Lelkésztovábbképzés után, pünkösd előtt

2015. május 19., kedd

2015. május 11-13. között Mályiban egy kanadai professzor, Michael Goheen tartott lelkésztovábbképzést. Hogyan tekinthetünk egyházunkra, annak szerepére, és benne elfoglalt helyünkre? Hogyan élhetjük meg mai társadalmunkban a gyülekezeti közösséget? Egy jó előadó inkább gondolkodásunkat formálja, mintsem az lenne az elsődleges célja, hogy gyakorlati tanácsokkal lássa el hallgatóit. A címben megnevezett keretek között, a továbbképzésen hallottak szerint én most így válaszolok ezekre a kérdésekre.

Egy nagy terv részének lenni mindig kiváltságos dolog, legyen az emberek vagy Isten által készített terv. Ebben volt része a teremtett világnak és a teremtés pillanatában az embernek is. Őrizni és munkálkodni, áldássá lenni a teremtett világ számára. Nem csak az önmagáért, hanem a másokért is élő tudatos élet válhat Isten dicsőségére. Ezt elveszítettük, és az átok terhével ismertettük meg önmagunkon túl egész környezetünket is. De nem az átok ereje köt össze mindent, hanem egy személy, egy név, Jézus Krisztus, aki megtestesíti Istent ebben a világban. Ő megtöri az események láncolatát azért, hogy újra áldássá váljunk.

Az ember nemcsak az áldás elfogadója, hanem mások számára áldássá kell válnia. Ez a küldetés nem volt könnyű az Ószövetség népe számára sem. Izraelnek volt lehetősége megélni milyen az, amikor az átok terhe alól felszabadulva élhet egy közösség. Volt lehetősége kiábrázolni a Szabadító hatalmát egy céllal, amit így is mondhatnék: másoknak is vonzóvá tenni ezt az egyedi, utánozhatatlan, másolhatatlan Istent. Michael Goheen hasonlata szerint olyanná válni, mint egy lényegre tapintó, érdeklődést felkeltő filmelőzetes, aminek hatására az emberek elmennek és megnézik az egész filmet! Ott és akkor a küldetés teljesítetlen maradt, de az események fordulópontja tagadhatatlanul és visszafordíthatatlanul bekövetkezett. Új időszámítás vette kezdetét közel kétezer év óta: a kegyelem ideje. Olyan minősített idő ez, amiben már és még megélhető az átok áldássá fordulása. Ez az idő húsvét után kezdődik.

Az egyik beszámoló szerint Jézus úgy vitetett fel a mennybe, hogy közben áldotta tanítványait (Lukács 24, 51). Kihívta őket, egy közösséget formált, hogy ez a közösség majd kiálljon és felmutassa: van értelme az életnek és halálnak. Jézus áldásával jól éltek a tanítványok, mert nem maguknak akarták megtartani, hanem másoknak továbbadni. Áldottnak lenni, hogy áldássá váljanak. A mindenkori tanítványok létében ott gyökerezik, hogy meghívjanak másokat is, hogy tudatosan, együtt vegyünk részt a nagy tervben. Az erre szóló meghívás elfogadása és továbbadása ugyanolyan fontos. Pünkösdkor már nincsenek angyalok, akik úgy mutatnák az irányt, mint karácsonykor vagy húsvétkor tették. Ez már az egyház feladata. Tagjainak elhívottakból küldöttekké is kell válni, másokat meghívni, mert jó a nagy terv részeseiként élni.

Talán azért értelmezi nehezen ma társadalmunk a mennybemenetel ünnepét és pünkösdöt, mert a hit nem magánügy, amit falak között kell gyakorolni. Hitünk legszemélyesebb közügyünk – ahogy ezt Püski Lajos lelkész megfogalmazta. Van még mit tanulni nekünk, a falak között élőknek is. Hitünk legtermészetesebb megélési közege a gyülekezet lehet. Ha ez a gyülekezet jól értelmezi küldetését, akkor nem elzárva és kizárva, hanem mások felé fordulva, nyitottan él. Ez a közösség ismeri azt, Aki befogadja, és egyúttal elküldi; emellett ismeri küldetését és így meg akarja ismerni azokat, akikhez megy. Elfogadja és jól él az áldással, Kanadában ugyanúgy, mint itthon.

Szabó Pál

A szerző a Rakamazi Református Missziói Egyházközség lelkésze.

Ez történik továbbiak →

Istent keresem

Róm 9,1–5

„...nagy az én szomorúságom...” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink