Kell-e a halottakért imádkoznunk?

2016. november 03., csütörtök

Vladár Gábor, a Pápai Reforfmátus Teológiai Akadémia rektorának teológiai érvelése.

A halottak napjának munkaszüneti nappá tétele, az egykori szilárd felekezeti határvonalak elhalványulása, illetve eltűnése, és egyúttal (különösen városainkban) új temetési szokások megjelenése népünk körében felveti „az Úrban szentül elaludtakról" (a II. Helvét Hitvallás szavai) való keresztyén megemlékezés kérdését. Ezek közé tartozik az is, hogy szabad-e a halottakért imádkozni (egy református egyháztag kérdése).

1. A halottakért mondott imádság szokása meglehetősen korán kialakult a keresztyén egyházban. Szinte az óegyház idejétől kezdve ismert és általánosan elterjedt gyakorlatról van szó. A reformáció ennek ellenére meglehetősen radikálisan szakított ezzel az egyházi gyakorlattal és az ezt megalapozó tanítással is. Egyrészt elvetették a halottak üdvösségéért mondandó misét, másrészt a purgatóriumról szóló dogmatikai tanítást. Mivel mindkettő összefüggésben volt a halottakért mondott imádsággal, így természetesen velük együtt ez az imádságfajta is eltűnt a reformáció egyházainak istentiszteleti rendjéből. E változás mögött nyilvánvalóan a Jézus Krisztusban elnyert megváltás elégséges voltáról szóló tanítás állt (solus Christus), amelynek nincs szüksége semmiféle szentmise-áldozati kiegészítésre. Ugyanezt vallották reformátor eleink keresztyén hitünkkel kapcsolatosan, hogy az hasonlóképpen magában foglalja az üdvösség teljességében való részesedésünket (sola fide).

2. E tiszta és közös teológiai álláspont ellenére mégis kialakult némi árnyalati különbség az egyes reformátori irányzatok között a gyakorlati megvalósítás területén. Luther a liturgikus szertartási rendből kivette a halottakért mondott imádságot, és a magánjellegű, otthoni imádságok közé sorolta mondván: a Szentírás ugyan nem ajánlja, de „nem is számít bűnnek" (vö. Graff: Lehrbuch der Liturgik, II,1952,774). Az Ágostai Hitvallás Apológiájának csak a latin verziója említi ezt az imádságfajtát, és Lutherhez hasonlóan: „nem tiltja" („scimus veteres loqui de oratione pro mortuis, quam nos non prohibemus"). Kálvin álláspontja szigorúbb, és többször is beszél a témáról. „Ma némelyek előtt nagyon veszekedőknek látszunk, amikor annyira harcolunk azért, hogy nem kell a halottakért imádkozni... Ha megengedjük, ... egyúttal azt is el kell fogadnunk, hogy [ők] most az Isten ítélete szerint büntetést szenvednek azért, mert ebben az életben bűneiket nem tették jóvá: ilyen módon a Krisztus által véghezvitt kiengesztelés ereje az emberek tetteire vitetik át" (az ApCsel-hez írt kommentárjában, 15,10). Az Institúcióban hasonlóképpen érvel. „Miután az egész törvény és az evangélium egyetlen szóval sem ad szabadságot arra, hogy a halottakért imádkozzunk, Isten segítségül hívásának meggyalázása az, ha többre törekszünk, mint amennyit megparancsol" (III,5,10). Egy levélben hozzá intézett kérdésre válaszolva viszont annyit megenged: szívbéli kívánságunk lehet egy-egy ismerősünk halálakor, hogy részesítse őt Isten ama napon az ő mennyei dicsőségében (CR XIX,532.548; vö. Graff: II,772). Kálvinhoz hasonló határozottsággal fogalmaz a II. Helvét Hitvallásunk is: „Elítéljük azokat is, akik... a halottakért áldoznak és pénzért bizonyos imádságokat mormolnak" (XXVI. fejezet). A purgatóriumról szóló tanról pedig röviden csak annyit mond e hitvallás, hogy az ellentmond a keresztyén hit elégséges voltának, mert „hiszem bűneim bocsánatát és az örök életet" (uo.).

3. Mit mond a Szentírás témánkkal kapcsolatosan? A katolikus egyház klasszikus bibliai bizonyító helye a nálunk apokrifusnak (tehát a Szentírás könyveihez nem tartozónak) tekintett 2. Makkabeus könyv 12. fejezetében található. Itt azt olvassuk: az izráeliták azért imádkoznak, hogy a harcban elesett hőseik bűnükért teljes bocsánatot nyerjenek Istennél, a hadvezér Júdás Makkabeus pedig engesztelő áldozatot mutattat be értük a jeruzsálemi templomban. Az Újszövetségben az 1Kor 15,29-ben említett „halottakért való megkeresztelkedés" kifejezés pontos hátterét nem ismerjük. Az Onéziforoszra vonatkozó kívánság esetében („az Úr engedje meg neki, hogy irgalmat találjon az Úrnál ama napon", vö. 2Tim 1,16-18) szintén nem egyértelmű, hogy meghalt személyre vonatkozik-e az apostol óhaja. Mindezek alapján leszűrhetjük: a Szentírás sehol nem javasolja, és az apokrifus 2Makkabeus 12-őn kívül példát sem ad a halottakért való imádkozásra. Mindenesetre meglehetősen értelmetlen volna ez utóbbi helyből valamilyen keresztyén egyházi gyakorlatot levezetni, illetve megindokolni, mert aki ismeri Krisztus Urunk golgotai áldozatának egyszeri és elégséges voltát, az nem hivatkozhat az egykori ószövetségi áldozati kultusz gyakorlatára.

4. A Krisztusban elhunytak és az élők között valóban meglévő közösséget nem a halottakért mondott imádság, hanem az itt maradottakért való könyörgés fejezi ki. A Krisztusban elhunytaknak már megígértetett az örök élet, ezért tehát nem kell folyamatosan imákat mondani értük (ez aggódásunk jele volna), hanem magasztalnunk kell Istent azért, hogy szeretteink nála lehetnek (Fil 1,6; Jn 11,24kk). Ezzel elismerjük azt a határvonalat, amelyet Isten vont az itt élők és a tőlünk eltávozott holtak közé, és e határvonal mögötti területet nyugodt szívvel rábízhatjuk Istenünkre (Lk 16,19-31; Zsid 9,27). Mennyei Atyánk pedig tudja, mire van szükségünk, még mielőtt kérnénk tőle (Mt 6,8).

Amit tehetünk szeretteinkért haláluk pillanatában, azt Jézus Urunk példáján tanulhatjuk meg. Ő halála előtt a 31. zsoltár szavaival imádkozott: „Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet" (Lk 23,46; vö. Zsolt 31,6). Nem „elengedni" kell tehát halottainkat (ahogyan manapság divatszerűen mindenfelé tanítják), hanem odahelyezni őket imádságos lélekkel Istenünk kezébe, és akkor további sorsuk már nem a mi gondunk. Többet mi nem tehetünk értük, Isten azonban igen. És bizonyosak lehetünk abban, hogy Istenünk gondoskodik róluk, jobban, mint ahogyan mi bármikor is megtehetnénk.

Dr. Vladár Gábor

Forrás: refdunantul.hu

Istent keresem

2Tim 2,19–26

„De az Úr szolgája ne viszálykodjék,...” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →