„Nekem a hit segít élni"

2015. december 17., csütörtök

Adventre jelent meg a Kálvin Kiadó gondozásában, Szabó T. Anna fordításában a Nagy családi gyermekbiblia. A József Attila-díjas költőnőt ünnepről, családról, hivatás és hit kapcsolatáról kérdeztük.

Az emberek számára nem ugyanazt jelenti a karácsony. Önnek személyesen miről szól ez az ünnep?

Az örömről szól, a fényről, a bizonyosságról. A biztonságról. Arról, hogy hisszük, hogy holnap is felkel a nap. Addig is megtesszük a magunkét mi is: gyertyákat gyújtunk, fényesítjük a sötétséget, a saját kis melegünkkel védjük a hitet a hidegtől. Erdélyben nőttem fel, ahol nagy telek voltak, szép karácsonyi havak – számomra az is hozzátartozik az ünnephez, hogy a külső hideget kell ellensúlyozni. Nem tudom, hogy mondjuk a trópusokon képes lennék-e a karácsonyi hangulat átélésére, és ez elgondolkodtató: vajon a külsőségeken múlik az ünnep? Azt hiszem, a tábortűz körül ülő emberek is érzik ezt a biztonságot, és a bölcső felé hajolók ismernek efféle bizonyosság-érzést, úgyhogy mégiscsak bentről sugárzik kifelé valami nagyon-nagyon fontos tudás. Az, hogy meghalunk, de holnap is születnek gyerekek. Tehát nem halunk meg.

Családjával hogyan ünnepli a karácsonyt?

Szenteste sok éve nálunk gyűlik össze a család. Hol többen vagyunk, hol kevesebben, de mindig énekelünk, beszélgetünk és együtt vacsorázunk. Azért, hogy ne kelljen sietni és izgulni, csak egyetlen meleg étel van, a többi fogás hideg, úgyhogy több fordulóban is körbeülhetjük a nagy ovális asztalt. Mindenki kap pár kisebb holmit, de a gyerekek többet. Ilyenkor lehet merészebben kívánni, a hosszú listából egy-két nagyobb ajándékot is „meghoz az Angyal", legyen az kütyü vagy zeneszerszám. A lényeg, hogy olyasmi legyen, aminek aztán egész évben örülhetnek, és ami magán hordozza a karácsonyi csoda illatát.

A karácsonyhoz kötődő verseiben meghatározó szerepe van a csodáknak, a gyermeki várakozásnak ezekre. A felnőtt ember számára van-e még csoda ebben az ünnepben?

Nekem mindig lesz. A fiaimnak szoktam mondani, hogy én ott érzem a fa alatt az Angyalt. A mi Angyalunkat, aki nem az ajándékot vagy a fát, hanem az örömöt hozza. Öröm nélkül nincs karácsony – de a mi dolgunk, hogy megteremtsük a feltételeit. Fenyőággal, gyertyával, illatokkal, mézeskaláccsal, vagy más, az ünnephez köthető rítusokkal és varázslatokkal. Ki-ki választhat, hogy mit tesz: énekel, imádkozik, mesél, vagy éppen elesetteken segít, adakozik. Mi azzal is készülünk, hogy évek óta olyan gyertyát égetünk, ami számolja a napokat karácsonyig (huszonnégy szám van rajta, naponta egyet kell végigégetni), esténként olvasunk, énekelünk. Ez persze a sokasodó feladatok és a kamaszodó gyerekek mellett egyre nehezebben megy, időt és energiát kell szánni rá. Az öröm sokszor olyan, mint a kegyelem, magától is megérkezik, de ha a hagyományokat is tartani akarjuk, azért már meg kell dolgozni.

Milyen református gyökerekkel rendelkezik? Hogyan viszonyul ezekhez?

Kolozsváron a monostori úti (felsővárosi) Kakasos templomba jártam, ott is konfirmáltam, meghatározó élményeket szereztem ott. A nagyapám, a híres nyelvész, Szabó T. Attila, az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár szerkesztője, a református teológián végzett, prédikációi is fennmaradtak. Férfiágon a családra jellemző a tanítói elhivatottság, bennem is megvan az erdélyi emelkedettség és veretesség igénye, a Károli-biblián edződött nyelvi választékosság tisztelete. Egy író azonban soha nem maradhat a jól kitaposott utakon, nem léphet mindig az elődei lába nyomába, mert különben soha nem tudna új területeket felfedezni. Az igazán nagy írók mindig egyetemes érvényű szövegeket hoznak létre – ezt tartom a szemem előtt, de közben persze mindig vinni fogom magammal és magamban a múltat.

Saját munkásságát korábban Babits Mihály és Nemes Nagy Ágnes költői beszédmódjához kötötte. Még mindig így gondolja?

Igen, sőt, egyre inkább. Harmadiknak talán még Weöres Sándor nevét is hozzátenném, hogy egy kis bohócos bolondságot is becsempésszek az fájdalmas erkölcsi terhek közé. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lennék kíváncsi mindenféle egyéb irányzatra a kortárs magyar- és világlírából, és ne akarnék sokféle verset írni. Inkább arról van szó, hogy alapvetően vonzódom az emelkedett versbeszédhez, a tiszta, de sűrű szövegekhez. Ezek nem értelmezhetőek azonnal, újra meg újra vissza kell térni hozzájuk, nyugtalanító sugárzásukkal hatnak, és hiába állnak meg önmagukban, a mögöttük álló életmű és a személyiség átütő ereje adja meg igazi súlyukat és fontosságukat. Az ilyen életművek nem könnyűek, és sokszor fájdalmas is szembenézni velük, de megkerülhetetlenek. Úgy érzem, nem fölösleges arra biztatnom mindenkit, hogy olvassa el vagy olvassa újra ezt a két ma is égetően fontos életművet.

Mindkét szerző munkásságát meghatározza kapcsolatuk Istennel. Hogyan van ez jelen az Ön költészetében?

Az utóbbi két kötetemben (Villany, Kerített tér) elég sok Isten-vers van, és ezek nem az áhítat hangján szólnak, hanem a fájdalom és a lázadás hangján – de persze Babitsnál és Nemes Nagynál sincs ez másképp. Őket is meghatározta, hogy hinni akartak az egész földi lét értelmében, de a hitük ritkán volt boldog és nyugodt hit, inkább mélységekből kiáltó szó, mindent egyetlen lapra föltevő, végzetes játszma. Nemes Nagy írja valahol, hogy ő nem letérdel, hanem föltérdel. Nem átengedi magát Istennek, hanem beszélni akar vele, egyenrangú félként, szabadon, de közben tudja, hogy ez lehetetlen.

Mit jelent ma költőnek lenni Magyarországon?

Rengeteg munkát – mint mindig. Az a legnehezebb, hogy az igazán jó vers nem abban a pár órában születik meg, amikor megíródik, hanem sokszor évek, évtizedek kellenek hozzá, kínlódások, kidobások, kudarcok, újraírások. Rengeteg olvasás, fordítás, esszé van mögötte, tudatos végiggondolás és ösztönös tapogatózás, hangpróba, erőnléti gyakorlatok. Egy előadóművésznél vagy egy sportolónál természetes, ha időt szán a gyakorlásra és az edzésre, de egy költőnek – lévén, hogy a versből soha nem lehetett megélni – nem nézik el, ha szorgosan kibámul az ablakon vagy napokig fel se kel az ágyból a könyvei mellől. Nem is teheti meg, látványosabb munkákkal kell foglalkoznia: fellépésekkel, fordításokkal, szerkesztéssel, egyebekkel, ezeknek legalább van anyagi haszna is – de vicces dolog ez, mert hosszútávon az a legértékesebb, ami rövidtávon alig értékelhető anyagilag. Én azért szerencsés vagyok, mert egyelőre nem kell műstoppolással foglalkoznom, mint az irodalomért mindent feláldozó legendás szerkesztőnek, Sárközi Mártának. Abból élek, amihez értek. Mindig azt csinálom, amit szeretek, de nem mindig azt, amit szeretnék – hiszen néha éppen a látszólagos semmittevésből lenne a legnagyobb hasznom.

Férje író, gyermekei is foglalkoznak az irodalommal. Milyenek a hétköznapok egy ilyen alkotó családban?

Annak ellenére, hogy a napoknak megvan a maguk rendje – például minden nap együtt ebédelünk itthon –, mégsem számítható ki az életünk előre, hiszen bármikor bejöhet egy váratlan korrektúra, felkérés, fellépés, fordítás, utazás vagy interjú, és persze ilyenkor, az e-mailek és a sürgős leadások korában, mindent félre kell tenni, és borul az egész napirend. Az időnk nagy részét egymás mellett töltjük, egy-egy simogatásra, jó szóra mindig akad alkalom, de a legjobb lenne egymással is többet lenni, megint kirándulni, vagy elutazni együtt valahova. Beszélgetni persze sokat beszélgetünk, minden lehetőséget kihasználunk, hogy megtudjuk, mi érdekli a másikat. Ilyen szempontból, azt hiszem, a fiaim előnyben vannak: ők értik, amit én csinálok, de én nem mindig értem az ő világukat, ami részben már a virtuális térben zajlik.

Milyen irányelveket követnek a gyereknevelésben?

A legfontosabb szabály, hogy nincsenek tabuk. Bíznunk kell annyira egymásban, hogy mindent meg tudjunk beszélni. Ravaszkodni vagy hazudni nem szabad – nekünk, szülőknek sem. (Joggal kérdezheti most a kamasz fiunk, hogy vajon ez a karácsonyi varázslat nem volt-e hazugság? És én joggal válaszolhatom, hogy soha nem tagadtam, hogy addig hozza a fát az Angyal, amíg hisznek benne; mondtam, hogy utána már magunknak kell megvennünk.) Apró titkaink persze lehetnek, nem szoktam tolakodóan kérdezősködni, de nagyon fontos, hogy ismerjük egymást. Nem a tisztelet az elsődleges, hanem a bizalom. A tisztelet a bizalomból következik – kölcsönösen – és nem fordítva.

A sodró mindennapokban hogyan tudja megélni a hitét?

Izgalmas időszakot élek, a nagyobbik fiam most éppen kamaszos daccal fordul minden metafizika ellen, éppen a gyermekkori csoda-hit ellensúlyozására kapcsolt be nála az elszánt racionalitás. Mondtam neki, hogy ez a tudományos gondolkodás alapja, nagyon támogatom, élesítse az elméjét, próbáljon vitázni, érvelni, cáfolni, de józanul, fegyelmezetten, és ne vagdalkozzon össze-vissza – persze tudom, hogy a kamaszsággal együtt jár ez is, a hevesség és az indulat. Aki ezt a korszakot kihagyja, azt sokkal nagyobb csalódások érhetik az életben. Én csak annyit mondok neki, hogy nekem a hit segít élni. Láttat, de el nem vakít. Nekem ez a nappali fényem: nézni tudok tőle, látom a jót is, a rosszat is. Lehet, hogy ha belenéznék a közepébe, akár a déli napba, akkor eltöltene a fény, de ki is oltaná rögtön a szemem világát.

Szabó T. Anna kolozsvári születésű költőnő, műfordító. 16 éves volt, mikor családjával Erdélyből Magyarországra költöztek. Előadói és tanári diplomát szerzett 1997-ben, majd PhD fokozatot szerzett angol reneszánsz és barokk irodalomból az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Első verses kötete, a Madárlepte hó 1995-ben jelent meg, azóta tizenhat kötetet publikált, ezek között gyerekvers-kötetek is találhatók. Verseit számos nyelven kiadják, ő maga többek között Sylvia Plath, John Updike és William Butler Yeats műveit fordította. Idén első kisregénye, a Senki madara is napvilágot látott. Férje, Dragomán György szintén népszerű író.

Feke Eszter

Fotó: Füle Tamás / Parokia.hu, Vörös Dávid / Hadik Irodalmi Szalon

Ez történik továbbiak →



Istent keresem

Ez 24,15–27

„Intő jel leszel számukra...” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink