A szerző, Joachim László menekült kamaszoknak és fiatal felnőtteknek tanít magyart mint idegen nyelvet a Református Missziói Központ Menekültmissziójának Iskolai Integrációs Programjában. A programban részt vevő diákok jellemzően háború sújtotta országból jöttek, a legtöbben Afganisztánból, Szomáliából vagy Irakból. Sokan egyedül, család nélkül érkeztek, bár vannak köztük családban élők is. A betlehemi Jézushoz hasonlóan, az Egyiptomba menekülő Szent Családhoz hasonlóan menekültek, kiszolgáltatottak ők is. Alig tudunk róluk valamit.

Magyarul tanuló idegenek

Középiskolás menekülteket tanítok, akiknek külön segítségre is szükségük van ahhoz, hogy elboldoguljanak a magyarországi – sajátos igényeikre nem, vagy csak részben felkészült – iskolarendszerben és életben. Magyarországon kevesen tudnak ezeknek az embereknek a gondjairól. Sok minden hiányzik nekik, ami számunkra, születésünk óta itt élők számára természetes, akik anyanyelvi szinten beszéljük az ország nyelvét, amelyben élünk, jól eligazodunk kultúrájában, barátokkal és rokonokkal vagyunk körülvéve, akikre számíthatunk, ha történik valami. Egy afgánnak, szomálinak, irakinak, vagy bármely messziről érkezettnek mindezt sokáig tartó és fáradságos, gyakran emberfeletti munkával lehet csak elérnie, és hacsak nem kisgyermekként érkezik, valószínűleg később sem nagyon lesz akkora mozgástere, mint azoknak, akik mindig is Magyarországon éltek.

A sokkoló menekült lét 

Kik ezek az emberek? Hogyan kerültek ebbe a helyzetbe? Az ENSZ 1951. évi Menekültegyezménye szerint a menekültek olyan személyek, akik nem tudnak vagy nem mernek visszatérni hazájukba, mert ott fajuk, vallásuk, nemzetiségük, politikai nézeteik vagy egy bizonyos társadalmi csoporthoz való tartozásuk miatt üldöztetés fenyegetné őket. Magyarországon a Bevándorlási Hivatal adatai szerint 2009 végén nagyjából 1700 menekültet tartottak nyilván, közülük az utóbbi három évet alapul véve évente nagyjából 160-170 kérelmező kapja meg a menekültstátuszt, legtöbbjük Szomáliából, Irakból, Afganisztánból vagy Iránból származik. Hogy milyen dolgok történnek ezekben az országokban, arról a hírekben hallhatunk időnként – a műfajnak megfelelő statisztikai pontossággal és személytelenül. Ehhez képest más dolog tudni az adott emberről, akivel rendszeresen találkozom, hogy például édesapját a háború harcaiban vesztette el, vagy elrabolták és megölték a tálibok. Elképzelni pedig nem is tudom, némelyikük mi mindent tapasztalt és élt át. A menekülés melletti kemény döntés után, a hátrahagyottak és más veszteségek felett érzett fájdalom mellé járul a gyakran hónapokig tartó keserves utazás, sok-sok országon keresztül. A megérkezés pedig különösen sokkoló a menedékkérelmi eljárással, a menekülttáborban töltött hónapokon és a kultúrsokkon túl azért is, mert a legtöbb menekültnek nem Magyarország lett volna a célja, csak itt állították meg őket vagy csempészeiket a hatóságok. Sokszor hónapok alatt tudják csak feldolgozni, hogy például nem a jóléti Svédországban vagy az Egyesült Királyságban élhetnek, és nem csatlakozhatnak az oda korábban eljutott rokonokhoz, barátokhoz, hanem az ismeretlen Magyarországon kell élniük nehezebb körülmények között, olyan nyelvet tanulva, amelyhez hasonlóval sem találkoztak korábban. Komoly küzdelem ez is, pedig a helyzet elfogadása nélkül nagyon nehéz továbblépni.

Kulturális és műveltségbeli sokszínűség

A bizonyos szempontból hasonló tapasztalatokon felül viszont – és a sztereotípiák ellenére – természetesen még az egy országból származó menekültek is bámulatosan sokfélék: muszlimok és keresztények, már-már exhibicionizmussal határos szereplési és közlés vággyal megáldottak, illetve rendkívül visszahúzódóak, klasszikus perzsa zenét és Beyoncét kedvelők. A tanultság tekintetében is előfordulnak a legnagyobb szélsőségek: az otthon iskolát messziről sem látott anyanyelvén is analfabéta afgántól a tizenegyedik osztályos bizonyítvánnyal érkező, a magyart ötödik idegen nyelvként tanuló szintén afgán fiúig, aki törökül, urdu nyelven, angolul és arabul tanult korábbi iskoláiban, s ezenkívül beszél az afganisztáni pasto nyelven, az urdu alapján nagyjából érti a hindit, és állítása szerint felszedett egy kis oroszt is. Ő például első magyarországi évében egyedül, tanár nélkül tanult magyarul egy nyelvkönyvből, ami az elszánásnak és az akaraterőnek egészen elképesztő példája! Ő az idén leérettségizett, többek között magyarból mint idegen nyelvből is, és szeptemberben elkezdte a főiskolát. Az iskolát csak itt nálunk kezdő afgán fiú is keményen küzd, ő is jól halad választott szakmája megszerzése felé. Jó példái annak, hogy szinte semmi sem lehetetlen, ha valaki tényleg mindent megtesz érte. Ellenpéldák is vannak sajnos. Aki maga is tanult már külföldön, tapasztalatból is tudja, hogy nem vagy nem nagyon foglalkozni a könyvekkel és a feladatokkal ilyenkor nagyobb luxus, mint amikor az ember az anyanyelvén sajátít el ismereteket.

Az emberi kapcsolatok kialakítása sem mindig megy könnyen, a nyelvi korlátok mellett a kulturális különbségek és az előítéletek, sztereotípiák is nehezítik a barátkozást. Az elfogadás és szeretet iránti vágy azonban sokszor kreatív megoldásokat szül, néhányan például már nagyon rövid idő után is „vágják” a legnépszerűbb szlenget, amire a magyar osztálytársak is jellemzően vevők. Egyébként is hamar megtanulja mindenki ilyen helyzetben, hogyan lehet kevés szóval viszonylag sokat mondani. Persze ez még nem pótol minden fontosat, de talán meg lehet ütni egy közös hangot. A párkapcsolatok is másképp működnek sokuk országában, s ez is könnyen okoz fejtörést. És sorolhatnám még a mindennapi élet kihívásait, a szabadidő szervezésétől a hírek követésén át – amelyhez nemcsak nyelvi, hanem gyakran igen alapos kulturális ismeretek is kellenek,– egészen a bankszámla nyitásáig.

Szegények vagy menekültek?

Az államtól persze kapnak segítséget is: főként anyagi természetűt, az elhivatott tanároktól és szociális munkásoktól szakmai és jó esetben emberi segítséget. Diákjaim esetében a Menekültmisszió által működtetett egyedülálló program is támogatja őket, amelyet egyébként 2006 óta az Európai Menekültügyi Alap is támogat, bár a jövő évre még nem garantált a finanszírozása. Ahol tanárok, szociális munkások és egy koordinátor próbálnak az egész emberre figyelni, és őt sokféle nehézségében évekig, kölcsönös bizalommal segíteni az iskolában, a mindennapi teendők egy részében vagy éppen kulturális programok és kirándulások szervezésével. És közben persze a „segítő” is kap a „segítettől”: örömeikből, nehézségeikből, és gyarapíthatja ismereteit sokféle kultúráról, vallásról, illetve a magyar kultúráról alkotott véleményükről.

Szegények-e a menekültek? Bizonyos szempontból alighanem igen. Az egyik szomáli fiú egy anyagiakkal kapcsolatos kérdésre úgy reagált vigyorogva, hogy ő lélekben gazdag. Nem tudom, kitől tanulta, hogy ezt hogy mondják magyarul, de bízom benne, hogy sok ember látja majd még meg ezt benne. Ahogy abban is bízom, hogy idegen mivoltuk ellenére be- és elfogadják őket. Remélem, minél több embertől kapnak krisztusi szeretetet, és hogy bár el kellett hagyniuk hazájukat, és egy másik országban újrakezdeni sok mindent, azért megtapasztalhatják azt a reményt, igazságot, vándormotívumot, amelyet egy szomáli mondás is hirdet: amikor Allah bezár egy kaput, rögtön kinyit egy másikat.

Joachim László

Az cikk megjelent Szív című keresztény folyóiratban