Kis darabokból egy nagy egész

2017. június 01., csütörtök

A Soli Deo Gloria Református Diákmozgalom (SDG) május 19-21. között tartotta szokásos tavaszi hétvégéjét Balatonszárszón. Az idei találkozó témája a közösség volt, előadói pedig Angliából, a Scargill közösségi házból érkeztek: a népszerű keresztyén író és felesége, Adrian és Bridget Plass, illetve a scargilli ház igazgatói, Phil és Diane Stone.

Ragyogó napsütés, igazi nyári idő – Isten tökéletes ajándéka egy ilyen hétvégére! Igazi felüdülés még a találkozó előtt megmártózni a Balatonban. Igazság szerint nem szerettem volna részt venni a közösség életében, csak külső megfigyelőként ott lenni a programokon. Ironikusan hangzik, hiszen pont a közösség volt a központi témája az SDG tavaszi találkozójának. Tervem – természetesen – nem sikerült. A programok, a fiatalok nyitottsága, az egymásra figyelő résztvevők és persze a Szentlélek humorérzéke hamar ráébresztett: öntudatlanul is egy közösség tagja lettem.

Nem kell mindig vidámnak lenni

A pénteki kezdő előadásban Adrian és Bridget Plass annak a hibának a veszélyeire hívták fel a figyelmet, amelyet keresztyénként gyakran elkövetünk: hogy mindig boldogan, mosolyogva viseljük el a nehézségeket az életünkben. Hangsúlyozták, hogy ezt természetesen Isten sem kéri tőlünk. Nem gyűjtögethetjük a fájdalmunkat magunkban, míg megpróbáljuk mosolyogva legyűrni azt. Arra bátorították a résztvevőket, hogy ne féljenek, legyenek önmaguk, hiszen Jézus követése nem mindig biztonságos érzés. Isten számunkra kiszámíthatatlan, nem látjuk előre a lépéseit, sokszor nem is értjük meg őket. „Mi, emberek, szeretjük a szabályokat, a jól bevált utakat követni. De Isten nem erre hív minket.”

A kihívás az előadók számára is adott volt: a fülledt teremben száz fiatal figyelmét kellett fenntartani. Már első este is látható sikerrel vették az akadályokat. 

Közösségi élet Scargillban

A kegyelem, annak megélése a közösségben, illetve a Scargill ház lelkülete volt a szombat délelőtti előadás központjában. „Isten meg nem érdemelt jósága, amely a törvény sziklája és a megengedés mocsara közötti ösvényt jelöli ki, segít abban, hogy azzá legyünk, akik lehetünk, és segítsünk ebben másokat is. Ennek megélése fontos a scargilli közösség tagjai számára is.”

Az Észak-Angliában található birtok az 1950-es évek óta működött keresztyén közösségi térként. 2008-ban anyagi nehézségekkel küzdve bezárt, azonban a sok imádság, odaszánás és anyagi támogatás hatására 2010-ben újra megnyitott. Konferenciaközpontként működik, alkalmas gyülekezetek, egyéni vagy kisebb-nagyobb csoportos alkalmak szervezésére, de az ottani közösség által szervezett programokhoz is lehet csatlakozni. Az oda érkező vendégek igényeit a huszonöt-harmincöt fős – folyamatosan változó – közösség látja el. Ők együtt, szinte egy nagy „családként” élnek a birtokon, megosztják egymással mindennapjaikat, életüket egy időre, legtöbb esetben néhány hónap és néhány év közötti időszakra. A vendégekkel is igyekeznek egy közösséget alkotni, rájuk figyelve, rugalmasan végezni feladataikat.

Phil és Diane Stone nyolc éve kezdték el munkájukat Scargillban, előadásukban meséltek a napjaikról, a közösség lelkületéről. A közösség központja Isten és a hozzá kapcsolódás az imádság, a nevetés, valamint az egymás kölcsönös szeretete és elfogadása által. Tagjai egymást erősítik, segítenek egymásnak megtalálni adottságaikat, erősségeiket, így kölcsönösen épülnek és válnak áldássá a közösség számára. „Sokszor azt hisszük, hogy amit mi tudunk adni, az jelentéktelen. Isten azonban valami nagyszerűt tud kihozni belőle. Vedd, amid van, használd, és tedd boldoggá vele Istent!” – buzdította a jelenlevőket Diane. 

A vasárnapi istentisztelet utáni közgyűlésen elhangzott, hogy az SDG szervezői Isten vezetését érzik és keresik arra nézve, hogy egy közösségi házat hozzanak létre Magyarországon, ahol a fiatalok jobban megélhetik az egymáshoz kapcsolódás gyógyító és építő hatásait. A mozgalom tagjai közül többen voltak már Scargillban, és ott találtak olyan példát, amelyet – nem maradéktalanul, de – szívesen követnének. Pontosabb tervek és irányvonalak kidolgozására létrehoztak egy munkacsoportot.

Sok emberből közösség

Szombat délután különböző workshopok tették sokszínűvé a programot, mindenki megtalálhatta az érdeklődésének megfelelőt. Többek között volt – természetesen – párkapcsolati műhely, közösségi alkotás, filmklub, beszélgethettek az eleve elrendelés tanáról Szűcs Ferenc professzor vezetésével, és még számos, a tizenéves generációt érintő kérdés és téma is előkerült.

Én a közösségi alkotást választottam. Általában „szavakkal festek”, nem szoktam ecsetet ragadni, így némi kétséggel maradtam a helyszínen. Nemcsak én érkeztem azonban ilyen vegyes érzésekkel. A csapatból kevesen voltak, akik gyakorlottak és maguktól is rajzolnak vagy festenek. A lényeg nem is az alkotások milyenségén volt – bár igazán művészi darabok születtek. Megtanultuk, milyen az, amikor valóban közösséggé válik sok egymás mellett lévő ember. Megtapasztaltuk, milyen az, amikor bele kell tenni magunkat, de formálódunk is egymás hatására. Így, miután elkészítettük egyéni, a bennünk lévő érzéseket, gondolatokat tükröző festményeinket, szétvágtuk őket, és a darabokat egymás mellé illesztve alkottunk meg egy nagy, közös műalkotást. Fájdalmas volt darabjaira szednünk, ami a lelkünkből született alig néhány perce, de végül összeálltak a részek, és valami sokkal színesebb, sokkal összetettebb, igazán értékes munka jött létre. Így kell, hogy működjenek a közösségeink is.

Este ugyanilyen érzésem támadt az „SDG ötperceseket” figyelve. A programban erre szánt időt is meghaladva adták elő a fiatalok saját rövid előadásaikat. A pénteki megnyitótól kezdve hirdették a szervezők a jelentkezés lehetőségét az estre, sokan azonban féltek, nem mertek kiállni mások elé. A döbbenetes viszont az volt, amikor az est közben kezdtek el jelentkezni, és így, hirtelen jött ötletként osztották meg másokkal adottságaikat. Megint ugyanazt tapasztaltam, mint délután: egyre biztonságosabbnak érzik a körülöttük ülő diáktársaik társaságát, ki mernek bontakozni és gazdagítani másokat saját személyiségükkel.

Úrvacsora – közösség Istennel és egymással

A vasárnapi záró istentiszteleten Katona Viktor, a mozgalom elnöke hirdetett igét az emmausi kenyértörés története alapján. Ahogy mondta, az úrvacsora metakommunikáció Istennel, Jézus „test-beszéde”, egy mélyebb, automatikusabb szintje a kommunikációnak, amely által eggyé lehetünk Vele. Jézus szeretetből élt és halt meg, az úrvacsora pedig magában hordozza az életet és a halált, a fájdalmat és az örömöt, az önállóságot és az engedelmességet, a felszabadultságot és a bűntudatot. Egyszerre köt össze és választ szét minket: nem élhetjük meg a tökéletes egységet keresztyénként a különböző felekezetekben. A fiatal lelkész egy bátorítással zárta igehirdetését: „Kapcsolódj Istenhez, add te is magadat! Menj tovább, add tovább, amit kaptál!”

Ebben a mondatban benne volt az egész hétvége: az énekek, az imádság, Isten keresése, egymás megismerése, ahogyan megnyíltak és megbátorodtak a fiatalok egymás által. Együtt többek lettünk. Egyenként, mindenki beletéve magát, közösségként gyarapodtunk.

Feke Eszter, fotó: Papp Ádám, Székely Gergely

„Minden rosszból ki tud nőni valami szép"

A Kegyes kétbalkezes-könyvsorozat íróját a közösségről, annak gyógyító hatásáról és nehézségeiről kérdeztük.