A megfigyelt egyház

A Károli Gáspár Református Egyetemen az egyházak kádárkori szorongatóiról rendezett kerekasztal-beszélgetésen a kutatók nem mindenben értettek egyet, de abban egészen biztosan, hogy az adatok nem mindig mondanak el mindent. Egy személy megítélésekor mindig egy teljes életutat kell vizsgálni, motivációkat kell tisztázni, de ha van felelősség, akkor azt ki kell mondani.

Az a pillanat, amely már történelminek nevezhető, jellemzően olyan, tőlünk megnyugtató távolságban lévő, ártalmatlan események pillanata, amely már nincs közvetlen hatással életünkre. Jellemző azonban a történelemtudománynak az a fordulata, amelyet egyre kevésbé jellemeznek az ilyen, biztonságos témák. A közéletinek tekinthető, aktualitásokkal és „veszélyekkel” teli témák egyre népszerűbbek, mert a 20. század második felével foglalkozó kutató kutatásának értelme, „tétje van”. Ezzel a fajta izgalommal terhes levegő volt az, ami a december 7-i, Az egyház szorongatói című kerekasztal-beszélgetést is jellemezte, amelyen Dr. Soós Viktor Attila, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának (NEB) tagja, a téma régi kutatója, Boér Zoltán történész, doktorandusz és Földváryné Dr. Kiss Réka, a NEB elnöke vett részt. A beszélgetést a Református Közéleti és Kulturális Központ Alapítvány rendezte meg a Károli Gáspár Egyetem Hittudományi Karának Dr. Tóth Kálmán termében. Az esemény jól illeszkedett abba a múltfeltáró vállalkozásba, amelyet a Magyarországi Református Egyház Zsinatának október 14-i emlékülése nyitott meg, s eddig a november 22-i GULAG-konferencia, az interaktív GULAG-vándorkiállítás, és a múltfeltáró könyvsorozat (amelynek első kötete nemrég jelent meg) fémjelez.

 

 

A program első órájában Soós Viktor és Boér Zoltán előadásai hangzottak el, második felében pedig sor kerülhetett a téma részletesebb átbeszélésére. Az első előadás az Állami Egyházügyi Hivatal felügyeletének működéséről szólt, az előadó kiemelten foglalkozott a protestáns szervezetek felett gyakorolt felügyeleti tevékenység intézményeivel és kiemelt vezetőivel. Maga a hivatal, mint kiderült, a szovjet rendszer széles körben alkalmazott megoldása volt, amely megtalálható volt a régió számtalan más országában is. A központ mellett a megyei székhelyeken és a katolikus püspökségek környékén is voltak megbízottak, akik ellenőrizték az adott területen működő egyházak tevékenységét. Bár maga a hivatal adminisztratív szervezetnek volt mondható, azért Soós Viktor előadásából kiderült, hogy sokkal nagyobb jelentősége volt, mint a többi, „klasszikus” közigazgatási hivatalnak, hiszen sok tekintetben a Belügyminisztérium „előrenyújtott kezeként” is működött. A kutató bemutatta a szervezeti struktúra átalakulásait a Népköztársaság évtizedei alatt: a hivatalban 1951 és 1989 között 351 fő dolgozott, közülük Soós Viktor név szerint is bemutatta a szervezet ismert vezető beosztású tisztviselőit, például Bai Lászlót és Grnák Károlyt – akiknek életrajzai egyébiránt az interneten is elérhetőek a nevükre kattintva. A hivatal leple alatt működött 1967 után az a Belügyminisztérium szervezetén kívüli rendszer, amelyet „Világosság” rezidentúrának neveztek. Azokról az állambiztonsági munkatársakról, akik az „Ék” fedőnevű lakásban (Bem József utca 14.) konspiráltak – többek között Horváth Sándor, Orosz József, Pozsonyi László, Stökl József – máig rendelkezésre állnak az adatok, de igen sok magas rangú egyházi tisztviselő is megfordult az objektumban az évek során. A rezidentúra képviselői például elévülhetetlen érdemeket szereztek olyan projektekben, mint a Kádár-rendszer elfogadtatása a Nyugattal. Egyes tagjaik pedig, mikor a rendszer végnapjai elérkeztek, sikeresen „ejtőernyőztek” tovább, például a Belügyminisztériumba.

Boér Zoltán ismertette a Magyarországi Református Egyház Zsinatának megbízásából folytatott jelentős levéltári kutatásokat: már öt és fél éve gyűjti az állambiztonsági adatokat. Az évek alatt folytatott kutatás során bebizonyosodott, hogy nem teljesen igaz az az állítás, hogy a levéltári anyagok ma már kizárólag a gondosan szűrt adatokat tartalmazzák, és hogy minden jelentős dokumentum megsemmisült vagy elkerült az adattárakból. Rendkívül jól elérhető adatokkal rendelkezünk ugyanis azokról az egyházi tartótisztekről, akik Boér Zoltán számára a kádári elnyomás valódi arcait jelentik. Bár a „hálózati személyek” kiléte is érdekes a történész vagy múltat feltárni vágyó állampolgár számára, ezek a tisztek gyakorlatilag közszereplőként (a közhatalom gyakorlójaként) voltak a megszerzett információ megrendelői és felhasználói. A kutatás során legalább ötven ilyen tartótiszt adatait sikerült beazonosítani, ezeknek a személyeknek az életútját jórészt feltérképezni is sikerült az előadásban részletesen bemutatott források alapján. Olyan konkrét személyekről is szó esett, mint Csongrádi Károly, az 56-os forradalom és az 1968-as Csehszlovák események (szovjet) hőse, vagy Reményi Géza, az újabb generáció kommunistája (1943-ban született), aki már professzionális módon végezte tiszti tevékenységét. Az előadás is kiemelte az este egyik legfontosabb tanulságát: nem mindenki az, aminek az adatok alapján elsőnek látszik. Azok közül, például, akik másokról jelentettek, az alaposabb kutatás időnként kideríti, hogy nem mindig adtak használható információt (vagyis legtöbbször igyekeztek a nem felhasználható információt adni).

Földváryné Dr. Kiss Réka kérdése nyomán a beszélgetés a tisztek képzettségére terelődött: vajon milyen műveltségi szinten voltak azok, akik egyházi emberekkel foglalkoztak, képzett teológusokkal tárgyaltak, milyen nyelvtudásuk volt, amely képessé tette őket az olykor nemzetközi szaktekintélyekkel folytatott vitákra? Soós Viktor kettéosztaná az 1959 és 1987 közé eső korszakot: az első évtizedet inkább képzetlen, alacsony végzettségű és műveltségű tisztviselők jellemezték, akik nem nagyon beszéltek idegen nyelveket, de tökéletes párthűségük és egész életen át tartó lojális munkavégzésük jutalmaként pozícióhoz jutottak. A ’60-as évek második felétől megjelentek a – Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetemet, vagy az ELTÉ-t végzett – tanultabb dolgozók, és ezzel párhuzamosan egyre fontosabbá vált a magasabb beosztásokba magasabb végzettségű munkások kinevezése. Egy idő után (a direkt erre a célra tartott nyelvi zsenitől, Lippényi Ferenctől eltekintve) megjelennek az egy-két idegen nyelven megbízható szinten beszélő tisztviselők, majd olyanok is, akik disszertációt írnak a saját területüket érintő kérdésekben (Stökl József). Valóban igaz, hogy a képzettségi szintje ezeknek az embereknek teljesen más volt a ’80-as évek végére, mint társaiknak a korszak elején. Ők már szakértőként, sőt, nyugatot megjárt szakértőként csatolódtak be a rendszerváltásba. Az Soós Viktor szerint továbbra is érdekes kérdés azért, hogy – bármilyen magas végzettségű munkásokról is beszélünk – az adott tisztviselők az egész intézmény története során fegyverviselő tisztviselők voltak, és így találkoztak és tárgyaltak püspökökkel és magas-beosztású teológusokkal. Boér Zoltán ötvenhét tisztet tudott beazonosítani, azonban úgy véli: mindig a motiváció megértése a legérdekesebb. Számtalan elképesztő történetet ismerünk ma már. Persze a megszerzett adatok, és a kutatások eredményei mindig újabb és újabb kérdéseket vetnek fel, újabb és újabb adatok elérését teszik szükségessé. A történelemben szereplő személyek hol fenevad-arcukat mutatják, hol felépített és érthető motivációkat, sokszor pedig egyiket a másik után felváltva. A történész feladata pedig, valójában, soha nem ér véget.