogatás hatására 2010-ben újra megnyitotta kapuit. Az ökumenikus konferenciaközpontban rengeteg programot szerveznek, amelyekhez gyülekezeti, csoportos vagy egyéni módon is lehet csatlakozni.  A központ alkalmas konferenciák, gyülekezeti, ifjúsági táborok, lelkigyakorlatok szervezésére is. Az épületet és a parkot az ott élő közösség gondozza, amelyhez csatlakozhat bárki, aki szeretne a tagja lenni egy időre. Legtöbben néhány hónapra, esetleg pár évre költöznek be és segítik a ház munkáját.  A közösség missziója, hogy a vendégszeretet, a jókedv, az odafigyelés és változásra hívás által az emberek közelebb kerüljenek Istenhez és egymáshoz.

Feke Eszter, fotó: Papp Ádám, Székely Gergely

Ez történik továbbiak →


Istent keresem

2Kor 12,11–21

„...nem azt keresem, ami a tietek, hanem titeket magatokat kereslek” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink