Kereszténység vagy felekezeti karakter?

2015. április 10., péntek

Szikszai Szabolcs, a Kecskeméti Református Egyházközség ifjúsági munkával megbízott lelkipásztora, (korábban a Pécsi Tudományegyetem református egyetemi lelkésze,) az Újragondoló blog szerzője lesz az igehirdetője a budapesti evangélikus egyetemi gyülekezet április 12-i, keresőket megszólító istentiszteletének, az úgynevezett „Tamás misének". Az alkalom előtt Szeli Noémi beszélgetett a református lelkésszel.

Hogyan kell elképzelni a kis Szabolcsot? Hívő református családban nevelkedett, a felmenői közül többen lelkészek voltak, így magától értetődő volt, hogy ő is teológiára megy? Vagy éppen ellenkezőleg? Ő lett az úttörő a családban? Hogyan lettél te lelkész?

Nagyon jó a kérdés! A kis Szikszai bár református családban nőtt fel, de a családom nem volt különösebben gyakorló református. A nagyszüleimmel voltam gyerekkoromban néhány alkalommal templomban, és talán kétszer hittanórán, de azt hamar otthagytam, mert nézeteltérésem támadt a hitoktatóval. Nem voltam egyszerű gyerek. Már konfirmandus voltam, amikor egy istentiszteleten a barátommal végig kuncogtunk a hátsó sorban. A lelkész az istentisztelet végeztével odajött, és ezt mondta: pofátlanság volt, amit műveltetek. Nem voltam lázadó gyerek (ez a korszakom a húszas éveimre maradt), inkább az volt a háttérben, hogy nem igazán tudtam (tudtuk), hogyan illik viselkedni egy templomban. Nem tudnám megmondani, miről beszélt a lelkész, mert a barátommal egymáson mulattunk. A szüleim már az után kezdtek ismerkedni az egyházzal, hogy én szerves része lettem annak. Tudtommal senkim nem volt lelkész. Évekkel később értettem meg, hogy a reformátusok között mégis igen ismerősen cseng a nevem, mert egy számunkra nagyon fontos lelkészt Szikszai Györgynek hívtak. Az ő imádságos könyvén generációk nevelkedtek fel. Egy másik lelkész pedig a huszadik századi református kegyesség egy meghatározó képviselője volt, akit Szikszai Béninek hívtak. Egyikük sem rokonom, de a nevem hallatán mégis sokaknak eszébe jut ez a két név. Azt hiszem, igazán református csengésű nevem van emiatt. Talán a nevem a legjobb örökség, amit a családom adott nekem. Mindkét Szikszai írt, talán a név kötelez? Visszatérve a lelkészségre. Nem lelkész akartam lenni. A klasszikus lelkészi szereppel idő közben kellett megbékélnem. Engem az vonzott, hogy főállásban azt csinálhatom, ami nekem fontos, amit szeretek, aminek az életem köszönhetem. Aztán jobb híján lelkész lettem. Ma már látom a szépségét a lelkész-szerepnek is, de hosszú út vezetett el ide.

Mi számodra az életedben a legfontosabb? Mi a küldetésed?

Ezek nehéz szavak. Nemrég múltam harminc, és tudom, hogy az ember életében több korszak van, és a különböző korszakokban más és más az, amit az ember a küldetésének érez. Talán ami legjobban jellemez, az a vágy, hogy az embereknek érthetően és megragadhatóan fogalmazzam meg azt, hogy mit hisznek a keresztények. Ezt másoktól tanulom. Nagy kedvenceim ebben C. S. Lewis és G. K. Chesterton. Szeretem őket, mert úgy tudtak beszélni a keresztény hitről, hogy közben nem estek bele abba a hibába, hogy egy felekezeti karaktert tettek meg a tiszta keresztyénség definíciójának. Mostanában számomra református lelkészként egyre fontosabbá válik a felekezeti karakter, de fontos különbséget tenni felekezetiségtől elvonatkoztatott keresztény hit és egy adott felekezet által gyakorolt vagy megélt formája között. Egyre fontosabbá válik, hogy az ember értse meg azt a felekezetet, amibe született és aminek a tagja, mert az egy sajátos keretet ad a keresztény önértelmezésének.

Hogyan kezdtél bele a blog-írásba? Gondoltad volna, hogy ennyi emberhez eljutnak majd a soraid, ennyi „követőd" lesz? (Az Újragondoló blog írásait több 10 ezren olvasták, a blog Facebook oldalának közel 8000 követője van – a szerk.)

SzSz: – Már az Újragondoló elindítása előtt foglalkoztatott, hogy kellene írni egy olyan blogot, amin úgy beszélünk a kereszténységről, hogy azt megérthesse az is, aki vallásgyakorló, és az is, aki nem az. Felekezeti háttértől is függetlenül. Amiről korábban is beszéltem: a keresztény hit úgy, ahogyan az a mi közös hitünk. Erről meggyőződésem szerint lehet úgy beszélni, hogy azok is értsék, akik egyébként nem gyakorló keresztények. Ez egy izgalmas terep. Egy napon aztán, gyakornok lelkészként 2010 szilveszterében belevágtam. Idő közben olyasmi lett belőle, amire nem is gondoltam, amikor belevágtam. Közben rengeteget fejlődtem, és egyre jobban ment az írás és persze, ennek az egésznek van egy technikai-marketing háttere, szóval az a része is. Sokan ott rontják el, hogy nem tanulnak az olvasóktól, és nem teszik oda a munkájuk mellé azt a részt, ami lehetőséget ad az olvasónak arra, hogy rátaláljon az írásaidra. Igen, ez azt jelenti, hogy meg kellett tanulnom sok olyan dolgot, amit a teológián nem tanítottak meg, és valószínűleg nagyon kevés lelkész ért hozzá. Hogy hogyan kell professzionálisan használni az internetet. Ez messzire vezetne, de nem lennék korrekt, ha ezt nem említeném meg, mert ez a része legalább annyira fontos, mint az írások.

Az Újragondolót 500 írás után lezártad. Bevallom, ez akkor engem eléggé szíven ütött, de hála Istennek mégis folytattad, csak más formában. (először elindult a Sok a jóból, majd a Puzzle – a szerk.) Meddig tervezed a Puzzle-t? Miben más, mint az Újragondoló volt?

Az életemben és ebből kifolyólag a gondolkodásomban, az önértelmezésemben is olyan mértékű változás történt az elmúlt egy évben, hogy úgy éreztem, valahogyan tudatni kell az olvasókkal is, hogy most itt egy váltás következik majd. Hogy már nem tudom tovább ugyanazt adni, mert már nem lenne hiteles. Az én fejemben folytonosság van az írások között, de tapasztalataim szerint sok olvasó nehezen fogadja, hogy a szerző változik, és ennek megfelelően az írások is. Múlt évben harminc lettem. Úgy éreztem, egy új lapot kell kezdenem az életemben. Az Újragondoló írását befejeztem. Lehet, hogy egyszer majd ott is nyitok egy új lapot, de az nem mostanában lesz. Irtózatosan sok az az 500 írás, és ha még ehhez hozzáveszem azokat, amelyek az archívumban vannak, illetve a hozzászólásokat különböző felületeken, lehetséges, hogy az 1000 gépelt oldalt is meghaladná az a mennyiség. Ez nagyon sok. Azt kértem az olvasóktól, hogy olvassák el az elejétől az összes bejegyzést. Ez napi egy bejegyzéssel 500 nap. Még van időm. Ja Puzzle az Újragondoló „leányoldala". Összetartoznak, de mégsem ugyanaz. Jelezve, hogy itt valami új alakul ki, ha a szerző ugyanaz is. Talán azt mondhatnám, hogy sokkal kevésbé lelkizős, inkább gondolkodós. Lehet, hogy ez egy kicsit amolyan vissza a forráshoz is. Meddig írom? Ameddig úgy érzem, hiteles, amit írok. Sokszor gondolkodom, hogy vajon lesz olyan, amikor többé nem írok? Biztosan lesz. De nem tudom, mikor.

Találkoztál-e már a lelkészi pályádon olyan helyzettel, amit nem tudtál megoldani, ami kudarccal végződött, amikor megtorpantál, és fogalmad sem volt, hogyan tovább? Hogyan tudtad ezt kezelni? Honnan merítettél erőt? Mit teszel, ha egyszerűen nem tudsz valamit megoldani?

Ó, nagyon sok ilyen helyzettel találkoztam. Kis túlzással azt mondhatnám, hogy szinte csak ilyen helyzettel találkoztam. De ez persze inkább rólam szól, mint a helyzetről magáról. Mindig az segít (segített), hogy megpróbáltam úgy végiggondolni, úgy nekikezdeni, ahogyan még eddig senki más. Ezért nagyon merész ötleteim vannak. Idővel megtanultam ezeket a merész ötleteket jó értelemben eladni. Soha nem a majdénmegmutatom motivál, de egy merész ötletet az emberek gyakran csak így tudnak érteni. Fontos, hogy amennyire csak lehet, elmagyarázzuk, hogy a cél nem a majdénmegmutatom, hanem az, hogy valami működjön. Hat éve vagyok lelkész. Ezeknek az éveknek a jó részét fiatalok közötti munkával töltöttem. Ez egy olyan terület az egyházban, ahol, ha nem vagy képes másként látni egy dolgot, akkor inkább ne foglalkozz fiatalokkal. Mondhatnám, szakmai ártalom, bár ezt már magammal hoztam valószínűleg.

A Tamás mise a keresők istentisztelete: az Isten-keresőké elsősorban, de azoké is, akiknek már alapvetően van egyházi kötődésük, de egy másfajta istentiszteleti formára (is) vágynak. Én úgy érzem, hogy a te írásaid azért is nagyon fontosak, mert nem csak a gyakorló keresztényekhez szólnak, hanem mivel remekül tudsz párhuzamot vonni az evangélium és a mindennapi élethelyzeteink között, az is könnyen magára ismerhet a sorok között, aki nem olvassa gyakran a Bibliát. Te ezt hogy érzed? Ez tudatos részedről, vagy egyszerűen csak így alakult?

Ahogyan a korábbiakban beszéltük, ez részben tudatos, részben meg így alakul, mert én magam is az életem összefüggésében folyamatosan próbálom beépíteni a hitbeli felismeréseket. Ez egyfajta belső párbeszéd, aminek a megjelenítése az, amit az írásaimban találhattok. Így gondolkodom a keresztény hitről. Köszönöm a kérdéseidet.

Szöveg: Szeli Noémi, fotó: facebook

Forrás: Tamás mise

Ez történik továbbiak →