Gróf Batthyány Lajosnak is velük egy folyosón volt a szobája. Mindenki tudta, melyik az, és ha elsétáltak előtte, várták volna, hogy kilépjen, és legalább köszönthessék a volt miniszterelnököt. Hanem Batthyány csak ritkán jött ki a sétaórákban, többnyire bent tartózkodott, olvasott vagy írt. Egyik alkalommal látták bemenni hozzá a feleségét és a két lányát. Egy órát töltöttek nála – valószínűleg ennyi volt engedélyezve –, akkor kijött, és elkísérte őket a bejárati lépcsőig. Természetesen nemcsak ő kísérte őket, hanem az őrök is. Egyébként foglár neki sem állt az ajtaja előtt, de azért azt minden fogoly tudta, hogy a leginkább megfigyelt személy a miniszterelnök. Mintha Bécs még akkor is tartana tőle, amikor már Haynau fogságában van.
Olykor a szomszéd szobában lakó Szerdahelyi Ede zongoraművészt látták bemenni hozzá. Hírlett, hogy olyankor sakkozni szoktak.

Könyves Tóth Mihály nagyon tisztelte Batthyány Lajost. Ő, akiben mindig volt egyfajta plebejus tartózkodás a főurakkal szemben, vele és Széchenyivel kapcsolatosan ezt sohasem érezte. Talán azért is, mert ők első renden magyarok voltak, akik kitüntetett helyzetüket, vagyonukat a nemzet szolgálatába állították. És ez csak kevesekről volt akkoriban elmondható. Ezért is töltötte el örömmel a prédikátort, amikor Batthyány Lajos lett az első felelős kormány miniszterelnöke. Most pedig – hogy ezt is meg kellett érje! – vele együtt raboskodik ebben az épületben, egy gyönyörű álom után a kegyetlen valóságra ébredve.

Szeptember utolsó napjának déli sétaideje különösen emlékezetessé vált a prédikátor számára. Már messziről látta, hogy Batthyány Lajos ott áll a szobája előtt, Szerdahelyi Edével beszélget, aki néhány perc múltán meghajolt, kezet fogott a miniszterelnökkel, és visszament a saját szobájába. A gróf azonban még ott maradt. Mozdulatlanul állt tovább, mintha szemlét tartana a folyosón járkáló foglyok fölött.

Amikor a prédikátor a közelébe ért, lassított járásán, majd néhány lépésnyire megállt előtte.
– Jó napot kívánok, kegyelmes uram – mondta, és meghajolt.
– Jó napot kívánok – viszonozta köszöntését a gróf, és érdeklődve nézett rá.
– Elnézését kérem – folytatta a prédikátor –, ha megzavartam volna gondolataiban, de úgy éreztem, nem mehetek el úgy kegyelmes uram előtt, hogy ezen a szomorú helyen ne kívánnék legalább jó napot.
– Köszönöm – bólintott a gróf –, így valami jó nekem is kijutott mára. Megtudhatnám a nevét is, kedves uram?
– Könyves Tóth Mihály vagyok, református lelkész Debrecenből.
– Várj csak – váltott át tegezésbe Batthyány –, nekem ez a név ismerős. Nem te vagy az, akit Kossuth papjaként is emlegettek?
– Igen, kegyelmes uram – mondta a prédikátor –, sokan illettek ezzel a címmel is, de ez felemás érzéseket váltott ki belőlem. Való igaz, hogy a kormányzó úr mellett álltam azokban az időkben, de azért megmaradtam Isten papjának.
– Ez természetes – mosolygott Batthyány –, de nyilván meglehetett annak is az oka, hogy mellette ezt a világi papságot is kiérdemelted.
– Talán csak annyi, kegyelmes uram...
– Ugyan, hagyd már – vágott közbe a gróf –, itt már csak fogolytársak vagyunk. A címek, a rangok, mindenféle cafrangok kint maradtak, lehulltak rólunk. Ami talán nem is baj. Senki sem bújhat azok mögé. Folytassuk inkább! Miért is lettél te Kossuth papja?
– Mert egy hiten voltunk, a szabadságén, és ezt bizonyára felismerték az emberek.
– Jól válaszoltál – mondta Batthyány –, egyúttal arra is, hogy miért vagy itt. Azért, amiért mi mindnyájan, akik a szabadság híveivé váltunk. Mondhatnám azt is, Könyves Tóth Mihály, hogy ebben az értelemben a mi papunk is lettél.
– Megtisztel ezzel, miniszterelnök úr!
– Még egy címem, jól van – mosolygott a gróf –, neked megbocsátom, mert ezek által az irántam érzett megbecsülésed vélem kihallani.
– Nem csupán én érzek így – mondta a prédikátor –, hiszen gróf Batthyány Lajos neve már úgy bevésődött a magyarok tudatába, hogy nincs olyan ármány, ami azt onnan ki tudná törölni.
– Lehetséges, hogy így van – mondta eltűnődve a gróf –, de én már nem gondolok erre, barátom. Mindinkább az a másik dimenzió jár már az eszemben, ahová még az emlékeinket sem vihetjük majd magunkkal. Azokat is itt kell hagyni a földön. Mert ott már mindent más fénytörésben láthatunk, és ahol csak egy kegyelmes úr van, az Isten.
– De hát ön a másvilágról beszél, gróf úr – mondta Könyves Tóth Mihály. – Miért teszi ezt?
– Miért ne tenném? – kérdezett vissza Batthyány. – Rövid az időm, nagytiszteletű úr, jobb, ha már azzal foglalkozom, ami rám vár, és nem azzal, ami volt.
– De hát az lehetetlen! – emelte fel a hangját a prédikátor. – Azt nem merik megtenni, hogy Magyarország miniszterelnökét...
– Mindent meg mernek tenni – szólt közbe csendesen a gróf. – A győztesek előtt nincs lehetetlen.
– De hát a külföld!
– Ugyan már – legyintett Batthyány –, a francia forradalomban a királyt is lenyakazták, és hány példa sorolható még. A külföld igazán csak azon háborodik fel, ami összefüggésben áll a saját érdekeivel, és ha azokat látja veszélybe kerülni. De valójában most sokkal inkább az foglalkoztat, mi lesz ezzel a szerencsétlen nemzettel. Amikor megszólítottál, az embereket figyeltem, ahogy járnak itt fel-alá ezen a börtönfolyosón, mintha élet és halál között korzóznának. Akár kicsiben az ország. Hiszen ebben az épületben nem csupán magyarokat ítélnek el, de mindazon más nemzetiségűeket is, akik velünk együtt vettek részt a szabadságharcban. Nemcsak nekünk foszlott szét minden álmunk Világosnál, de nézd, annak a franciának is, jól ismerem, vagy annak a lengyel tisztnek ott, és lehetne sorolni tovább. De azért mégis úgy érzem, hogy nem volt hiába felemelni a fejünk, ha másért nem, ennek a sok nemzetiséggel bíró honunknak az önbecsülése érdekében. És tévednek mindazok, akik legszívesebben mindnyájunkat a bitófára küldenének, mert a testet ugyan megölhetik, de a lelket nem tudják térdre kényszeríteni. Az enyémet sem! Ezért most mint papot arra kérlek, hogy imádkozz majd a lelkemért, amikor én már azt nem tehetem. Áldjon meg az Isten!
Kezet fogott a prédikátorral, majd bement a szobájába.
Istenem – gondolta Könyves Tóth Mihály –, mit kellett volna mondanom? Mert ez az ember Magyarország volt miniszterelnöke, mintha csak búcsúzott volna tőlem, az egyszerű paptól. Én meg csak álltam itt vigasztaló szavak híján. Vagy talán nem is kellettek a szavak? Olyan hitben fogant bátorságot éreztem már rajta, mintha máris a te közeledben lenne, Uram, és onnan tekintene vissza ránk.
Október hatodikán este a foglyok nem mehettek ki a folyosóra sétálni, és nem látogathattak át mások celláiba sem. Kérdéseikre, hogy miért van ez így, a porkolábok csak kurtán válaszoltak: „Ez a parancs!" – mondták, és részükről ezzel be is volt fejezve.
Könyves Tóth Mihály rosszat sejtett, és a többiek arcára is kiült a feszültség. Amióta beszámolt nekik Batthyányval történt találkozásáról, többször is szóba került köztük a volt miniszterelnök sorsa.
– Lehetetlen, hogy meg merjék tenni – mondta Földy János –, az világméretű skandalum lenne!
– Ezt mondtam én is – jegyezte meg Könyves Tóth Mihály –, a külföldre hivatkoztam, de a gróf úr csak legyintett erre. Azzal érvelt, hogy azok csak a saját érdekeiket veszik számításba. Láttam rajta, hogy mindenre felkészült, és iszonyú volt ezt tudomásul vennem.
– Az országnak is iszonyú lesz – mondta Fényes Dénes –, ha megteszik. Márpedig én is arra hajlok, hogy nem fognak megkegyelmezni neki. És tudjátok-e, miért? Mert ha nem tehetik meg Kossuthtal, egy vele azonosan nagy formátumú egyéniséggel kell megtenniük. Aki ugyanúgy a magyar nemzetet jelképezi a szemükben. Ez pedig senki más most, mint gróf Batthyány Lajos.
– És az sem számít előttük – kérdezte Jakab Mihály –, hogy Lamberg osztrák altábornagynak a nép által történt felkoncolása után lemondott a miniszterelnöki megbízatásáról? Utána pedig visszavonult a polgári életbe, és még a követi tisztét is feladta!
– Igaz – mondta Fényes Dénes –, de ahogy közpolgárrá lett, engedett a honvédelmi bizottmány parancsának, és nem törődve főnemesi státusával, fegyvert fogott közkatonaként. Az ellenség szemében ez talán még a miniszterelnöki tiszténél is nagyobb vétke volt, mert ezzel a cselekedetével bizonyította leginkább, hogy mit is jelentett számára a szabadságharc. Büszke vagyok arra, hogy egy ilyen ember kortársa lehetek!
Csend követte a szavait. Érződött, hogy most mindegyikük Magyarország volt miniszterelnökére gondol, akit azokban a percekben, este kilenc órakor lőttek agyon az Újépület egyik zárt udvarán.
Csak másnap jutott el hozzájuk a hír, ahogy minden fogolyhoz, de ezt a döbbenetes gyilkosságot – hiszen az volt – megelőzte még azon a napon tizenhárom főtisztnek a kivégzése is Aradon. Azon tábornokoké, akiket az ellenség harc közben nem tudott legyőzni, megtette hát harc nélkül, csupán a mélységes bosszú gyáva stratégiáját követve. Neveiket, mintha csak az októberi szél vitte volna szét, jól megjegyezték mindenütt, ahol magyarok éltek, hogy továbbmondhassák az utódaiknak is örök emlékezetül: Aulich Lajos, Damjanich János, Knezich Károly, Lahner György, gróf Leiningen-Westerburg Károly, Nagysándor József, Poeltenberg Ernő, Török Ignác, gróf Vécsey Károly, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Lázár Vilmos, Schweidel József. Gróf Batthyány Lajos mintha csak utánuk ment volna, hogy lélekben ismét együtt lehessen velük, ott, abban a léten túli végtelen szabadságban.

Interjúnk a szerzővel itt.

Forrás: Tóth-Máthé Miklós: Kossuth papja, Kálvin Kiadó, Budapest, 2013., 1700 Ft
Fotó: Kalocsai Richárd
A cikk megjelent a Reformátusok Lapja legfrissebb számában.