A Magyar Református Egyház története

Részletek A MAGYAR REFORMÁTUS EGYHÁZ TÖRTÉNETE c. könyvből

(Írták: Bíró Sándor, Bucsay Mihály, Tóth Endre, Varga Zoltán - Kossuth Könyvkiadó, 1949.)

KÜZDELEM AZ OSZTRÁK ÖNKÉNYURALMI RENDSZERREL

„Száz esztendeig nem lesz többé forradalom Magyarországon, erről fejemmel kezeskedem” – írta Haynau osztrák főparancsnok a magyar szabadságharc vérbefojtása után. S csakugyan mindent megtett, hogy akasztófával, börtönnel és golyóval megtörje a szabadságvágyó magyarokat. Kegyetlen dühe elsősorban azok ellen irányult, akik tevékeny részt vettek a szabadságharcban. Szinte minden magyar gyanús volt előtte. De különösképpen gyanúsak voltak a reformátusok, akikre már vallásuk miatt is bizalmatlanul tekintett.

Az első  intézkedések a vezetőket sújtották. Haynau agyonlövette azokat a lelkipásztorokat és tanítókat, akikre rábizonyíthatta a szabadságharc ügyének támogatását. A halálos ítéletek mellett sok bebörtönzést alkalmazott. Lelkészek, esperesek, egyházi és világi vezetők egymásután kerültek börtönbe. Így az egyházközségek sok helyen vezetők nélkül maradtak.

1849. szeptember 18-án egy osztrák főbiztosi rendelet mindenféle egyházi gyűlésezést megtiltott. Nem sokkal később egy új rendeletben megtiltották az egyházi vezetőknek a bajusz és szakáll, valamint a magyaros díszítésű kalap viselését. Más rendeletekben megparancsolták, hogy a szabadságharc alatt felvett egyházi jegyzőkönyveket égessék el.

Haynau főparancsnok 1850. február 10-én egy új részletes rendeletben szabályozta a református egyház életét. Az egyház világi vezetőinek, a gondnokoknak működését megszüntette s hatáskörüket a püspökökre ruházta. Rendelete szerint egyházi gyűléseket vagy tanácskozásokat csak előzetes engedély alapján, kormánybiztos jelenlétében volt szabad tartani.

Mindez együttvéve azt jelentette, hogy a magyar református egyháztól elvették az önkormányzatot s életét az osztrák hatóságok irányították. Amíg ez az irányítás csak politikai ellenőrzést jelentett, még valamiképpen bele lehetett törődni. Elvégre az egész ország minden magyar intézményét szigorú ellenőrzés alá vették. De midőn az osztrák hatóságok rendeletei kezdtek vallásos kérdésekben is elfogultan és a katolikus egyház törekvéseit támogatva intézkedni, a református egyház vezetőinek védekezniük kellett.

Albrecht főherceg, Magyarország polgári és katonai kormányzója július 11-én közölte azt az új miniszteri rendeletet, amely szabályozta a református egyház helyzetét. E rendelet szerint csak a presbiteri gyűlést lehetett kormánybiztos jelenléte nélkül megtartani. Az összes többi gyűlések megtartásához előzetes engedélyre és kormánybiztos jelenlétére volt szükség. A kormánybiztosnak őrködnie kellett, nehogy a gyűlésen olyan kérdést vessenek fel, mely politikai természetű. Ilyen esetben a biztos a gyűlést azonnal feloszlathatta. A világi vezetők, főgondnokok működése továbbra is tilos maradt. A megürült püspöki – superintendensi – állások betöltését a rendelet ugyancsak megtiltotta.

Az osztrák vezető körök nem hagytak fel a református egyház megrendszabályozására vonatkozó régi tervükkel. Ezért 1859-ben ismét elővették a már három évvel ezelőtt visszautasított egyházi alkotmánytervezetüket.

A PÁTTENS KIADÁSA. 1859. szeptember elején megjelent a híres császári nyílt parancs, melyet a történelem általában pátens-nek nevez. A pátens nagyjából a régi, egyszer már visszautasított alkotmánytervezetet parancsolta rá a magyar protestáns egyházakra. A református egyház régi fejlődésével mit sem törődve változtatta meg külső hatalmi szóval az egyház belső szerkezetét, iskola- és oktatásügyét, valamint az államhoz való viszonyát.

A pátens már megjelenésével eltörölte az egyház régi, több mint 300 éves jogait. Az egyház ugyanis törvényekben és békeszerződésekben elismert jogainál fogva egyedül, saját törvényhozó gyűlésén, a zsinaton készíthetett volna új egyházalkotmányt. A megkérdezése nélkül ráparancsolt új egyházalkotmány kiadása azt jelentette, hogy a kormány nem ismeri el az egyház régi jogait, s elkobozván önkormányzatát, saját elgondolása szerint kényszerít az egyházra tőle idegen törvényeket.

A pátens intézkedései az egyház életét szoros ellenőrzés alá vették. Az egyházi gyűlések nyilvánosságát eltörölték. A gyűlésekről felvett jegyzőkönyveket jóváhagyásra a miniszterhez kellett felterjeszteni, aki a határozatok végrehajtását megakadályozhatta. A lelkészek és tanítók állásukat csak a kormány beleegyezése után foglalhatták el. A püspökök és gondnokok választása szintén az uralkodó megerősítése után vált véglegessé. A pátens kötelezte őket a császári ház iránti hűségeskű letételére. Az iskolára vonatkozó rendelkezések az iskolát vetették alá a legteljesebb kormánybefolyásnak. Csak a minisztertől engedélyezett tankönyvek használatát engedték meg s az osztrák tanterv végrehajtásától tették függővé a nyilvánossági jog elismerését.

A pátens ezen kívül az egyházkerületek számát és határait is megváltoztatta, mert az eddigi négy református egyházkerületből hat új kerület szervezését rendelte el. Ezeknek az intézkedéseknek népszerűsítésére a pátens megígérte, hogy a püspökségek évente államsegélyt kapnak, amiből a püspökök és esperesek fizetését, valamint a gyengébb egyházközségek támogatását biztosíthatják.

A szeptember elsejéről keltezett pátenst és a másodikán kelt miniszteri végrehajtási utasítást az érdekelt egyházak csak a hónap végefelé kapták meg. De a kiszivárgott hírek alapján már azelőtt tudomást szereztek az új fejleményekről. Mivel az 1856-i tervezet után ismeretesek voltak az egyházi önkormányzat elleni szándékok a pátens megjelenését az egyházi vezetők felkészülten fogadták. Vállalták a harcot az önkormányzat védelméért s elszánt ellenállásuk az egész magyarság nemzeti ellenállásává szélesedett ki.

A TISZÁNTÚLI EGYHÁZKERÜLET 1860 JANUÁRI KÖZGYŰLÉSE. A december 12-i gyűlésnél sokkal nagyobb jelentőségű volt a tiszántúli egyházkerület január 11-én tartott híres debreceni gyűlése. Ezt a gyűlést a kerület vezetői már október folyamán elhatározták és meghirdették. Az időpontot azért tették január 11-re, mert ekkor Debrecenben éppen országos vásár volt. Így nagy tömeg jelenlétére lehetett számítani. A tiltakozás fontosságára való tekintettel az összes egyházközségek kiküldötteit meghívták.

A nagyváradi császári helytartóság a közgyűlést megtiltotta s egy második rendeletben annak esetleges megtartásáért a helyettes püspököt személyében tette felelőssé.

A tilalom ellenére a kitűzött napon óriási tömeg jelent meg a debreceni Kistemplomban. Az országos vásárra összesereglett nép és az egyházközségek hivatalos kiküldöttei – utóbbiak több mint ötszázan – zsúfolásig megtöltötték a templomot.

A gyűlés reggel 9 órakor kezdődött. Az ősz püspökhelyettes szárnyaló imádsága után, midőn éppen a megnyitó beszédet kezdte mondani, felállott fényes egyenruhában Hanke Leo osztrák császári kormánybiztos és szétoszlásra szólította fel a tömeget. Erre Balogh Péter a megjelentekhez fordulva kérte: nyilatkozzanak, megtartsák-e a gyűlést? A jelenlévő tömeg mint egy ember zúgta a választ: „A gyűlést megtartjuk, szétoszlani nem fogunk!”