A keresztyén ember életszükséglete az imádság, a szükséges lélegzetvétel egy formája, hogy élni tudjunk, mert az imádság kapcsolattartás Istennel. Isten párbeszédbe kezdett az emberrel, amikor megteremtette, ezért az ember lényegéhez hozzátartozik az imádság. Az imádság a hívő ember „magatartása". Folytonos szükséglete, hogy szüntelenül legyen benne ebben az élő kapcsolatban, amely válaszadás, társalkodás az élő Istennel. A háládatosság legfőbb része az imádság, ahogyan a Heidelbergi Káté 116. kérdés-felelete is tanítja, amelyben az Istennel való kapcsolattartást gyakoroljuk. Nem kívánságlista, hanem válasz arra, hogy hogyan fedezem fel a világ és a saját életem dolgaiban az Isten munkáját. Kifejeződése annak, hogy felismertem azt, mit vár el tőlem Isten. A keresztyén ember felfogásában az imádság és a cselekvés összetartozik. Az emberi cselekvés imádsággal kell kezdődjön. Karl Barthnak tulajdonítják a mondást: „Az imádságra kulcsolt kéz a világ rendezetlensége elleni lázadás kezdete." Amikor az ember igazán imádkozik, akkor az egyaránt táplálja az istenfélelmet és az Istenbe vetett bizalmat.

Az imádság nem az egyik része a hálaadásnak, hanem a legfőbb. A hálából felfakadó imádság hidat teremt tan és élet, elmélet és gyakorlat között.

A református életszemléletben elválaszthatatlan az „imádkozva és dolgozva" élés feszes ritmusa. Az igazi imádságnak cselekvő, Istennek engedelmes életté kell válnia. Az igazi imádság behatol a hétköznapokba, átjárja a legegyszerűbb és legbonyolultabb munkálkodást is, hogy mindent, amit teszünk, azt az Isten nevében és az Ő dicsőségére tegyük.

Dr. Fekete Károly
a Tiszántúli Református Egyházkerület
püspöke