Meditáció és Imádság

A vallástétel arcpírja

Textus: Mt 10,32–33

Arcunk hajszálerezete a lelkünk finom tereprajza. Teremtő Istenünk úgy alkotott meg minket, hogy testi-lelki-szellemi életműködéseinket erős kötelékkel fűzte össze: ez a kapocs csupán egyszer oldódhat fel átmeneti időre: – Berzsenyivel szólván – majdan ha lelkünk záraiból kikél, s Hozzá közelb járul,… Vagyis, ha majd lelkünk visszatér Felséges alkotójának színe elé, hogy újbóli, immár örökös megtestesülésére várakozzék. Addig viszont lelki örömünk – bánatunk, szégyenünk és büszke ragyogásunk, félelmünk és bátor lelkesültségünk kiül ábrázatunkra. Kipirulunk, ha a szívünk sebesen kalapál, elvörösödünk, ha szégyen vagy méreg önti el besőnket, tüzet csal orcánkra a láz, és bíborba borul jobb és bal felünk, amikor valami jó vagy rossz belülről felzaklat, s tekintetünknek eme színes vallomásait a többi tagunk is követi a maga módján, a fülcimpánk tüzel, a kezünk–lábunk remeg, a gyomrunk görcsbe rándul, a pulzusunk felgyorsul, a pupilláink kitágulnak, vérünk cukorszintje magasra szökik, ereink pattanásig feszülnek nagy-nagy lelki felindulásunkban. Milyen őszinték a testrészeink, amint kicsúsznak akaratunknak őrmesteri szigora alól: bárcsak az ajkunk is ilyen igazmondó juhásza lenne a belvilágunknak!

Aki vallást tesz rólam… A vallástétel alkalmával a bíró vallomást vesz ki a tanútól. Az Újszövetség szava (homológia) azt érzékelteti, hogy ennek a vallomásnak egybehangzónak kell lennie a korábban elhangzott tanúvallomásokkal. Amikor a tévében valami bizonytalan állítást tesznek közzé, akkor rendszerint hozzáteszik: meg nem erősített lapértesülések szerint ez és ez történt. Ekkor a néző kételkedni kezd a hír valódisága felől, hiszen nem erősítették meg. Az evangélium, hogy Jézus meghalt a mi bűneinkért, de feltámasztatott a mi megigazulásunkra, olyan hír, amit megerősítettek: maga Isten gondoskodott erről, elküldte Lelkét, aki bizonyságot tesz a mi lelkünkkel együtt, hogy Jézus Isten Fia, vagyis halhatatlan Úr, és mi is Isten gyermekei vagyunk, akik hiszünk az ő Fiának nevében, vagyis, örökélet örökösei vagyunk. A vallástétel személyes válaszadás arra a kérdésre: hiszed-e, hogy örökké élhetsz. Szinte halljuk az időseink válaszát: ‘jaj, dehogy akarok én örökké élni, mert milyen kereszt is lehet a magas életkor, csupa baj, meg fájás, meg sóhajtozás’. Az örökélet nem végtelen öregség, hanem időmúlást nem szenvedő, boldog és végtelen lét Isten közelében. A vallástétel erre kimondott igenlő válasz: igen, én hiszem és vallom, amit egyik énekünkben így mondunk ki: „Érzem, hogy az örök élet / Már e földön az enyém lett”.

A világban – a tárgyalás kitűzése nélkül – tovább folyik egy per, kétezer éve immár: ez Jézus pere. Noha Isten már kimondta a felmentő ítéletet: Jézus nem bűnös, tehát nem lehet a halál fia. Ő az Igaz, aki az Örökkévaló Isten Fia. Azzal mondta ki Isten ezt az ítéletet, hogy feltámasztotta a mi Jézusunkat a halálból. Ennek ellenére a vádló, a gonosz tovább rágalmazza. Ő eleve kétségbe vonta, hogy Jézus Isten Fia: mindenféle bűvészmutatványokba akarta beleugratni, hogy bizonygattassa vele istenfiúságát. És sokan hisznek neki, hogy Jézus tényleg nem Istenfia, egyszer meghalt és úgy maradt, meg, talán nem is volt. Mások nem törődnek se azzal, hogy van-e Jézus, se azzal, hogy feltámadhatott-e, csupán közömbösségükkel mutatják úgy, mintha Jézus nem lenne Úr. Többnyire az életvitelükkel mondják ezt: nincs Isten, azt teszek, amit akarok. Valamilyen vallomást mindnyájan teszünk, a szavainkkal, a tetteinkkel, az életünkkel: vagy mellette, vagy ellene.

Melyik oldalon tanúskodom, a vádat, vagy a védelmet képviselem? Életfolytatásommal kinek az állítását erősítem meg? Jézus arra hív, hogy mellette tanúskodjam, s ezzel azt az ítéletet erősítsem meg – a magam részéről –, amit már Isten egyszer kimondott! Hogy miért van szükség akkor még tanúvallomásokra? Nem neki van erre szüksége, hanem nekünk, hogy Istennel szemben hamis tanúknak ne bizonyuljunk. Ő ugyanis igazságos és igazmondó Isten, aki soha nem hazudik. S azok bizonyulnak végül igaznak, akik neki hisznek és nem a tagadás szellemének, s akik ezt a hitüket meg is vallják.

„Aki vallást tesz rólam az emberek előtt…” A tanúvallomásnak fóruma van, valahol, valakik előtt elhangzik. A személyes hitet a hitvallás teszi közösségi, egyházi, történelmi és társadalmi tényezővé. Gyülekezeteinkkel ahhoz a hatalmas családhoz és néphez tartozunk, amelynek Feje maga Jézus, s ez a közösség a világ kezdetétől fogva létezik, és lesz, amíg világ a világ. Ebből a nagy népből emelkedtek ki az ősatyák, a próféták és az apostolok, a reformátorok, és ebből a hatalmas, korokon áthömpölygő sokaságból gyűlik össze a mennyei világba, Jézus után bevonuló sereg. Hitem és vallástételem ezekhez a régmúlt, mostani és jövendő nemzedékekhez kapcsol, tagja vagyok ennek a seregnek. Sokféle társaságban lehet részem, de ezt mindnél előbbre kell sorolnom! A „független értelmiségi” elkötelezetlen státusza érvénytelenné lesz.

Jézus az emberek előtti tanúságtételre hív; eközben ő másra is gondol: ne csak azok előtt vállaljam a hozzá tartozásomat, akik szintén hozzá tartoznak, akik örülnek ennek és szeretnek. Nagyon sokan vannak, akik egyáltalán nem tudnak követni ebben: esetleg még csendesen mosolyognak is rajtam; leginkább az a jellemző, hogy még véletlen se hozzák szóba a hitet. Át kell esnem azon a csalódáson, hogy a világ nem tart velem Jézus után, sőt, még megjegyzéseket is tesz rám, vagy furcsálkodásával érezteti velem, hogy ‘nem vagyok jó nála’ a hitemmel. És itt kell leküzdenem azt a pironkodást, amit izgalmamban, esetleg bátortalan, szégyellős zavaromban érzek és mutatok. Milyen merészen vágja oda Szenci Molnár a zsoltárossal: „Azok pironkodjanak, akik hitetlenül élnek!” Ha már mindenáron pirulnom kellene, akkor inkább a gyávaságom, az Isten iránti pitiáner hűtlenségeim miatt tehetném: hányszor motyogtam el, nyeltem le a határozott szót, hányszor mismásoltam el a nyílt magatartást. Emlékszem, kisdiák koromban hogy kapott el a kishitű szégyenlősség: verset kellett leírnunk, amiben előfordult az Isten neve, többször is. Miután kisbetűvel restelltem kiírni a tollamból ezt a nevet, de mert a naggyal is szégyelltem volna kitűnni, inkább megtörtem a sorokat és az elejükre írtam a szent nevet. Azt, hogy akkor szégyenlősködtem, azóta is szégyellem, felnőtt fejjel. Hát nem ilyen se ide, se oda a mi gyávaságunk, amikor vallást kellene tennünk? Lehet, az irodalomórán, a barátok között a lépcsőházban, lehet, kórházban vagy utcán, lehet a szakfolyóiratba küldött recenziómban: talán csak egyetlen mondat, egy szó, amelyből kitűnik, hogy hová tartozom: inkább lelkesült izgalmamtól, vagy leküzdött belső remegésemtől gyúljon ki a pír az arcomon, mint a hitetlenség szégyenétől!

Jézus viszonozni fogja tanúvallomásunkat. Amikor az emberek előtt tanúskodunk róla, egyúttal Őelőtte tanúskodunk. Másrészt Ő is vallomást tesz rólunk. Ő majd aszerint vall felőlünk, hogy mi miként tanúztunk előtte, róla. Jézus mennybemenetele után, Szentlelkével mindenütt jelen van. Ezt valljuk róla a Heidelbergi Kátéban: „Krisztus valóságos ember és valóságos Isten. – Emberi természetére nézve nincs többé a földön – de istenségére, fenségére, kegyelmére és Lelkére nézve sohasem távozik el tőlünk.” (H.K. 47.) Ha a rendőrőrsre belépve ezt mondanák nekünk – rámutatva egy párnázott, fekete műbőrborítású ajtóra – most tesznek vallomást rólad, bizony hamar kiverne a veríték. Semmit sem kell elkövetnünk ahhoz, hogy a rólunk szóló tanúvallomás (milyen ember vagyok én, mit róhatnak föl nekem ott benn) önkéntelenül heves szívverést hozzon ránk. Hát még az elbírálás kínos várakozása! Elég hozzá az érettségire, a felvételire visszagondolnunk. S vajon, ha a földi ítélő fórumok ennyire lázba hozhatnak, mit tartsunk a mi végső megítéltetésünkről, a nagy mennyei vizsgáról?! Nem kell ahhoz a középkorba visszamennünk, hogy a latin himnusszal együtt megvalljuk: „Reszket minden tagom, borzadok és félek, Én, e földön küzdő, szegény, bűnös lélek; Ama napon engem ítéletre vonnak, Midőn az ég és föld egyben megindulnak.” Ha csak magunkra nézünk, bizony, a bűnvallás-tétel pírja boríthat el a Hatalmas Úr igazságos színe előtt: „Tied, Uram a dicsőség, a miénk pedig orcánknak pirulása!”

Bűneinket nyugodtan szégyellhetjük és hagyjuk el, de az Úr színe előtti szent remegést ne szégyelljük! Mert ez, a tremendum Dei indít bennünket a minket felmentő ítélet utáni vágyra és annak (vagyis az isteni kegyelemnek) az elfogadására. Ismét hallgassuk a Kátét: „Micsoda vigasztalásod van abból, hogy Krisztus ismét eljön ítélni eleveneket és holtakat? – Az, hogy mindennemű háborúság és üldöztetés közepette felemelt fővel várom az égből ugyanazt az ítélőbírót, aki előbb érettem Isten ítélőszéke elé állott és rólam minden kárhoztatást elvett” (H.K. 52.). Vagyis a Krisztus-perben rólam is döntés született: „Nincsen immár semmi kárhoztató ítélet azok ellen, akik a Krisztus Jézusban vannak…” (Rm 8,16). A tovább görgetett vád ugyanúgy engem is érint tehát. A Krisztusról meghozott isteni felmentő ítélet az enyém is, ha hiszem és vallom a Krisztus igaz-voltát, ezáltal én is igaz lehetek. De ha megtagadom őt, akár csak szégyellős gyávaságom miatt az emberek előtt, akkor rajtam marad az elmarasztaló ítélet.

Gyakran látunk a híradóban nagy botrányt keltő perre beidézett vádlottat, aki – személyiségi jogaihoz ragaszkodva a baseball-sapkájával, vagy a dzsekijével elfedi az arcát, a nyilatkozó elítélt ábrázatát pedig szivárványszínben játszó képszűrővel kitakarják. A jogos vád és elmarasztaló ítélet – még a mai szabados világban is – karöltve jár a szégyennel. Hát, akiket a végítélet Krisztusa elővesz a tagadásukért, a hamisságukért, azok hova bújjanak: talán a hegyomlás, a halmok rejteke eltakarhatja-e őket haragja elől? Ez lesz a végső szégyenvallás napja, amikor az eltagadni akart Krisztus a színre lép. Mark Twain klasszikus ifjúsági regényében a szélhámos álörökösök csak addig ámíthatják a dúsgazdag elhunyt családtagjait a javukra kiállított végrendelettel, amíg az igazi örökös meg nem jelenik. Így fognak szégyent vallani a hamis tanúk, akik életükkel Krisztust nemlétezőnek állították. Így fognak viszont diadalmasan igazoltatni azok a hitükben, akik Krisztusról, mint az élet fejedelméről „szép hitvallást tettek, sok tanú előtt”.

Szívet dobogtató hitvallás orcapírja most, vagy szégyenvallás miatti végső pironkodás a Krisztus előtt: e kettő közül kell választanom ma és naponta.

Imádság:

Áldott vagy valóság Istene, hogy nem hagytál kétségben a végső realitás felől. Áldott vagy, igazság Istene, hogy hadat üzentél a hamisságnak. Áldott légy, hűség Istene, mert nem hagytad annyiban Fiad gyalázatát, és tisztáztad a vád alól dicsőséges feltámasztásával. Bocsáss meg, kegyelem Bírája, ha mindeddig gyáva vagy hazug tanúd voltam. Kérlek, add Szentlelked erejét, hogy merjek színt vallani az igazságról és a valóságról kortársaimnak, akik eddig egyik mellett sem akarták elkötelezni magukat, s így elfogadták a hazugságot. Hallgasd meg Fiad vallomását rólam, hogy egykor majd felmentést nyerjek szavai által, s már most igazzá lehessek halála és élete által. Ámen.

Kádár Péter

A reformátusok találkozása a (poszt)modernnel

A Református Közösségek Tanulmánya Nemzetközi Társasága (The International Society for the Study of Reformed Communities [ISSRC]) a Dél-Afrikai Köztársaság Stellenbosch városában tartotta triennial konferenciáját 2000. június 26–68-a között. A konferencián 11 afrikai, európai és észak-amerikai ország 18 református teológiájának és protestáns egyházi szervezetének 34 képviselője vett részt. Elhangzott 21 előadás és korreferátum. A Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karát Karasszon István és Tenke Sándor egyetemi tanárok képviselték előadással és korreferátummal. Az aláb­bi­akban 3 előadást (afrikai, európai, észak-amerikai) adunk közre Fükő Dezső fordításában. (– A Szerk.)

EDWIN ZULU

Afrikai válasz a modernizmusra

Néhány reflexió

(Az afrikai tudósok körében vita folyik annak meghatározásáról, hogy mit jelent afrikainak lenni. Ebben az előadásban egy afrikai jelöli meg, mutat rá a közösségi élet dinamikus értékeire. Ez az élet azon az afrikai nézeten alapszik, amely a családi és a közösségi harmóniát hangsúlyozza a siker alapjaként. Ez a meghatározás nem hagyja figyelmen kívül azt a tényt, hogy az afrikai világnézetet gazdagítja a más világnézetekkel való találkozás.)

1. Bevezetés

Ez a dolgozat afrikai szempontból foglalkozik a modernizmusra adandó válasszal. A modernizmus nagyjából úgy értendő, mint a racionalizmus hangsúlyozása. Egyenlőnek mondható a felvilágosodás tudományos világnézetével. Valóban „ezt a mozgalmat egy hatalmas, mindent átfogó racionalitás tartja össze” (Grassie. 1997. 84). Az eredmény az egyénnek és az egyén ama képességének hangsúlyozása, hogy maga tudja megoldani a problémáit és alakítani a sorsát, hogy egyre nagyobb szükség van a megismerésre, az olyan tudás megszerzésére, amely elhozza az általános informáltság eufóriáját. E törekvés leglátványosabb példája, a családnak, az egyén legfőbb támaszának szétrombolása. Előadásom tétele az, hogy ez a folyamat visszafordíthatatlan. Ezért az afrikaiaknak úgy kell válaszolniuk erre az irányzatra, hogy az ne veszélyeztesse gazdag kulturális értékeiket, amelyeknek középpontja a család és a közösség, az egyén a legfőbb támasza. Az afrikai keresztyén ember számára a legfontosabb, hogy a kihívásra adott válasz fenntartsa azokat a keresztyén értékeket is, amelyek a család és a közösség támogatásán nyugszanak.

2. A modernizmus

A modernizmus és rokonai általában a modernség feltevéseit és a posztmodernitás igényeit jelentik. Miközben a modernitás ünnepli és magasztalja az emberi értelmet, a posztmodernitás válasza az, hogy az emberi ész a saját világát sem érti. Ellenkezőleg, a pluralitást hangsúlyozza, mivel az egyének nem tarthatnak mindent az ellenőrzésük alatt. A posztmodern ember felismeri a mindenek ellenőrzésére tett kísérletek hiábavalóságát (Boeve 1999. 28). Ennek az elbizakodottságnak a következménye idézett elő számos olyan válságot, amilyeneket az ilyen modernizmusban élhettünk át.

A modernizmus tehát hozzájárult a társadalom erkölcsi rendjének a felbomlásához. Szétesett és különböző területekre szakadt a kultúra. Egyes darabjai nem állnak össze (Boeve 1999.29). Következésképpen a társadalom alaktalan lett; „nincsenek többé kipróbált irányelvek, normák vagy modellek; minden darabokra szakadt, s a dolgok úgy állnak egymás mellett, mint egy nagyáruház árucikkei” (Boeve 1999. 28).

Ebben a folyamatban elveszett az integráció. Ez a veszteség leginkább a különböző neműek együttélésében, az élettársi kapcsolatban és a családi élet olyan formáiban látszik meg, amelyeket már nemcsak megtűrnek, hanem amelyek egyre inkább hivatalos elismerést is nyernek (Boeve 1999.29). Az emberek szabadon választhatják, amit akarnak, mintha egy szupermarketben vásárolnának. „De ha nincsenek irányelvek, minek az alapján választanak az emberek?” (Boeve 1999.29).

A posztmodern ember teljesen a piac fogyasztójává degradálódik (Boeve 1999.30). A technika korának hatása túlhaladta az embert. Az határozza meg, mi a legjobb, hogyan kell öltözködni, mit kell inni, milyennek kell kinézni.

Afrikai perspektívából nézve a dolgot, fontos rámutatni arra, hogy a modernizmus idegen tőlünk. A legtöbb afrikai számára semmit sem jelent és teljesen lényegtelen ez a szó. Ennek ellenére a körülötte végbemenő sok-sok változás, amelyeket nem lehet észre nem venni, hatással van rájuk. Ez a szó most már elterjedt egy-egy ember faluján túlra is. A technika, a rádió, a televízió és a divat befolyásolja azokat is, akik megmaradtak a falujukban. A dolgok így napról napra változnak. Ez az irányzat visszafordíthatatlan. Megfelelő módon csak úgy lehet válaszolni erre, hogy a helyzet kezelhető legyen. E mozgalom következtében az egyén került a középpontba. Az egyént pedig a saját érvényesülése érdekli, ritkán törődik a felebarátjával, a szomszédjával. Ez hatással van az olyan társadalmat támogató intézményekre is, mint amilyen a család. Felbomlott a családi élet is. Ez látható pl. abban, hogy mily gyorsan növekszik a magányos anyák, magányos apák, az utcán felnövő gyerekek, a hontalanok száma, és züllik le az erkölcs.

Továbbá az egyén tájékozatlanná vált, világnézete önző lett, csak saját magára és az életben maradására van gondja. Az élethez pedig a kreativitás képessége kell. Az egyén nem fejezheti ki szükségeit másoknak, és mindet magának akar megszerezni. Ilyen körülmények között az egyénnek önmagában kell bíznia, mások nélkül kell elérnie mindazt, amit akar.

Hasonlóképpen a nevelési rendszerek és a tömegtájékoztató eszközök is mind azt sugallják, hogy mindent maga végezhet el. Az egyéni túlélésért végzett eme nagy vállalkozásban bármit megtehet, hogy eljusson a csúcsra. Ez szüli az olyan bűnöket, mint a korrupció és a megvesztegetés. Végül pedig kivész az emberekből az Isten tudata. Azt is meg kell állapítani, hogy a modernizmus légkörében a közösség, amely pedig állítólag az a fórum, ahol növekedni lehet, annyira megosztott lett, hogy többé már nem alkalmas eszköze a növekedésnek.

3. Az afrikai életmód

Az afrikai életmód megértéséhez mindenekelőtt az alapjául szolgáló világnézetet kell megérteni. Az afrikaiak az élet egészét érzik. Pato (1997, 55) rámutat arra, hogy a hagyományos afrikai vallásban nincs külön vallási közösség. Ez azért van, mert mindenki, aki részt vesz a közösség életében, részt vesz a vallásban is. Az élet egésze vallásos. „A hagyo­mányos vallás annyira áthatja az egész afrikai életet, hogy annak megfelelő magyarázatához a kultúra valamennyi ágazatának, a társadalmi és politikai szervezetnek, a nevelésnek, a szokásoknak, a törvényeknek, a nyelvnek, a művészetnek, a technikának, a történelmi helyzetnek és a fizikai környezetnek az alapos vizsgálata szükséges.” (Nyamiti 1977, 1).

Ez azt jelenti, hogy igen erős az Istenbe vetett hit. Isten az a hatalom, aki szervezi és irányítja az emberiséget, valamint a látható és láthatatlan világot. Az Istenbe vetett hit biztosítja az én és a világ, az egyén és az egyetemesség közötti egységet (Anyanwu 1969, 163). Szó sincs az élet szakosodásáról. Nincs semmilyen dichotomia. Valamilyen módon minden összetartozik (Mbiti 1990,70; Sindima 1989, 38).

Továbbá az afrikai életmód inkább a közösséget hangsúlyozza, mint az egyént. Senki sem áll külön a többiektől. Erősen hisznek a koexisztenciában. A közösség az a fórum, amelyen keresztül felfedezheti önmagát és növekedhet az egyén. Ezt Afrikában így nevezik: Ubunthu vagy umunthu. (Az Ubunthu vagy umunthu fogalma a legtöbb afrikai közösségben megtalálható. Ez a szó az afrikai közösség teljes szerkezetét fejezi ki. Magában foglalja az egyének egymástól való függését, egymásra utaltságát, azaz a koexisztenciát. Senki sem áll egymagában. A sikeréhez, az életben maradásához, a fejlődéséhez és minden képessége megvalósításához mindenki rá van utalva a többiekre.)

3.1 Az egyén az afrikai közösségben

Az egyént valamilyen módon az a társadalom alakítja, amelyben él. Az ember a közösségben fejezi ki magát legjobban, mivel a közösség formálja a személyiségét, az teszi lehetővé, hogy felfedezze önmagát és az kívánja meg tőle, hogy képességei teljes kifejtésével éljen (Zulu 1999, 3). Továbbá a közösség sikere valamennyi tagjának a közös erőfeszítésétől függ. Ez azt jelenti, hogy az egyén kötelességgel tartozik a közösség iránt, önmagáért is, meg a többiekért is. Mindenki a közösség része. „Lenni” vagy „tartozni valahova” a közösségben való részvételt jelenti. Az afrikaiak az életet a közösségben élt életként ismerik (Oduyoye 1979, 110).

A sikerben vagy a kudarcban mindnyájan részesek. Pl. ha valakinek valamilyen problémája van, az a közösség minden tagjának a problémája. Az egyénben a közösség kollektív énje fejeződik ki és tapasztalható meg.

3.2 A család

A nagycsalád valamennyi rokonból áll: nagybácsikból, nagynénikből, nagyapából és nagyanyából. A családnak van egy klán-elve, amelyre mint ősi érvre lehet utalni. A család minden tagjának kötelezettsége van e családi névvel szemben. Az ember nem viselkedhet úgy, hogy szégyent hozzon erre a családi névre.

Mivel az afrikaiak hisznek a becsületben és a szégyenben, senkinek sem szabad megszégyenítenie a családot. Mindenki a klán javításán fáradozik. Ez a magyarázata annak, hogy egy családtag sikere vagy kudarca az egész nagycsalád sikere vagy kudarca.

Ebben a családban vannak olyan támasztékok, amelyek segítik a család becsületének érintetlenségét. Egy családtag halála esetén a gyermekeit adoptálják. A sógorsági házasság is egyik példája az ilyen támasztéknak.

A családi szertartások, pl. egy gyermek névadása, a beavatási szertartások, lakodalmak, a nagycsalád számos tagját gyűjtik egybe.

3.3 A közösség afrikai szemszögből

Az afrikaiak hangsúlyozzák a közösség harmóniáját, mint a siker alapját, és ezért a harmóniáért a közösség minden tagja felelős. Vannak intézmények is, amelyek biztosítják, hogy a közösség mindenkor intakt maradjon. Ha pl. valaki megsértett valakit, a bekövetkezett helyzetet azonnal és békésen kell rendezni. Minden probléma rendezésének érdekes vonása, hogy megbékélést hozzon létre. A cél nem a büntetés vagy az egyik fél győztessé emelése, hanem azt kell megállapítani, hogy minden probléma esetén olyan döntések szülessenek és arra törekedjenek, hogy helyreálljon a béke. A büntetés gondolata csak másodlagos; minden esemény a közösség valamennyi tagja számára tanulságos legyen.

Itt szükséges a megújulás folyamatának egy példán való bemutatása. Ha pl. bűnös valaki valamilyen vétségben, akkor nemcsak az áldozaton esett sérelem, hanem az egész közösségen. Ilyenkor a vétkesnek valamiképpen meg kell békülnie a sértettel. A legfon­tosabb, hogy elismerje a bűnösségét. A közösség tagjai, általában a vének, elrendelik a tisztulás folyamatát úgy, hogy a bűnös megtisztuljon és újra betagolódjék a közösségbe. Az eljárást egyes esetekben egy idősebb ember vagy egy pap vezeti. Itt meg kell jegyezni, hogy a sérelem nagysága határozza meg a tisztulási szertartás mértékét. Egyes emberek közötti sérelmek esetén általában kisebb rítus is elegendő, de a klán vagy a törzs ellen elkövetett vétség eltávolítása gondosabb szertartást kíván meg.

4. Mit tanulhat a modernizmus az afrikai életmódtól?

4.1 Harmonikus közösségi élet

4.1.1 Társadalmi harmónia

A modernizmus törekvései az egyes ember körül forognak, akit így vagy úgy ki kell elégíteni, pl. az életstílusának megválasztásában. Alig esik hangsúly arra a társadalomra, amelyben él az illető, pedig az ember társadalmi lény, ezért nem élhet önmagának egy szétbomlott társadalomban. Ezért fontos, hogy társadalmunk harmonikus legyen. Az az Isten, akit szolgálunk, a rend Istene; mindennek rendben kell összeilleszkednie, hogy teremtményei harmóniában élhessenek.

4.1.2 Osztozkodó élet

A Biblia tanítása hangsúlyozza annak szükségességét, hogy életünket megosszuk másokkal. Mihelyt megosztjuk életünket másokkal, mihelyt kitárulkozunk mások előtt, azonnal elkezdünk növekedni. Ez lényeges, mivel ez teszi lehetővé, hogy az ember újra felfedezze önmagát. Amikor megosztjuk életünket másokkal, feltárul előttünk az erőnk, feltárulnak gyengeségeink, önzésünk. A modern ember fél ettől a kitárulkozástól, úgyhogy az önmagának élés iránti szüksége eltakarja előtte a növekedés egyetlen lehetőségét. A mai nyugati társadalomban oly gyakran tapasztalható depresszió és a lelki összeroppanás minden egyéb formája annak tulajdonítható, hogy az emberek visszahúzódtak önmagukba. Az afrikai életmód csodálatos; a te terhed a családod, a nagycsaládod, a szomszédod, a társadalmad és az egyházad gondja. Felemelő érzés annak a tudata, hogy az emberek állnak melletted törekvéseidben, félelmedben, fájdalmadban, sikeredben vagy kudarcodban egyaránt. Mint fentebb utaltam rá, minden siker vagy kudarc közösségi siker vagy kudarc.

Hadd említsek meg egy gyakorlati példát. Ha valaki az iskolában sikeresen letett egy vizsgát, úgyhogy átmehet a következő osztályba, mindenki gratulál neki, sőt ajándékot is adnak olyanok, akiket nem is ismer. Egy másik példa egy otthoni temetéssel kapcsolatos. A családtagok siránkoznak, de mihelyt a szomszédok meghallják ezt a siránkozást, odaszaladnak, hogy vigasztalják őket és minden lehető módon felkínálják a segítségüket.

4.1.3 Erőfeszítések a megbékélésre

A közösség békéjének fenntartásának szüksége leginkább abban a sok erőfeszítésben nyilvánul meg, amely a megbékélést szolgálja. Már utaltam arra, hogy egymás megsértése vagy egy bűn elkövetése esetén az elkövetett vétek tanulságul szolgál az egész közösség számára. A büntetés csak másodlagos; mindig arra törekszenek, hogy megbékítsék az érintetteket. A modern társadalomban az ember megfizet azért, amit elkövetett. Jézus azért jött, hogy megbékítse az embereket Istennel, de egymással is. „Most pedig Krisztus Jézusban akik egykor ’távol’ voltatok, ’közel’ kerültetek a Krisztus vére által. Mert ő a mi békességünk, aki a két nemzetséget eggyé tette, és az ő testében lebontotta az elválasztó falat, az ellenségeskedést” (Ef 2,13–14).

4.2 Harmonikus családi élet

4.2.1 A nagycsalád

A család afrikai szempontból mindig túlmutat a kis családon; mindig magában foglalja a nagycsalád tagjait is: nagybácsikat, nagynéniket, nagyapákat, nagyanyákat, nagynénéd és testvéred gyermekeit stb. A szélesebb család tagjai támogatást jelentenek a kisebb család számára. Mindnyájukat a közös ős köti össze.

4.3 Közösség – Ubunthu

4.3.1 Nincs individualizmus

A közösség a növekedés fóruma, a lehetőség az ember képességeinek a kibontakoztatására. Az, hogy mindenki beletartozik a közösségbe, mindig segíti az egyes ember sikerét is. Az egyes embernek nem kell egyedül megküzdenie a világgal, hanem mindig vannak mások a segítségére.

4.3.2 Közösségi támogatás

A közösség minden egyes tagja bizonyos lehet a többiek támogatásáról. A közösség hajlandó segíteni azon, aki bajba jutott.

5. Összefoglalás és végkövetkeztetések

Kategorikusan meg kell állapítani, hogy ez az életmód semmiképpen sem vall visszafejlődésre, inkább arra, hogy a modernizmus nem lehet öncél. Legtöbbször úgy állítják be, mint az emberi eredményesség csúcsát, ahol az egyéni ész a legnagyobb magasságokba viheti az embert. De tudásvágyukban az emberek legtöbbször eltávolodtak azoktól a struktúráktól, amelyek segíthetik képességeik kibontakoztatását. Hogy Afrikában olyan társadalom van, amelyben ezek a struktúrák építenek, vigasztalnak, együtt örvendeznek, az erőtlenségben támogatnak, világos bizonyítéka annak, hogy a modernitás nem az emberi fejlődés csúcsa; sokat tanulhat az afrikai életmódtól az emberi kiválóságra való törekvésben.

Ez igen fontos az afrikai keresztyének számára. Az egyház sajátos feladata a társadalomban, hogy segítse az embereket Isten képmásaivá lenni (Speidell 1994, 283). Az egyház is közösség és modellként szolgál. Az emberi közösség az, ami megtartja mind az egyéniséget, mind a közösséghez tartozást (Speidell 1994, 287). Senki sem törődhet csak magával, hanem másokkal is.

FORRÁSOK

Anyanwu, K.C. 1981, The African Worldview and Theory of Knowledge. In Ruch, E.A. (ed.): African Philosophy. Rome, Officium, Libri Catholici, 77–99.

Boeve, L. 1999, Market and Religion in Post-modern Culture. Theology Jan/Feb. Vol. CII No. 805. 28–36.

Gunton, C.E. 1993, The One, the Three and the Many. Cambridge University Press

Gunton, C.E. (ed.) 1997, The Cambridge Companion to Christian Doctrine. Cambridge Univ. Press

Grassie, W. 1991, Postmodernism: What One Needs to Know. Zygon Vol 32. No. 1. 83–94.

Lechte, J. 1994, Fifty Key Contemporary Thinkers: from Structualism to Post-Modernism. London and New York, Routledge

Mbiti, C. 1990, African Religions and Philosophy. Oxford, Heinemann

Nyamiti, C. 1977. African Tradition and the Christian God. Eldoret, Kenya, Gaba

Oduyoye, M.A. 1979, The Value of African Religious Beliefs and the Practices for Christian Theology. In Appiah, K&S Torres (eds.) African Theology enroute. Maryknoll: Orbis, 109–116.

Pato, L.L. 1997, Being Fully Human from the Perspective of African Culture and Spirituality. Journal of Theology for Southern Africa. No. 97. 53–61.

Sindima, H. 1986. Community Life (Western Corruption of Western African Worldview) Ecclesial Review 41. 537–551.

Speidell, T.H. 1994. A Trinitarian Ontology of Persons in Society. Scottish Journal of Theology. Vol. 47. No. 3. 283–300.

Zulu, E. 1999. An Ngoni Assessment of the Role of Ancestors within Ancient Israelite Worldviews and Religion in Genesis 11,28–50,26 Unpublished PhD Thesis. Univ. Of Stellenbosch, South Africa

Zulu, E. 1998. Reconciliation from an African Perspective: An Alternative View. Old Testament Essays 11/1. 182–188.

GERARD DEKKER

Lehetséges-e a református hit a (poszt)modern társadalomban?

Reflexió és kérdés

Ennek az előadásnak a központi kérdése, hogy egyáltalán lehetséges-e református hit a modern vagy posztmodern társadalomban.

Ebben a vonatkozásban nem vagyok tekintettel a modern és a posztmodern társadalom közötti különbségre. Véleményem szerint az emberek túl gyakran állítják, hogy a posztmodern társadalom már elszakadt a modern társadalomtól, nem gondolnak arra, hogy az a modern társadalom természetes utóda. Ezért a posztmodern társadalom a modern társadalom termékének tekinthető, úgyszólván a végeredményének. Más szóval: az úgynevezett posztmodern társadalom a modern társadalom szélsőséges vagy radikális változatának tartható. Az én kérdésem tekintetében ez semmiképpen sem fontos.

Ezzel szemben viszont fontos annak a világos meghatározása, hogy mit értek én református hiten. Az én problémám ugyanis nem az, hogy lehetséges-e és – ha igen – mennyiben lehetséges általában a vallás a modern társadalomban. Természetesen ez a kérdés is fontos. Végül is a református hit a keresztyén hit egyik formája a társadalmunkban. Ezért néhány ezzel kapcsolatos megjegyzéssel kezdem. Az én problémán azonban a keresztyén hitnek azt a sajátos formáját illeti, amelyet református hitnek nevezünk, és hogy – amint látni fogjuk – miben látom én a református hit egyik sajátos jellemvonását. Kérdésem tehát ez: érvényes-e még az igazán modern társadalomban a református hitnek az a megkülönböztető jellegzetessége, amelyet a rövidség kedvéért úgy írhatunk le, mint a hit érvényesülését egész életünkben és a társadalom egészében?

A hit a modern társadalomban

Mint mondottam, a végső kérdés a hit lehetőségének vagy lehetetlenségének a problémája a modern társadalomban. Ez a probléma eléggé ismeretes. Az az általános vélemény, hogy a társadalom modernizálódásával gyengül vagy el is tűnik a vallás. Az élet racionalizálódása csökkenti az irracionális hit terét; így lehetne leírni a népszerű gondolkodást. Ez a gondolat az alapja a szekularizálódás elméleteinek, s ezt az elképzelést olykor meg is erősítik a kutatási eredmények, pl. az Európai Értékek Tanulmányaié (vö. Ester 1993, 37kk).

Ez a gondolat manapság alig vetődik fel posztulátumként ebben az általános vagy igen leegyszerűsített formájában. A vallás végül is maradandónak bizonyult néhány igen modern társadalomban. Bebizonyosodott, hogy nem automatikusan csökken a hívők száma, vagy válnak kevésbé vallásossá az emberek. De valami más világos lett: a modernizálódó társadalomban megváltozhat a vallás jellege. A társadalom modernizálódása veszélyes lehet a vallás egyes intézményes formáira, és a vallás tartalmával kapcsolatban nyomást gyakorol bizonyos aspektusokra.

Ezzel már közelebb jutottunk a problémánkhoz. A református hit valóban az emberek vallásosságának egy bizonyos formája, és határozott tartalma van. Ezt a formát és ezt a tartalmat veszélyeztetheti a modernizálódó társadalom. Nem Peter Berger mondotta-e, hogy a protestáns vallás – a római katolikus vallással ellentétben – éppen a racionalizálódásának az eredményeként ássa a maga sírját (Berger 1967, 105kk)? Így van ez a tipikusan református hit esetében is?

Mindenekelőtt megemlítem ennek a hitnek néhány jellegzetességét, majd megvizsgálom egyik megkülönböztető vonását.

A református hit

Azt mondhatjuk, hogy a református hitet három vonás jellemzi. Legelőször is a Bibliával kapcsolatos sajátos vélemény és magatartás. A Bibliát Isten kijelentett szavának, Igéjének és az Igazság egyetlen és kizárólagos forrásának tekinti: a hívőnek pedig e szerint az Ige szerint kell élnie (sola Scriptura). Másodszor hangsúlyozza az ember bűnös voltát, amelyből csak Istennek Krisztusban nyújtott kegyelme válthatja meg (sola Gratia). Harmadikként pedig Isten abszolút szuverenitásának elismerése egész életünk felett, ami azt jelenti, hogy személyes és társadalmi életünkben is meg kell felelnünk Isten parancsolatainak (Soli Deo Gloria) (lásd Blekker 1978).

A Bibliát illető vélemény és magatartás tekintetében református körökben is történtek bizonyos változások. S e változások legtöbbjét a társadalmi változások és a társadalom modernizálódása okozták. A modern embert jellemző tudományos és racionális magatartás következményekkel járt a Bibliával kapcsolatos álláspontra nézve. A Biblia történeti-kritikai tanulmányozása eredményeként megszületett a „Biblia-kritika”, s ez sokak szemét felnyitotta a Bibliának korhoz és kultúrához kötött jellege tekintetében, s ezzel a Biblia keletkezésében az emberi tényezőt illetően. Az emberek tapasztalatában ez a Biblia tekintélyét is érinti.

Továbbá társadalmunk szubjektiválódó folyamata következtében az emberi tapasztalat egyre fontosabb lett az emberek életében és gondolkodásmódjában. Ennek egy másik eredménye, hogy szubjektívebbé, a tapasztalati élettel szorosabb kapcsolatba került az értékek és igazságok – így a bibliai értékek és igazságok – iránt tanúsított magatartás is. Fontossá vált a kijelentés és a tapasztalat ellentétének problémája. Ez pedig sokak életében kihat a Biblia tekintélyére (sola Scriptura) is.

Nem akarom azt állítani, hogy a társadalom fejlődése, valamint az emberek gondolkodásában és környezetük felismerésében bekövetkezett változások automatikusan és elkerülhetetlenül megváltoztatják a Bibliával szemben tanúsított magatartást. A bibliai fundamentalizmusnak – itt és ott az első látásra egyre növekedő – megléte ennek az ellenkezőjét tanúsítja. De ez nem változtat azon a tényen, hogy az emberek gondolkodásában és tapasztalatában a társadalmi fejlődést követően bekövetkezett változások valóban nagy következményekkel jártak. Ez pedig azt jelenti, hogy a társadalmi fejlődés ténylegesen veszélyezteti ezt a református jelleget.

Többé-kevésbé ugyanez mondható el az ember bűnösségére és az Isten kegyelmétől való függőségre vonatkozó véleményeket illetően is. Az emberek egyre nehezebben tudják a Heidelbergi Kátéval vallani, hogy ők „egyáltalán képtelenek valami jónak a cselekvésére és minden gonoszra hajlandók”. Ez pedig közvetlenül kapcsolatos az emberek egyéni és kollektív életével. A tudomány és a technika fejlődésének következtében, valamint a demokratizálódás folyamatának hatására az ember egyre többre lett képes; leg­alábbis így érzi. Az individualizálódás eredményeként pedig az ember mindinkább saját kezébe veszi élete irányítását; erre kényszeríti a társadalom. Ezzel hangsúlyossá vált az ember autonómiája: az általános felfogás szerint a választásnak neki adott (vagy rákényszerített) szabadsága alapján maga irányítja az életét s ezzel – úgy véli – egyre függetlenebbül él és cselekszik másoktól.

Ilyen fejlemények közben nehéz az embernek csupán kegyelemből (sola gratia) élnie. Az emberek egész élete és gondolkodásmódja összeütközik és ellentmondani látszik eme vallásos tanításnak és életnek. (Első konferenciánkon Voskuil már rámutatott az örmény kultúrában „a kálvinisták nehézségeire”. Voskuil 1977). Igen erős intellektuális és mentális nyomás nehezedik a predestinációnak a református világban oly fontos tanára.

E jellegzetesség tekintetében sem automatikus és visszafordíthatatlan a fejlődés. Modern társadalmunkban is érezhetik az emberek magukat teljesen Isten kegyelmétől függőknek. De ez a magatartás legalábbis vitatott lett az olyan kulturális éghajlat alatt, amelyben az emberek életének nem a rossz, hanem a jó vonásait hangsúlyozzák, s azt, hogy ez emberek szabadon és függetlenül irányíthatják az életüket.

Egy tipikusan református jellegzetesség

Az én problémám a református hitnek különösen a harmadik megkülönböztető vonásával kapcsolatos, nevezetesen Isten abszolút szuverenitásának elismerésével ez egész földi élet fölött, Istennek a reformátusok által vallott uralmával az élet minden vonatkozásában, és minden területén. Ez azt jelenti, hogy Isten parancsolatai az egyéni és a társadalmi élet egészére érvényesek.

Végül is a református hit világosan különbözik a keresztyénség más mozgalmaitól és formáitól. A katolicizmus és a protestantizmus közötti nagy különbségen kívül a protestantizmuson belül is három fő áramlatot különböztetünk meg: a lutheránust, a baptistát és a reformátust. A katolicizmus nem tesz különbséget a természet és a kegyelem között; a lutheranizmust a két ország (vagy birodalom) tanítása jellemzi; a baptista mozgalomra pedig többek között az jellemző, hogy bizonyos távolságot tart a világtól. A református világnézet az egyetlen, amelyben nem olyan lényeges a különbség az isteni valóság és a földi valóság között. Azt lehet mondani, hogy ez a két valóság egy vonalban van. Igaz, hogy Isten szuverenitása abszolút, s ebben az értelemben világosan különbözik minden földi hatalomtól és erőtől, de a református hit szerint Isten szuverenitása az egész földi életre kiterjed. Minden élet és az élet minden területe Isten törvényeinek van alávetve. Az embernek Istent nemcsak normális élete mellett, vagy azon kívül kell magasztalnia és szolgálnia, hanem mindennapi életében is.

Ezzel kapcsolatban Weber a puritán kálvinizmus jellemzőjeként az innerweltliche Askese (világon belüli aszkézis) kifejezést használta az ausserweltliche Askese-vel (világon kívüli aszkézissel) szemben, amely a katolicizmusban tapasztalható (Weber, 1920). Ha helyesen gondolom, a lutheránusok és a baptisták vallási élete – legalábbis a teológiájuk szerint – inkább ausserweltlich mint innerweltlich. A gyökeresen innerweltlich vallási élet – abban az értelemben, hogy a hit az egész élettel és az élet minden vonatkozásával és területével kapcsolatos – legtisztább formájában a református hitben található meg. Az ember mint hívő, persze nem ebből a világból való, de hívőként is teljesen ebben a világban él. S ez a református hitnek az egyik legjellemzőbb, ha nem a legjellemzőbb vonása. Weber a vallási életnek ezt a formáját az extenzív ökumenikus élettel kapcsolatban figyelte meg a protestáns etika és a kapitalizmus szellem közötti különbségről szóló jól ismert tanulmányában.

Nos, a társadalmi fejlődés és vallási életnek vele kapcsolatos változásai következtében a református hitnek megfelelő élet lehetősége annyira veszélyeztetett, vagy ezek hatása alá került, hogy ki kell mondanunk: a jellegzetesen református élet csaknem lehetetlenné vált a modern társadalomban.

A társadalom modernizálódása

A társadalom modernizálódását – szociológiailag szólva – különösen a társadalmi differenciálódás folyamata jellemzi. Ez a folyamat a társadalom elvilágiasodásának a következménye, amin itt a vallás befolyási körének csökkenését értem. Ez azt jelenti, hogy a vallás a társadalom egyre több rétege számára lényegtelenné válik, valamint azt is, hogy egyre kevésbé lehet kapcsolatba hozni a vallást ezekkel a rétegekkel és életformákkal. S ennek következtében mindinkább elhalványul a református hit megkülönböztető vonása.

Weber már rámutatott a differenciálódás és az elvilágiasodás társadalmi folyamata közötti – szerinte szétválaszthatatlan – összefüggésre. Ő ezt Entzauberung der Welt-nek (a világ kiábrándultságának) nevezte. Beszél a társadalom modernizálódása következtében az élet különböző szektorai természetes legalitásáról, s az egyre nagyobb ellentmondásról a gondviselésben hívő vallás és a kultúra között, amit a differenciálódás egyre jelentéktelenebbé tesz (Weber 1920, 536kk).

A társadalmi fejlődés következtében többé-kevésbé független szektorrá vált a vallási és az egyházi élet, és mindjobban elkülönül a társadalom más rétegeitől. Ezzel kapcsolatban Kaufmann, német szociológus és teológus, Verkirchlichung des Christentums-ról (a keresztyénség elegyháziasodásáról) beszél: a vallás úgyszólván elválik a társadalom egyéb rétegeitől és bezárkózik a társadalom egyházi szektorába. Ez az ő véleménye szerint is közvetlen kapcsolatban van a társadalom differenciálódásával (Kaufmann, 1979, 100–101).

Ebben az összefüggésben ugyancsak fontos Luhmann német szociológus felfogása. A funkcionális differenciálódás következményéről azt mondja, hogy az csaknem a teljesen autonóm alrendszerek (sub-systems) megvalósulása. Az emberek ezekben a szubsziszté­mákban különböző társadalmi mozgalmakban vesznek részt, amelyek teljesen elkülönültek egymástól. A szerepek eme logikus elkülönülésével együtt jár az, amit ő Privatisierung des Entscheidens-nek (a döntés privatizálódásának) nevez. Ez nem jelenti azt, hogy az egyik alrendszerben való részvétel korlátozza a másik alrendszerben való részvételt vagy fordítva, de a különböző alrendszerekben végzett tevékenység társadalmilag nincs szinkronban. A szerepeknek ez az elkülönülése Luhmann szerint szükségszerűen adódik a differenciálódott, tehát modern társadalom természetéből (Luhmann 1977, 232–242).

Luhmann itt kifejezetten megemlíti a vallás (al)rendszerét, amely többé-kevésbé függetlenül működik a többiektől. De az is fontos, hogy ez a vallási szubszisztéma nincs és nem is lehet hatással a többiekre. Luhmann végkövetkeztetése szerint a fejlemények ilyen alakulása következtében a vallás a szabaidő egyik kedvelt eltöltésének területére került.

Ezek a folyamatok nemcsak a társadalom szintjén mennek végbe: találkozunk velük az egyéni életben is. A társadalomban nemcsak szubszisztémák vagy többé-kevésbé autonóm szub-társadalmak vannak, hanem az egyén is él ún. szub-életeket, amelyekben különböző szerepeket játszik. A vallási és egyházi élet tehát elkülönül az élet egyéb formáitól, s nemcsak társadalmi, hanem egyéni szinten is. Más szóval: megtörtént a hit privatizációja: az emberek hitélete, hogy úgy mondjuk, mindenfajta társadalmi szektorból kivonult és egyre inkább az élet egy korlátozott részére koncentrálódik, arra a részre, amelyet többnyire magánéletnek nevezünk. Szociológiailag szólva, ez az elvilágiasodás legfontosabb formája. És éppen ez a fejlemény érinti leginkább a református vallási élet szívét-lelkét.

A dolgok ilyen alakulása elkerülhetetlen?

A döntő kérdés az, hogy elkerülhetetlen-e az ilyen fejlemény, hogy logikai szükségszerűség-e a társadalom modernizálódásának és az elvilágiasodás ilyen formájának az összekapcsolódása. A filozófus Griffioen is felvetette ezt a kérdést e problémáról szóló tanulmányában (Griffioen 1995, 220kk). Elismeri, hogy az élet különböző területeinek az emancipálódása kiválthat ilyen nagy feszültséget és konfliktusokat is, hogy a kompromisszum lehetetlen s hogy a vallás elveszítette a közéletre gyakorolt hatását. De hivatkozik Habermasra, aki különbséget tesz e probléma tekintetében a logikusan szükséges fejlődés és a történelemhez kötött (historical-contingent) fejlődés között, s aki szerint csak ez az utóbbi érvényes Weber elméletére.

Ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy Weber állítása történetileg igaznak bizonyult és igaznak is kellett bizonyulnia, mert a differenciálódás és a szekularizálódás közötti kapcsolat logikusabb, mint amilyennek szeretnők, s hogy a társadalomban a differenciálódás elkülönülést hozott a vallás és a többi társadalmi jelenség között.

Hollandiában a reformátusok hosszú időn át próbálták megállítani a dolgok ilyen alakulását. Abraham Kuyper ugyanis különbséget tett az egyház mint intézmény és az egyház mint organizmus között (ez utóbbit a hívőknek a társadalomban élt élete és ott végzett munkája alakítja), s e különbségtétel alapján építették fel a reformátusok a polarizált szervezetek rendszerét. Az életnek szinte minden területén voltak ideológiai alapokon nyugvó szervezetek, s ezek segítségével a hívők kifejezésre juttathatták hitüket azokon a területeken. De a társadalom egyre modernebbé válásának eredményeként annyira felerősödött az élet különböző szektorainak az autonómiája, hogy most már lehetetlenné vált a vallás részéről való befolyásolásuk. A század második felében tapasztalt erős depolarizá­lódás a modernizálódás elválaszthatatlan velejárójának tekinthető, s ennek szinte elkerülhetetlen következménye a vallás teljes privatizálódása. Ezért oly nehéz le nem vonni azt a következtetést, hogy a dolgok ilyen alakulása – szociológiailag szólva – elkerülhetetlen.

A modern és elvilágiasodott Hollandia helyzetét ezért a teológus Berkhof a következőképpen írja le: „Egyéni és kollektív életünkben Isten már nem lényeges tényező. Az egyházakban és a családokban egy ideig még folytathatja életét, mint valamilyen nyugdíjas, de a keresztyén intézeteknek és egyesületeknek nincs többé helyük a társadalomban és a kultúrában. Istent az utolsó dolognak nyilvánították az Ő világa számára: ’Privatsache’-nak (magánügynek)” (Berkhof z.j. 13).

Református hit Hollandiában

Az egyház helyzetének tanulmányozása bebizonyítja, hogy ezek a fejlemények erős nyomokat hagytak az egyházi életen. Korábban már adtam leírást a hollandiai református egyházak fejleményeiről (Gereformeerde Kerken in Nederland) (Dekker 1997, 17kk). A cikkemben leírt egyházi életben bekövetkezett legtöbb változás, úgy látszik, közvetlen fontosságú jelen problémánkra nézve:

1. Változások az egyházi szervezetben. Az egyház nagymérvű centralizációja és bürokratizálódása következett el, minek következtében szakadás történt a nemzeti egyház és a helyi gyülekezetek között. E fejlemény reakciójaként erős hangsúlyt nyertek most a helyi gyülekezetek. A társadalmi orientáltság különösen országos és regionális szinten érzékelhető, nem helyi szinten. Ennek eredménye az a helyzet, hogy helyi szinten (s a legtöbb hívő számára a helyi gyülekezet jelenti az egyházat) a vallási és egyházi élet egyre kevésbé tájékozódik a társadalom és a közélet szerint.

2. Változások a Bibliáról vallott felfogásban. A Biblia eredetében az emberi tényező szerepének elismerése következtében „relativizálódott a Szentírás” és „az objektív igaz­ságról a szubjektív tapasztalatra tolódott át a Biblia értelmezésének vezérlő elve”. Ami Istennek a Bibliából merített parancsolatait illeti, ezek a parancsolatok egyre kevésbé befolyásolják az emberek életét.

3. Változások a dogma tartalmában. Csökken az embernek Istenre való hagyatkozása, Tőle való függése, s egyre nagyobb hangsúlyt nyer az ember önelégültsége és az emberi tevékenység. Ez könnyen vezethet odáig, hogy az élet bizonyos szektorai és jelenségei elszakadnak az emberek hitétől.

4. Változások a vallásosság és az élet más formái közötti viszonyban. Ezek a változások érintik a problémák magvát. Azelőtt elvárták, hogy az egyháztagok részt vegyenek a keresztyén szervezetekben; most „az egyház szabadságot ad tagjainak, hogy a saját meggyőződése szerint döntsön élete különböző problémáiban”. Ezek a változások „alkalmazkodást jelentenek az értékrendszer differenciálódásához a társadalomban”. Ugyancsak „alkalmazkodnak a vallás privatizálódásának folyamatához”, aminek eredménye a „Verkirchlichung des Christentums”. A keresztyén hit egyre kevésbé hat az egyházon kívül, s a hit egyre inkább csak az egyházi élet ügyeire korlátozódik.

Akkoriban ebből arra következtettem, hogy megtörtént ugyan az egyház alkalmazkodása, de ez még nem bizonyítja az elvilágiasodást. Most azonban nem az a kérdés, hogy az emberek elveszítették-e a hitüket és kevésbé vallásosak lettek-e, hanem az, hogy milyen módon változott meg a hitük. S azt gondolom, hogy az egyházra vonatkozó következtetés a reformátusok hitére is vonatkozik, vagyis hogy ők is alkalmazkodtak „a társadalom differenciálódásának folyamatához, és így hozzájárultak a Verkirchlichung des Christentum-hoz, a vallás privatizálódásához” (Dekker 1997.20). S vajon ezzel feladták hitük sajátosan református jellegét?

A hollandiai református egyházak és emez egyházak tagjai nagyon is alkalmazkodtak a társadalmi fejleményekhez. A hit Verkirchlichung-jával az egyház már szinte nem is számít organizmusnak. A (helyi) gyülekezetek az élet korlátozott területére koncentrálódnak, a személyes élet területére, s egyre inkább elveszítik a kapcsolatot az élet más területeivel. Ennek egyik tünete pl. az, hogy az egyházak egyre kevésbé tudják, mit kezdjenek a jó termésért tartott ima-összejövetelekkel és a hálaadás napjaival, de – ezzel szemben – egyre inkább kultiválják az emlékünnepeket. S közben mind nagyobb hangsúlyt kap az egyháztagok közötti kapcsolat, a gyülekezete közösségi jellege. Ez történik a sákramentumokkal is, mind a hivatalos tevékenységben, mind az egyháztagok élményeiben. A keresztségben kevesebb hangsúlyt kap a bűnbocsánat, de egyre nagyobbat az, hogy valakit befogadnak az egyház közösségébe. Az úrvacsorában pedig kevésbé hangsúlyos a Krisztussal való személyes kapcsolat, és nagyobb hangsúly esik az egyháztagok kölcsönös egymáshoz való viszonyára. Más szóval, erősebb lett a belső, a saját közösség felé való orientáltság a korábbi külső, a világ felé való orientáltság helyett.

A kérdés

Megint felteszem a kérdést: A dolgok ilyen alakulása a lehetőségek egyike volt-e, vagy elkerülhetetlen volt? Más szóval, lehetséges-e fenntartani a sajátosan református jelleget – amely szerint a hit az élet minden területére kiterjed – a modern társadalomban is, vagy arra a következtetésre kell-e jutnunk, hogy a hitnek ez a formája már nem lehetséges a modern társadalomban.

Az utóbbi azt jelentené, hogy a református hit a keresztyén hitnek egy időhöz és kultúrához kötött megnyilvánulása. S valószínűleg azt is kell mondanom, hogy helyhez kötött megnyilvánulás. Végül is, véletlen-e az, hogy ennek a hitnek a legteljesebb formáját Hollandiában láthattuk s hogy ez a jellegzetesség más országokban – ahova reformátusok emigráltak – nem nyilvánult meg ilyen erősen? Kanadában a reformátusok megpróbáltak így élni, de sikerült-e nekik? (S mellékesen megkérdezem: ez az oka annak, hogy a társadalom modernizálódása Hollandiában jobban sújtotta az egyházat, mint más országokban, amelyekben a vallás már nagymértékben privatizálódott?)

Konkrétabban, kérdéseim a következők:

1. Igazam van-e, amikor azt hiszem, hogy a református hit egyik legfőbb jellegzetessége, hogy az élet minden területét érinti?

2. Igaz-e az, hogy a hitnek ez a formája legteljesebben Hollandiában nyilvánult meg (tehát református hitnek mindig a holland változatát tartom-e szem előtt), vagy a hitnek a teljes élethez való köze más országokban másként nyilvánult meg?

3. A református hit a hitnek az a formája-e, amelynek el kell tűnnie a társadalom modernizálódásával? Más szóval, lehetetlen-e az igazán református hit a (poszt)mo­dern társadalomban?

4. A református hit tehát időhöz, térhez és kultúrához kötött jelenség?

Végül: Lehetséges, hogy ezek a kérdések annak a bizonyítékai, hogy az én véleményem a református hitről van korhoz, helyhez és kultúrához kötve? Szívesen fogadom a vitát erről is.

FORRÁSOK

P.L. Berger, The Sacred Canopy – Elements of a Sociological Theory of Religion, New York 1967

H. Berkhof, Emanciptie – secularisatie – Godsverduistering, in H. Berkhof e.a., Vooz-bij domineesland – De gevolgen van de secularisatie, Amersfoort/Amsterdam z.j., p.9–18.

C.J. Bleeker e.a., Encyclopedie van de godsdiensten, kerken en sekten, Amsterdam/Brussel 1978

G. Dekker, Modernity and the Reformed Churches in the Nederlands: Bargaining of Surrender?, in Gerard Dekker, Donald A, Luidens en Rodger R. Rice (ed.), Rethinking Secularization – Reformed Reactions to Modernity, Lanham 1997, p. 13–23.

P. Ester, L. Halman and R. de Moor (ed.), The Individualizing Society – Value Change in Europe and North America. Tilburg 1993

S. Griffioen, Kleine typologie van pluraliteit, in. Th. De Boer en S. Griffioen (red.), Pluralisme – Culturfilosofische beschouwingen, Amsterdam/Meppel 1995, p. 204–226.

P.-X. Kaufmann, Kirche begreifen – Analysen und Thesen zur gesellschaftlichen Verfassung des Christentums, Freiburg im Breisgau 1979

N. Luhmannm, Funktion der Religion, Frankfurt am Main 1977

D.N. Voskuil, Strangers in Their Own Land: Calvinists in an Arminian Culture, in Gerard Dekker e.a., Rethinking Secularization p. 93–110.

M. Weber, Die Protestantische Ethik und der Geist des Kapitaéismus, in Gesammelte Aufsgetze zur Religionssoziologie I. Tübingen 1920, p. 17–206.

WILLIAM B. WESTON

Mi az elfogadható ma az Amerikai Presbiteriánus Egyházban?

1997-ben Amsterdamban előadást tartottam a következő címmel: A „hűség és tisztaság”-beli javítás. Verseny a Presbiteriánus Egyház megújításáért.¹ Előadásom főtétele az volt, hogy a Presbiteriánus Egyház (USA) (PC, USA)-nak, a legnagyobb fővonalú amerikai presbiteriánus egyháznak, van egy kis liberális szárnya, egy kissé nagyobb konzervatív szárnya és egy nagy központi lojalista csoportja, amely lojális az egyház jelenlegi gyakorlatához. Az egyházi konfliktusban a bal és jobb oldal nem közvetlenül egymással harcol, hanem inkább a lojalisták lelkületének meghódításáért verseng. Ez a lojalista verseny a döntő az egyházi küzdelemben. Előadásomban azt a különleges esetet tanulmányoztam, hogy sikerült-e az egyház alkotmányába olyan törvényt (provision) bevenni, amely valamennyi egyházi tisztségviselőtől hűséget kíván a heteroszexuális házasságban, vagy (nemi) tisztaságot a házasságon kívül. Ez a versengés része volt egy nagyobb harcnak a homoszexuális ordinációról, és arról a kísérletről, hogy tegyék elfogadottá (normalizálják) a homoszexuális kapcsolatokat az egyházban. A „hűség és tisztaság” kérdése jól illusztrálta a lojalista versengés elgondolását (fogalmát).

E tanulmány folyamán világos lett előttem, hogy az ellenzék vezetői közül sokan ellenkező nézeten vannak arról is, hogy mi a normális az egyházban, hogy milyenek a presbiteriánusok többségükben. Ez az előadás erre a kérdésre próbál választ adni. A felmérési adatok felhasználásával részletes képet nyerhetünk arról, hogy milyen az egyház a vezetők, az egyháztagok szintjén.

A presbiteriánus vezetők

A homoszexuálisok ordinációjának (pappá szentelésének) vitájáról folytatott tanulmányom részeként, több mint harminc különböző ideológiájú egyházi vezetőt kérdeztem meg és végeztem vizsgálatot a Közgyűlés Tanácsában, a felekezet legfelső képviseleti testületében. Különösen a jobb és baloldalnak a középért vívott versengésére voltam kíváncsi, így ez a tanulmány a legközvetlenebbül érinti feltett kérdésünket.

A Presbiteriánus Egyház vezetése most főként a Baby Boom (sok gyermeket vállaló) nemzedék kezében van. A korábbi nemzedék körében legszívesebben „liberálisnak” a spektrum balszárnyát nevezik, a „boomerek” körében viszont a „progresszív” elnevezés a gyakoribb. A „konzervatív” szót mindkét nemzedék általában a spektrum túloldalának megnevezésére használja. Bár legtöbben a „közép”-nek tartják magukat, úgy látszik, hogy kevesen fogadják szívesen, ha „moderate”nek (mérsékelt) vagy „center”-nek (centrum) nevezik őket. Valóban kevesen választották a „lojalista” elnevezést, ezért én ezt inkább elemző leírásnak használom, mint „pártcímké”-nek.

E három „párt” erejének felméréséről többen is különbözőképpen nyilatkoztak, de valamennyien a középnek, a centrumnak a fölényét állítják. Az alábbiakban bemutatom, hogy Jack Rogers, presbiteriánus szemináriumi professzor és volt felekezeti tisztségviselő, milyen mérleget készített a protestantizmus valamennyi fő irányzatáról (Rogers, 1995: XV), összehasonlítva az én eredményeimmel, amelyekre a presbiteriánus vezetők felmérésében jutottam. Megkértem az egyházi vezetőket, hogy a PC/USA-t (Amerikai Presbiteriánus Egyház) illetően becslésük szerint milyen az ideológiai megoszlás százalékosan az egyháztagok és egyházi vezetőtársaik között. Az utolsó sor mutatja önmeghatározásuk tényleges megoszlását.

Konzervatív Progresszív Centrum

(liberális) (lojalista)

Rogers minden főirányú protestánsról: 10% 75% 15%

PC/USA vezetők az egyháztagokról: 18% 60% 23%

PC/USA vezetők a vezetőkről: 32% 50% 17%

PC/USA vezetők (ténylegesen): 27% 60% 13%

Azt lehetne gondolni, hogy a felekezeti hierarchia a lojalisták kezében van, s a liberálisok meg a konzervatívok csak kívülről gyakorolnak nyomást. De feltűnő, jól értesült presbiteriánusok általában úgy vélik – sőt bizonyosra veszik –, hogy a felekezeti hierar­chiát főként a liberálisok gyakorolják, még ha az egyház tagsága a másik irányba hajlik is.

Hogy a vezetőség hogyan látja az erők megoszlását az egyházban, az hatással van arra, hogy ők miként versengenek benne. Interjúink során különböző pártok vezetői nagymértékben egyetértettek abban, hogy az egyház tagjai között kevés a liberális, több a konzervatív és legtöbb a centrista. De nagyon különbözött a véleményük a tekintetben, hogy mennyire tartják eltorzultnak az egyházi vezetőséget. A baloldali és a centrista vezetők szerint a vezetőségben kétszer annyian vannak liberálisok, mint konzervatívak, s a fennmaradó többség centrista. Ezzel szemben a jobboldali vezetők úgy vélik, hogy a vezetőségben háromszor annyian vannak liberálisok, mint konzervatívok, csak egy többséggel a középen. Annak magyarázatául, hogy miért tartják a balszárnyat oly túlzottan képviseltnek az egyház vezetésében, a legtöbb megkérdezett válasza szerint ez egyszerűen a liberális egyházszervezés, főként a Kentucky-beli louisville-i Országos Központ elfogult szelekciója miatt van így. Egyes liberálisok viszont, akiket megkérdeztem, azt állították, hogy a liberalizmus őket nyitottabbakká, tehát jobb vezetőkké tette. Ezzel szemben egy konzervatív véleménye az volt, hogy akik „meg akarják újítani az egyházat”, a gyülekezeti életre koncentrálnak, míg akik azt kívánták, hogy „az egyház változtassa meg a világot”, az egyházi vezetőség és más speciálisan képzett felekezeti lelkészek fontosságát hangsúlyozták.

A presbiteriánus vezetőkről végzett felmérésem azt mutatja, hogy a konzervatívoknak jobban tetszik az egyház és a világ jelenlegi konzervatív fordulata, több gyermekük van és jobban meg tudják tartani őket az egyházban, valamint bizakodóbbak a Presbiteriánus Egyház jövőjét illetően. A progresszívek azt hiszik, hogy végül sikerülni fog megnyerni az egyházat a homoszexuális ügynek, de általában kevésbé tudják megtartani gyermekeiket a felekezetben, és nagyon pesszimisztikusan ítélik meg a jövőt.

Presbiteriánus lelkészek

A Presbiteriánus Egyházat legtöbbnyire a lelkészei vezetik. Bár a presbiteri rendszer egyenlő hangot ad a presbitereknek az egyháztanácsban (presbitérium), a lelkészeknek – akik az egyháztagság fél százalékát sem teszik ki – minden szinten jelentősebb szerepük van a felekezet mindennapi életének irányításában, országos szinten pedig ők vezetik a funkciókat. A klérus azért uralkodik így, mert több ismeretük és nagyobb gyakorlatuk van az egyházi ügyekben, többet fektettek be az egyházba karrierjükért és állandó szavazatuk van a presbitériumban. Különösen a képzett nem lelkészi klérus főként az egyház liberális mozgalmának vezetésében játszik fő szerepet.

A presbiteriánus szemináriumokról és azok végzett hallgatóiról 1990-ben végzett felmérés jobban megmutatja, mi a norma ma a lelkészek körében, és – ami talán még fontosabb – jobban kitárja előttünk az ablakot arra nézve, hogy milyen lesz holnap az egyház vezetősége.²

A presbiteriánus szemináriumot végzett hallgatók többnyire közepes méretű vagy még kisebb városok 300 egyháztagnál kevesebb létszámú gyülekezet lelkészei. Legtöbbjük baby boomer házas férfi, kislétszámú a családjuk. A teológiai spektrum középső rétegét alkotják, elkötelezettek a helyi szolgálatra és a felekezeti rendszer iránt.

Van néhány feltűnő különbség a magukat liberálisoknak nevezők és a konzervatívok között. A konzervatívok sokkal inkább kisvárosi és kis gyülekezeti lelkészek, sokkal gyakrabban nős férfiak és apák. A házasok és az elváltak közötti arány mindegyik csoportban különös és változó. A liberálisok között egy elváltra 7,7 házas, a középutasok között egy elváltra 16 házas, a konzervatívok körében pedig egy elváltra 89 házas jut. A konzervatívok elkötelezettebbek a helyi szolgálatra, kevésbé a felekezeti rendszerre. A déliek – meglepő módon – nem konzervatívabbak, mint az ország egyéb területein élők, és inkább a középréteghez tartoznak. Talán az igazán konzervatív és kongregacionalista déliek baptisták lettek. Szemináriumi neveltetésük hatása szintén sokat elárul. Azoknak, akik a szemináriumot teológiailag középutasként kezdték, a többsége, kétszerese válik liberálisabbá, mint konzervatívabbá a szemináriumi évek során. A szeminárium elvégzése után viszont a tendencia az ellenkező irányba fordul.

Van egy kis végrehajtó csoport az egyházi képviseletek és bírósági testületek tagjaiból is (presbitériumokból, zsinatokból, a Közgyűlés testületeiből). Ezek általában a liberálisokhoz hasonlítanak, különösen abban, hogy a többieknél városiasabbak, kevesebb közöttük a házasember, s a házasok és az elváltak aránya 2,2:1.

A presbiteriánus és nem-presbiteriánus szemináriumok presbiteriánus hallgatói feltűnően hasonlóak. A nem-presbiteriánus szemináriumok hallgatói inkább nevezik magukat „evangéliumiak”-nak, mint a presbiteriánus szemináriumoké, de magukat épp annyira a teológiai spektrum közepére hajlamosak tenni, mint amazok. A nem-presbiteriánus iskolák szeminaristái nem meglepő módon kevésbé elkötelezettek a felekezeti rendszer iránt; meglepőbb azonban az, hogy ők sem annyira lelkészek kívánnak lenni, inkább doktorátusra pályáznak a szeminárium után. Mindkét fajta iskolában sokkal több a férfi hallgató, mint a liberálisok intézeteiben. S ami a legmeglepőbb, az az, hogy a pusztán teológiai különbségeken kívül egyikben sincs számottevő különbség a liberálisok, a konzervatívok és a centristák között. A fent említett különbözőségek mind a szeminárium elvégzése után jelentkeznek, beleértve a házasok és az elváltak feltűnő arányát is.

Mit jelent a mai szeminaristákról festett eme kép a jövő számára? Azt, hogy nagyon fognak hasonlítani a mai papságra. A szemináriumi hallgatók kevésbé déliek, s nem nevezik magukat annyira „középutasok”-nak vagy „neo-ortodoxok”-nak a teológiájukban, mint ahogy a mai papok nevezték magukat, amikor még szeminaristák voltak. Más tekintetben azonban a két csoport feltűnően hasonló. Ez jó és reménykeltő újság a lojalisták számára, akik a változást lassítani és szervezetté kívánják tenni.

A Presbiteriánus Egyház egésze

Erről a felekezetről általános képet a Presbiteriánus Munkaközösségtől nyerhetünk, amely több mint 5000 amerikai presbiteriánus egyháztagból, presbiterből, lelkészből, szakosított lelkészekből (azaz olyan ordinált lelkészekből, akik nem gyülekezetekben szolgálnak, hanem tanítókként, tábori lelkészekként vagy felekezeti stábtagokként) tevődik össze. Őket az egyházi kutatószolgálat válogatta ki, hogy reprezentatív képet adjanak az egész egyházról, s ezt a csoportot három éven át ismételten vizsgáltam meg, amíg új munkaközösség nem váltotta fel. Képet az 1994–1996-ig szolgáló munkaközösségről adunk, amely a legújabb rendelkezésre álló csoport.³

A presbiteriánusok többségét nem-lelkész férfiak és nők alkotják. Az ő jellemzőik szolgáltatják az alapot annak megállapításához, hogy mi az a norma az egyházban, amivel a más csoportok hasonlíthatók össze.

Társadalmilag az egyházban a világiak többsége

– főiskolát végzett vagy magasabb képzettségű,⁴

– első házastársával él házasságban,

– neki is, házastársának is hivatásbeli állása van,

– két vagy három gyermekük van,

– közepes méretű vagy még kisebb városban élnek,

– környezetükben sokakkal vagy a legtöbbel ismeretségben vannak,

– önkéntes munkát végeznek a közösségükben,

– inkább republikánusok mint demokraták,

– politikailag mérsékeltek és elvetik a szélsőségeket.

Vallási gyakorlatukban a legtöbb világi presbiteriánus

– nem presbiteriánusként nevelkedett,

– presbiterianizmusa miatt választotta ezt az egyházat, vagy a barátja hívta ide,

– azért csatlakozott, mert barátságos egyháztagokra talált itt és tartalmas igehirdetéseket hallott,

– azért marad itt, mert kielégíti lelki szükségleteit,

– hetenként vagy még gyakrabban jár el az egyházba,

– az istentiszteleteken kívül is sok időt tölt el az egyházban,

– az elmúlt évben két vagy több embert is hívott a csatlakozásra,

– teljes bevételének 5%-át vagy ennél is többet ad az egyháznak,

– havonta többször is eljár a vasárnapi iskolába,

– önkéntes munkát végez a gyülekezetében,

– legalább hetenként imádkozik azért, hogy megismerje Isten akaratát,

– teológiailag mérsékelt és elveti a szélsőségeket.

Vallásos hitében a legtöbb presbiteriánus

– állítja, hogy életében legfontosabb a hit,

– személyére nézve legfontosabbnak azt a hitét tartja, hogy Isten szereti őt,

– a második legfontosabb hite, hogy Jézus Krisztust személyes Megváltójaként fogadta el,

– nem gondolja, hogy a Biblia minden részletében tévedhetetlen,

– de azt igenis vallja, hogy a Biblia Istennek a teremtésben való részvételéről beszél,

– nem gondolja, hogy csak az egyház tagjai váltatnak meg,

– de azt igenis vallja, hogy egyedül Krisztus az abszolút igazság,

– nem gondolja, hogy azoknak az evangelizálása, akik nem ismerik Krisztust, az ő „becsapásuk” lenne,

– de azt igenis hiszi, hogy a társadalom megjobbítása az embereknek Krisztushoz való térítésével kell, hogy elkezdődjék,

– hiszi, hogy az Amerikai Presbiteriánus Egyházhoz való tartozása fontos keresztyén identitására nézve.

Amit a legtöbb presbiteriánus kíván az egyháztól, az az, hogy

– rendezzen összegyházi adakozást katasztrófák esetén, és a szegények alapvető szükségleteinek kielégítésére,

– s nem a „környezetvédelemre” vagy Nemzeti, ill. az Egyházak Világtanácsa számára,

– és nem az ökumenikus ügyeknek,

– több figyelmet szenteljen a bibliai hűségnek,

– és nem a társadalmi kérdéseknek.

Más szóval, a legtöbb presbiteriánus szolid felső-középosztályba tartozó férfi és nő, politikailag egy kissé jobb-közép, kegyességében hagyományos, egy kissé gyanakvó az egyházi elit által sürgetett változást illetően, és lojális a helyi gyülekezet jelenlegi formájához.

Azt várnók, hogy az egyház pillérei – a leginkább résztvevő világiak és a legmagasabb beosztású lelkészek – tükrözik annak a képét, hogy milyen a normális egyház. Ezek a világi vezetők⁵ és lelkészi vezetők⁶ jelentik a lojális közép (centrum) szívét. Azt is gondolhatnók, hogy az ideológiailag szélsőséges elemek jelentősen különböznek ettől a normális középtől.

A világi vezetők olyanok vagy még olyanabbak, mint a szokásos presbiteriánus hívők. Társadalmilag szinte teljesen azonosak a rendes egyháztagokkal, csak abban különböznek tőlük, hogy egy kissé műveltebbek és kevésbé republikánusok. Az igazi különbségek vallási életükben mutatkoznak meg. Sokkal nagyobb arányban vesznek részt az istentiszteleten, az önkéntes gyülekezeti munkában, a vasárnapi iskolákban, mint az egyszerű egyháztagok. Többet imádkoznak, többet adakoznak, többeket hívnak istentiszteletre és teológiailag konzervatívabbak. Határozottabbak, amikor sajátosan a Presbiteriánus Egyházról van szó. Valószínűbb, hogy presbiteriánusként nevelkedtek, gyülekezetüket azért választották, mert presbiteriánus gyülekezet, azért maradnak meg benn, mert ezt az egyházat szeretik legjobban, ellenzik az egyházi adakozást a nem-presbiteriánus tanácsoknak, és azt mondják, hogy az Amerikai Presbiteriánus Egyházhoz való tartozásuk fontos keresztyén identitásukra nézve.

A lelkészi vezetőknek jelentősen magasabb státusuk van a világiaknál, de azonosak velük a vallási nézeteik és még inkább a gyakorlatuk. A lelkészi vezetők között sokkal többen élnek első házasságban, magasabb a tudományos fokozatuk, házastársuk is többnyire hivatásbeli, a jövedelmük igen nagy és nagyvárosokban élnek. Több önkéntes munkát végeznek a közösségeikben, jóval több közöttük a demokrata mint a republikánus (ellentétben a világiakkal). A világi vezetőknél is gyakrabban járnak istentiszteletre és vasárnapi iskolába, ami az állásuknál fogva természetes is, de imádkoznak és evangelizálnak is, és nagyobb mértékben adakoznak a gyülekezetüknek. Teológiai meggyőződésük ugyanolyan hagyományos, mint a világiaké, de határozottabb, ami a teológiai kérdésekben nyert hosszabb formális képzettségüket tükrözi. A lelkészi vezetők különösen erős elkötelezettséget éreznek az egyházi élet iránt. Szinte egyöntetűen elvetik azt a felfogást, hogy a vallások egyformán igazak, és a „vallást az életemben” kissé még Krisztusba mint Megváltójukba vetett hitüknél is előbbrevalónak tartják. Ők éreznek leginkább együtt a disszidens nemzeti egyházi stábbal, talán azért, mert valószínűbb a személyes ismeretség velük, mint a világi vezetőknek, és ők hangsúlyozzák legerősebben a felekezetet feloldó ökumenizmust. A lelkészi vezetők képezik az egyetlen olyan csoportot, amely igen szívesen adakozik az új egyházi fejlődés céljaira, s határozottan vallják, hogy presbiteriánus egyháztagságuk keresztyén identitásuk fontos része.

A Presbiteriánus Egyház szélső jobbszárnya, az a 3 vagy 4%, amelyik teológiailag „nagyon konzervatívnak” nevezi magát, meglepően hasonlít az egyházi normához azzal a kivétellel, hogy néhány valóban konzervatívnak definiálható hittételt vallanak. Több közöttük a republikánus és többen nevezik magukat politikai konzervatívnak, mint a legtöbb presbiteriánus egyháztag, viszont egy kicsit kevésbé képzettek és kevesebbnek van hivatásszerű vagy végrehajtó állása. Egyébként azonban nagyon közel vannak az egyház társadalmi normáihoz. Vallási gyakorlatukban jelentősen az átlag felett vannak minden tekintetben, különösen abban, hogy többet adakoznak a gyülekezetüknek. Csak vallási meggyőzőségükben különböznek erősen az egyház többi tagjától, amennyiben vallják, hogy a Biblia tévedhetetlen és az egyházon kívül senki sem üdvözülhet. Noha erősen elkötelezettek a Presbiteriánus Egyház gyakorlata és legtöbb tantétele iránt, úgy látszik, hogy egy kicsit kevésbé kötődnek a tényleges felekezethez, mint néhány más csoport. Aránylag kevéssé tartják presbiteriánus egyháztagságukat fontosnak keresztyén mivoltukra nézve, s míg a legtöbb egyháztag és egyházi vezető szerint a Presbiteriánus Egyház iránti vonzalmuk az egyike annak a két fő oknak, amiért a gyülekezetükben maradnak, a szélső jobb szárnynál ez csak a nyolcadik ok.

A Presbiteriánus Egyház szélső balszárnya, az a négy vagy öt százalék, amelyik teológiailag „nagyon liberálisnak” nevezi magát, feltűnően különbözik minden eddig tárgyalt csoporttól. Társadalmilag, ők műveltebbek, professzionálisabbak, több fizetésük van, városiasabbak, több közöttük az elvált és sokkal inkább demokratikusak, mint a presbiteriánus norma. Az átlagnál kevésbé járnak istentiszteletre, kevesebb időt töltenek az egyházban, kevesebb önkéntes munkát végeznek a gyülekezetben, kevesebbeket hívnak az egyházba és kevesebbet adakoznak egyházi célra. Míg a legtöbb presbiteriánus szerint hitük második legfontosabb cikkelye annak tudata, hogy Krisztus a Megváltójuk, a szélső balszárnyon lévők másodiknak „mások megsegítését” mondták, s azt, hogy Krisztus a Megváltó, csak nyolcadiknak. Erősen eltérnek a felekezeti normától abban, hogy nem hisznek az isteni ítéletben, Krisztus egyetlen abszolút igazságában, s azt állítják, hogy az egyházon kívüliek evangelizálása a becsapásuk. Ezen eltérések láttán nem meglepő, hogy a szélső balszárny nem kötődik annyira a Presbiteriánus Egyházhoz, mint a többiek. Míg a legtöbb egyháztag a Presbiteriánus Egyház iránt érzett vonzalmát a két fő ok egyikének mondta, amiért megmarad a gyülekezetében, a nagyon liberális presbiteriánusok ezt csak az ötödik oknak nevezik. Valamennyi eddig tárgyalt csoportnál valószínűleg leginkább a szélső balszárny mondja azt, hogy ehhez az egyházhoz való tartozása fontos része keresztyén mivoltának. Talán ez a magyarázat arra, hogy a többiektől való nagy különbözőségük ellenére is megmaradnak a Presbiteriánus Egyházban.

Ez az utolsó pont alapvető kérdést vet fel arra nézve, hogyan ítéljük meg a lojalitás-versengést az egyházban. Ha a szélsőségesek annyira különböznek a normától, miért maradnak az egyházban? A szélső jobbszárny esetében nem olyan nehéz ennek a kérdésnek a megválaszolása, mivel – mint láttuk – ők nem különböznek annyira az egyházi normától, legfeljebb néhány tantételben. A Presbiteriánus Egyházban élt életük sem a társadalmi, sem az egyházi gyakorlat tekintetében nem disszonáns. Ezzel szemben a szélső balszárny disszonanciája és disszidens volta igen nagy. A szélsőségesek megmaradásának egyik oka talán az, hogy mindnyájan csak ezt az egyházat ismerik. A legtöbb presbiteriánus egyháztag – beleszámítva a lelkészi és a világi vezetőket is – nem született presbiteriánusnak, hanem maga választotta ezt az egyházat. Ezzel szemben a szélső jobb és a szélső baloldali presbiteriánusok ebben az egyházban nevelkedtek. Egyszerűen azért maradnak meg benne, mert még sohasem kellett választaniuk a felekezetek között. Ha így lenne, talán az ízlésüknek megfelelőbbet választanák.

Ezt az állítást leginkább az utolsó csoport igazolja, amelyet fontolóra veszünk, ti. az egyházi „stáb”. A Presbiteriánus Munkaközösségben olyan lelkészek vannak, akik presbitériumi, zsinati vagy országos egyházi stábokban szolgálnak. Ez a csoport tolódott el leginkább balra, közöttük a demokraták aránya a republikánusokhoz hat az egyhez, szinte nincs is köztük teológiailag konzervatív, politikai konzervatív pedig egyáltalán nincs. Ez meglehetősen eltávolítja őket a konzervatív irányzatú és túlnyomórészt republikánus Presbiteriánus Egyháztól. Mégis ez a csoport az, amelyik legnagyobb arányban vallja, hogy presbiteriánus voltukat keresztyén mivoltuk fontos részeként értékelik. Mi lehet ennek az oka? A stábok lelkészei között sokkal többen vannak született presbiteriánusok, mint bármelyik más csoportban. Talán ez a magyarázat arra, hogy lelkészi állásukhoz képest túlságosan liberális voltuk ellenére is inkább azt egyházi bürokráciába kapcsolódnak be, semmint hogy egy liberálisabb felekezetbe térjenek át.

Mi a normális a Presbiteriánus Egyházban? Az a hit, hogy van Isten, hogy szeret bennünket, hogy Jézus Krisztus a Megváltónk, hogy az életben nincs fontosabb dolog a vallásnál. Az a hit, hogy a Biblia Istennek az egész teremtésben való aktív részvételéről szól, nem jelenti azt, hogy úgy kell olvasnunk, mint ami minden részletében tévedhetetlen. Az a hit, hogy az evangélium olyan ajándék, amelyet át kell adnunk a világnak, nem becsapás, mivel nem minden hit egyenlő, hanem Krisztus az egyedül abszolút igazság, és végül minden és mindenki felett Isten fog ítéletet mondani. Az egyházba járás istentiszteltre és szolgálatra, az imádkozás és az adakozás, az emberek iránti barátság és a hithűség. Végül – de nem utolsósorban – a Presbiteriánus Egyház szolgálata a maga olya-amilyenségében.

Ha valaki versenyezni és nyerni akar a Presbiteriánus Egyházban, akkor a normális szerepet kell játszania. Támogatni a pilléreit, a lojálisokat. Megmutatni nekik a kapcsolatot a között, amit ő szándékozik tenni, és amit azok már hisznek és tesznek.

I. FÜGGELÉK

Presbiteriánus szemináriumok hallgatói és öregdiákjai, 1990

A válaszolók teljes száma (N): 1390

Nincs válasz: N.V.

Valamennyi válasz %-ban

II. FÜGGELÉK

Presbiteriánusok presbiteriánus (PC) és nem-presbiteriánus (Non-PC) szemináriumokon, 1990

A válaszolók teljes száma (N): 1242

Minden szám %-ban

Zárójelben: Non-PC

Nincs válasz: N.V.

* nincs jelentős különbség a liberálisok, centralisták és konzervatívok között

III. FÜGGELÉK

A Presbiteriánus Munkaközösség, 1994–1996

Minden válasz %-ban

JEGYZETEK

1. Megjelent Donald Luidens, Corwin Smidt, Hijme Stoffels (szerk.), Reformed Vitality: Contiunity and Change in the Face of Modernity c. művében (Lanham: Univcersity Press of America, 1998) – 2. E szakasz a következőkből származik: Survey of Students in Presbyterian Theological Schools 1990, Survey of Presbyterian Students in Non-Presbyterian Theological Schools 1990, and Survey of Alumni/ae of Presbyterian Theological Schools 1990. Mindegyik felmérés beszerezhető az American Religion Data Archieves-től a Purdue Egyetemen. – 3. Kapható az American Religion Data Archieves-nél. – 4. Pontos számadatok a II. Függelékben találhatók. – 5. A „világi vezetők” a következő elemek összességéből határozhatók meg: presbiter; részt vesz a gyűléseken; szolgálatot végez valamelyik gyülekezeti bizottságban; esetleg elnöke is egy ilyen bizottságnak; gondnok; valamely gyülekezeti szervezet tisztségviselője; egyházi orgonista; egyházi iskolai pedagógus; szolgálatot végez valamelyik presbitériumi, zsinati vagy nagygyűlési bizottságban; vagy valamilyen más vezetőségi felelősséget vállal az egyházban. Öt vagy több ilyen munkát végzők – összesen mintegy 290-en – nevezhetők „világi vezetőknek” e szerint az elemzés szerint. – 6. A Munkaközösség nem tett fel ilyen kérdéseket a lelkészekkel kapcsolatban, de az átlag megközelítőleg megállapítható a következőkből: keresetük; mekkora az a gyülekezet, amelyben szolgálnak; van-e magasabb teológiai fokozatuk; milyen munkát végeznek (vezető lelkipásztorságtól különféle, nem teljes idejű elfoglaltságig). A legmagasabb szintet elért csoportot – 245 személyt – tekintettük ebben az elemzésben „lelkészi vezetőnek”. – 7. A liberálisok esetében szinte kétszer olyan valószínű, hogy A (jeles) fokozatot nyernek, mint a többnyire B (jó) fokozatú konzervatívoknál. – 8. Austin, Columbia, Louisville, a Keresztyén Nevelés Presbiteriánus Iskolája, Johnson C. Smith, Union in Virginia – 9. Az Északi Presbiteriánus Egyház tagja az 1983. évi újraegyesülés előtt. – 10. Egy 5 pontos skálán az 1-től = „a Biblia minden részletében tévedhetetlen” az 5-ig = „a Bibliát történelmi összefüggésében kell olvasni”, csak ezek válaszoltak ötössel. – 11. Egy 5 pontos skálán az 1-től = „Isten transzcendens” az 5-ig = „Isten immanens”, ezek válaszai 2, 3 vagy 4. – 12. Egy 5 pontos skálán az 1-től = „Nem erősen elkötelezve a felekezeti rendszerre” az 5-ig = „Erősen elkötelezve a felekezeti rendszerre”, ezek válaszoltak 5-sel. – 13. Egy 7 pontos teológiai spektrumban ezek válaszai 3, 4 vagy 5. – 14. A stábban nincsenek konzervatívok. – 15. Beleszámítva a „neo-ortodoxokat” is. – 16. Beleszámítva a „neo-ortodoxokat” is. – 17. Egy 5 pontos skálán az 1-től = „A Biblia minden részletében tévedhetetlen” az 5-ig = „A Bibliát történelmi összefüggésben kell olvasni”, csak ezek válaszoltak ötössel. – 18. Egy 5 pontos skálán az 1-től = „Isten transzcendens” az 5-ig = „Isten immanens”, a válaszok 2, 3 vagy 4. – 19. Beleszámítva a „neo-ortodoxokat” is. – 20. Beleszámítva a „neo-ortodoxokat” is. – 21. 15% akar egyházbírósági végrehajtó hivatalt vállalni 10 év múlva. – 22. A nem-presbiteriánus szemináriumok hallgatóinak 70%-a kíván tíz év múlva (10 éven belül) doktorálni. – 23. Az Északi Presbiteriánus Egyház tagja az 1983. évi újraegyesülés előtt. – 24. Austin, Columbia, Louisville, a Keresztyén Nevelés Presbiteriánus Iskolája, Johnson C. Smith, Union in Virginia. – 25. Egy 5 pontos skálán az 1-től = „Nem erősen elkötelezett a felekezeti rendszerre”, a válaszok 5-ösök. – 26. Egy 7 pontos teológiai spektrumon a válaszok 3, 4 vagy 5-ösök. – 27. Beleszámítva a nem-presbiteriánus szemináriumok hallgatóinak azt a 48%-át, akik magukat „evangéliumiaknak” nevezik. – 28. Teológiai álláspontjukat „nagyon konzervatív”-nak jelezték. – 29. Teológiai álláspontjukat „nagyon liberális”-nak jelezték. – 30. Lelkészek presbitériumban, zsinaton vagy egyházi stábban. – 31. Majdnem minden presbiteriánus lelkész főiskolát végzett. Ez a szám azokat jelzi, akik magasabb teológiai fokozatot értek el. – 32. Ld. a 7. jegyzetet. – 33. Ezt a kérdést csak egyháztagoknak és presbitereknek tettem fel. – 34. A stábtagok politikai beállítottságukat konzervatívoknak vagy nagyon konzervatívoknak mondják. – 35. A világi vezetők második válasza az volt, hogy a gyülekezet lelkileg élő. – 36. A szélső jobboldaliaknak a gyülekezethez való csatlakozásra a két fő okuk: tartalmas igehirdetés és a lakóhelyükhöz legközelebb lévő egyház. – 37. A szélső jobboldaliak második válasza: élvezik az istentiszteletet; nyolcadik helyre tették: „A Presbiteriánus Egyházat részesítik előnyben”. – 38. A szélső baloldaliak a második helyre tették: „Isten munkálkodik itt”; ötödik helyen: „A Presbiteriánus Egyházat részesítik előnyben”. – 39. Ezt a kérdést nem tettem föl a lelkészeknek. Ez a szám arra az összehasonlító kérdésre vonatkozik, hogy fordítanak-e a lelkészek havonta legalább 3 órát arra, hogy elérjék az egyházon kívülieket. A norma a presbiteriánus lelkészek egészére 48%. – 40. Ld. 39. jegyzetet. – 41. Az egyházi vezetők második legfontosabb hitvallása a vallás fontossága életükben; Krisztus, mint Megváltójuk, a 3. helyen szerepel. – 42. A szélső baloldaliak legfontosabb hitvallása mások megsegítése; nyolcadik helyen: Krisztus, mint Megváltójuk. – 43. A lelkészi stáb második legfontosabb hitvallása a vallás fontossága életükben; hatodik helyen: Krisztus, mint Megváltójuk. – 44. A lelkészi vezetőknél a második legfontosabb helyen: az adományokat fejlesztésre fordítani az egyházban. – 45. Az egyházi vezetők az adományokat 2. legkevésbé lelki növekedésre használnák fel. – 46. A szélső baloldaliak az adományokat 2. legkevésbé az egyházi egység előmozdítására fordítaná. – 47. A lelkészi stábnál a második helyen: az adományokat legkevésbé lelki növekedésre fordítaná.

SZÉPMÍVESSÉG

Szokolay Károly

ÉN ISTENEM, JÓ ISTENEM…

Én Istenem, jó Istenem,
ki lehetne mindig velem,
hogyha nem te, hogyha nem te,
nappalonta, éjjelente,
sötétségben, tűző fényben,
álomban és ébrenlétben,
hasogató fájdalomban,
lelket rázó ujjongásban?

Mi Istenünk, Úristenünk,
ki is lenne mindig velünk,
hogyha nem te, hogyha nem te,
mindenségnek fejedelme,
egyszerre száz milliókkal,
de csak a rád hallgatókkal,
akik mindig rád figyelnek,
a Gonosszal feleselnek.
*
Ha meghalok, jó Istenem,
ezt az egyet add meg nekem:
alhassak a tenyereden.

BÁLINT PÉTER

Imádkozunk

„Tudod, fiacskám, hinni kell az ima erejében. Semmi hozzá foghatót nem ismerek, ami képes volna a lelkünkben felgyülemlett indulatokat és a gyűlölködést lecsendesíteni. Az ember lobbanékony természetű és hajlamos ostobán elvetni a sulykot. Szitkozódik, Istent káromol, és bősz haragjában megsért olyanokat is, akik nem szolgáltak rá. Főleg őket sérti meg. Az imádkozás az egyetlen dolog, ami kiragad az esztelenségből, visszavezet önmagadhoz, kérni tanít és meghódolni, elfogadni tanít és belátni, belátni, hogy mily szánalmas és bölcstelen viselkedés a bosszúlihegés. Hinni kell az ima erejében, még ha olykor balgán távollévőnek vagy süketnek hisszük is az Istent. Nem Ő van messze tőlünk, hanem mi Tőle, akit rendszerint a baj óráján hívunk tanúnknak. Már ha képesek vagyunk rá. Csöndes és mindent feltáró imánkkal igyekszünk közelebb jutni hozzá.”

Hallgattam nagyapámat, én, a csínytevésekre örökké hajlamos kiskölyök, aki abban a pillanatban is bizonyára valami elviselhetetlen igazságtalanság okán kértem tanácsot tőle (ó, a magasztos kort megélt, bajuszos bölcs nagyapák mindig készen állnak tanácsot adni, nem kerül sokba nekik duzzogó unokáik megvigasztalása, annál nehezebben adtak feloldozást füllentésen csípett fiaiknak). Magam elé idézlek vadgesztenyefák tövében örök álmát alvó nagyapám, lelki pásztorom, s tehozzád kiáltok: csöndesítsd le haragos indulataimat, fogd le büntetni szándékozó kezem, amely éppúgy pofonra lendült az imént, mint az apámé egykoron, amikor gyermeki vásottságomért kirótt büntetésemet foganatosította, megalázva a vétke miatt már amúgy is megszeppentet, akinek buksi nagy feje felderengett emlékezetemben, és önsajnálatból nem sújtottam le az én törékeny áldozatomra.

Mily különös, mindössze egyszer ragadtatta el magát nagyapám, amikor az egyik Karácsony este, a gyertyagyújtás és ajándékosztás után, ki tudja már miért, szemtelenül feleseltem édesanyámmal, és nagyapám gondolkodás nélkül képen vágott. „Bitang kölyök, hát nem tiszteled édesanyádat? Elfeledted tán a tízparancsolatot, amire tanítottalak?” Bozontos szemöldökét összeráncolva nézett rám, a hitvány feleselőre, aki jobban megdöbbent a szigorú feddéstől, mint a meggondolatlan replikájának következményétől, mivel az anyák serények és kegyeinket lesők, amúgy is megbocsátanak nekünk, álnok szószegőknek, jóságot gonoszsággal megfizetőknek, elég egy huncut mosoly, egy ezerszer kimondott „bocsánat”, egy kis hízelkedés, s újból magunkénak tudhatjuk alázatos és gyöngéd szeretetüket. Dús szemöldökét ráncoló nagyapám kitartóan nézett riadt szemembe, szégyenkezve sütöttem le pillantásomat, a parketták illeszkedését követtem, a jobbra és balra szétfutó halgerincszálkákat, s vártam, talán újabb szeleburdiságon törve a fejem, hogy tekintete elengedjen, és újra a magam ura legyek.

De ő, a máskor engedékeny, belátó lélek nem tágított; fújtam rá, és a varrásánál felfeslett cipőm orrával a parkettpasztát karcolgattam. Hallgatott, bennem pedig forrt a düh, azt hiszem, rakoncátlankodó lelkemben nem éppen épületes érzéseket tápláltam iránta, s még csak vissza sem hőköltem a leckéztetése miatt fölszakadó jókívánságaimtól: „A guta ütné meg ezt a vénembert”; „Jó lennék még, ha a boltba kéne szaladnom egy vekni kenyérért. Soha!” Ajkam és orrcimpám remegett, „fúj már a kis bika!”; szokta volt mondani ilyenkor apám, aki élvezte tehetetlen dühömet, nagyapám viszont nem akart indokolatlanul hergelni, csak megszégyeníteni, ezért ügyet sem vetett rossz szokásomra. Már azt hittem, azt fogja mondani, amit apámtól megszoktam: „térdepelj le anyád előtt, és kérj bocsánatot!”; pedig hát cseppet sem akaródzott volna meghajtani a derekamat még előtte sem, ezt a makacsságot is apámtól örököltem. A vére voltam, ezért akart mindenáron betörni, akár a zabolátlan csikót. Unni kezdtem a haragosdit, s oldalvást fordítva a fejem, fölpillantottam nagyapámra, képmutató szemek álságos kegyelemrimánkodásával és meghunyászkodásával. Inkább csak ösztönösen sejtettem, semmint bizton tudtam volna az alakoskodás hatását, nagyapám viszont nagyon is jól ismerte, mivel a gátlástalanok és cinikusok közt élte le élete nagyobbik felét. Megmakacsolta magát (mily mulatságosak az öregek, amikor csak azért sem engednek a negyvennyolcból, a józan ész ellenében sem), szótlanul hárította el békeajánlatomat, még homlokát is összeráncolta, rigorózus tekintetével gúzsba kötött.

Ott álltam a szoba közepén, a vacsoraasztal és a szegényesen feldíszített fenyőfa

között, szégyenszemre, s már utáltam mindenkit, aki busa képpel vagy kaján mosollyal bámult rám. „Legalább történne valami! Küldenének ki a konyhába, hogy megdézsmálhassam a süteményt. Vagy zavarnának ki az előszobába, hogy leülhessek, és jól kipanaszkodjam magam annak az újszülöttnek, akivel riogatnak.”

„Apuka, hagyd már békén azt a gyereket, különben is, elhűl a húsleves”, kelt váratlanul védelmemre nagyanyám, aki egyébiránt nem sokszor ártotta bele magát nevelésembe, noha megvoltak a maga szigorú és követhetetlen „alapelvei” a nevelést illetően. Isten mentsen meg tőlük! A feszengő és éhes vendégek is nagyanyám pártjára állottak, „oly békésen telt el eddig a karácsony, ne rontsuk el perlekedéssel”, szólt egyikük, de nagyapám rá se hederített a színlelőre. „A gonoszt imával kell kiűzni a házból, főként, ha szentestére férkőzik közénk. A hálaadás ünnepén ne legyetek rest kérni és megköszönni”, s mielőtt az evéshez kezdhettünk volna, imádkozásra szólította fel a Jézus születését ünneplő családot. Mi tagadás, egyre jobban élveztem, hogy a komiszságomért büntetni szándékozó felnőttek egyszeriben saját kardjukba dőltek, s nagyapám rólam, a komisz feleselőről megfeledkezve, őket bünteti, az ártatlanokat: „úgy kell nekik, bélpoklosok, maradtak volna otthon, annál több ajándékra futotta volna anyám vékony pénztárcájából”, s gúnyos mosolyra szaladt a szám. Még szerencse, hogy a mindig éber felnőttek mással voltak elfoglalva, s nem láthatták kajánságomat.

Nagyapám eltökélten várta, míg az ünnepi asztal körül egymással beszélgetők és évelődök, felhívásának álnok módon ellenszegülők elcsöndesednek. „Ráérünk, a leves várhat, a gyomor eltöltekezik, akár a barmoké, de mi nem barmok vagyunk, és addig nem töltekezünk el földi táplálékkal, míg a tiszteleten esett csorba nincs kiköszörülve”, morfondírozhatott magában ekképpen. Fajansz tányérját egy lassú mozdulattal odébb tolta, az összegyűrt damaszt kendőre tette imára kulcsolt kezét, leszegte homlokánál erősen kopaszodó fejét, s csöndesen zsoltárt énekelve kényszerítette hallgatásra a lármásokat, kiknek bűnét nem akarom megnevezni.

Hallgattalak, szavaidat szivacsként ittam magamba, hitedet megtartó és vitáink során törvényt tevő nagyapa. Most pedig te, kálomista hitem táplálója és gondos kertésze, te hallgass meg engem, aki életre keltelek ínségemben, hogy legyen kivel megosztanom bánatomat! Emlékszel arra a szentestére? A jászol melegét bérházak távfűtésével igyekeztek pótolni akkoriban a megszületett Megváltóról tudni sem akarók. Különös paradoxon: a kétezer évvel korábbi farizeusok szállást nem óhajtottak adni a jászol melegére szorulóknak, a mi korunk farizeusai pedig jászolmeleget nem szándékoztak adni a családi otthonra vágyakozóknak. Lángos csillag helyett sztaniolpapírból kivágott csillag maradt nekünk, azt aggattunk a fenyőfára, mi: pogányból keresztvíz alatt pogánnyá lett istennemismerők. Akkoriban én még nem tudtam, nagyapa, hogy szeretet hiányában nem lehet élni, miként haragot tartva sem. „Sohase hajtsátok fejeteket álomra haragvással! Ha valamelyikőtök vétett a másik ellen, töredelmesen vallja meg a bűnét, és kérje az ő bocsánatát!”– intetted közülünk azt, aki összekapott hozzátartozójával, s napokig megvetően méregette haragjának alanyát, akit pellengérre állítása révén tárggyá fokozott le: a kibeszélés és sajnálkozás tárgyává, ez pedig csak tovább mérgesítette a helyzetet, színlelésre és szerepjátszásra késztette a gyűlölködésben résztvevőket.

Mennyire megvetettem gyermekként is, később pedig mások szövevényes életébe bepillantva, a családi színjátékokat, melyekben senki sem az volt többé, aminek lennie kellett volna, hanem azzá vedlett át, aminek látszani szeretett volna mások és önmaga előtt. Nem figyelmeztettél időben, nagyapa, te, aki oly jól ismerted az élet törvényét, hogy mi mindannyian önmagunknak játszunk, másokat csak mellékszereplőként engedünk fellépni egyszemélyes előadásunkban. De legalább volna egy csipetnyi só, irónia, emelkedettség, őszinteség, megbánásra való hajlandóság végtelen monológjainkban, s legalább olykor ki tudnánk lépni önmagunkból, hogy kinevessük alakoskodásunkat! Szenvedtem attól, de még mennyire, hogy környezetemben mindenki rosszul alakította szerepét, ennél fogva szánalmas pojácává és hangoskodó ripaccsá vált. Pedig csak bízniuk kellett volna önmagukban, egymásban, igazukban, elveikben, törekvéseikben, kitartásukban, tisztességükben, vagy bármiben, ami kiragadja őket ebből a komédiázásból, ami lassan életelemükké vált. Ám a bizalomhoz hiányzott a hit, akár még a nem-hívésben való hit is: vagyis az egyenes és nyílt beszéd, amit értelmetlen hablatyolással és a másik zsarolásával helyettesítettek. Hiányzott az elszántság, hogy együtt és közös akarattal képesek a család jászolmelegének a megtartására. De ezen erények hiányában egymásra acsarkodtak, s te, nagyapa, meglopott és kiátkozott Learként próbáltál igazságot tenni azok között, akik nevettek alapjukat és hitelüket vesztett igazságaidon. „Meg kell élni azt a bizonyos öregkort, amelyből visszatekintve veszteségeink valóságos súlyát megérezzük. Amikor meg nem vallott szeretetünknek már csak imáinkban adhatunk hangot. Amikor felriadunk rövid álmunkból, mert nem észleljük a másik szuszogását és fogvicsorgatását. Amikor egy szelet kenyér, tíz deka felvágott és pohár bor is elég napszálltáig.” Ilyenek voltak a te igazságaid, vadgesztenyefa alatt örök álmát alvó nagyapám.

Mennyire szerettem volna letagadni az apám létét, amikor részegen jőve haza, megütött, amiért az ágyon heverészve olvastam, és magából kikelve naplopónak, mihasznának, könyvmolynak nevezett. Gyakorta ismételgettem magamban ilyenkor: „nekem nincs apám, csak nevelőm van, aki enni ad, s akinek addig kell, szót fogadnom, amíg a kenyerét eszem, úgyis csak ezt várja el tőlem”, és egy kicsit sajnáltattam is magam önmagam előtt, odabújtam anyám ölébe, s valamiféle angyali jóságot színlelve súgtam neki: „egyedül csak téged szeretlek ezen a világon, rajtad kívül nincs is nekem senkim, aki igazán szeretne. Sosem hagylak magadra.” De már a következő pillanatban anyámat is elárultam, mert terhesnek véltem nagy szeretetét, amellyel körülvett, csupán azért, hogy uralkodhasson fölöttem. „El lehet-e viselni azt a fajta anyai szeretetet, amely bekebelezni, felfalni akar bennünket?” – vetődött föl bennem számtalanszor e kérdés, de még az előtt elhárítottam a választ, hogy pontosan megfogalmaztam volna aggályaimat.

„A vacsora tálalva” – kiáltotta harsányan egy tíz év körüli fruska, aki apja füstös dolgozószobájának ajtaját résnyire nyitotta, érdeklődve bekukkantott, ám jobbnak látta rögtön el is tűnni. Gáti morcosan felkapta fejét az irományából, s az orra alatt valami ilyesfélét dünnyögött: „nem megmondtam már százszor, hogy ne zavarjatok, amikor gondolkozom!”, de nem volt kit leteremtenie, mert az iménti hírnöknek hűlt helyét találta, mire hátrafordult. Komótosan behajtotta irkája fedelét, nem érzett sem különösebb elégedettséget, sem megkönnyebbülést az oldalakra rúgó jegyzetei miatt: s ezt nem találta jó jelnek. Eloltotta íróasztalán a lámpást, s a konyhába igyekezett. Az előszobai kabátakasztó alatt nagyobbik lánya ácsorgott durcásan, egy mintás selyemsálra kötött görcsöket, egymás alá, csak úgy céltalanul. Gáti hamarjában nem tudta mire vélni a dolgot, behúzott nyakkal lépett el mellette és az évek óta számára fenntartott helyre ült, amit senki sem merészelt elfoglalni jelenlé­tében. Bár megszokta, hogy a három nő gyakran összekap, olykor semmiségeken is, ezért morognak, acsarkodnak egymásra, akár az egy alomból származó kutyakölykök, mégis meglepte, ha valamelyiküket kiközösítették. „A nagyob­bik nem eszik?” – kockáztatta meg félénken a kérdést, mert felesége szótlanul, vagyis haragját magába fojtva matatott a tűzhelyen, tojásrántottát sütött szalonnával, a hírnök pedig a tányérja fölé hajolva, félénken babrált a kitépett kenyérbéllel, várta, hogy kiszolgálják. „Nem én állítottam oda” – vetette ellen kurtán hitvese, s előbb a kisebbik lány tányérjára rakta a fakanállal négyfelé vágott rántotta reá eső részét, majd a kettőjükébe is szedett. Gáti zavartan hümmögött, azon törte a fejét, ha nem a felesége, akkor ugyan ki és miért állította pellengérre a kiskamaszt. „Várjunk csak, az előbb még írtam, talán jó órányit is, azelőtt pedig a heti bevásárlásról vitatkoztunk, hogy kinek mi a kötelessége. Ahá, megvan, a bitang kölyke, szemtelenül feleselt az anyjával, kis híja, hogy képen nem teremtettem.”

Egyszeriben megvilágosodott minden: a nagyapához intézett fohász értelme, az apa iránt lobbant harag indoka, az anyai szeretettel szemben fakadt kételye, s egyszeriben különös zavar lett úrrá rajta. Félretolta a tányérját, pedig a szalonnás rántottát csak melegen szerette, jól meghintve borssal és paprikával, egy-egy karika hagymát vágva minden falathoz. Lemondóan nézte hát a kárba vesző étket, s felrémlett emlékezetében az imént írt mondat: „a gyomor eltöltekezik, akár a barmoké, de mi nem vagyunk barmok…” Nem, nem egészen így szólt, és memóriája rakoncátlankodása felbőszítette, szemöldökét rigorózusan ráncolta össze és haragosan fordult az előszobában magát sáljával elfoglaló lányához, aki mintha csak ösztönösen megérezte volna a rátapadó tekintetet, oldalvást pillantott az apjára, az álságos szemek meghunyászkodásra való hajlandóságával. „Ez volna az én vérem? Ez az atyai szigor láttán meghátráló fruska?” – töprengett magában Gáti, s hogy csalódását palástolja, csak úgy foghegyről vetette oda: „kérj bocsánatot édesanyádtól, te bitang!”, s munkától elcsigázott hitvesére emelte tekintetét, azt remélte, szolidaritása és szigora kimutatásával kiengesztelheti őt. „Azt hittem, már aludni is itt fogok, állva, mint a lovak” – feleselt nyeglén a kiskamasz, és olyan sértettséget színlelve ült az asztalhoz, akárha szívességet tenne, hogy a családdal vacsorázik együtt. „Ez, ez a hangnem tűrhetetlen, érted, tűr-he-tet-len!”, mordult föl önmagából kikelve Gáti, s megsemmisítő pillantást vetett a bitangra, aki bátorkodott szájalni a bocsánatkérés helyett.

Gátinak remegni kezdett az ajka és orrcimpája, érezte mily mulatságos látványt nyújthat, lányai amúgy is mindig kinevették e különc szokásáért. „Ráismerek, igen, ez a komisz kölyök az én vérem”, s talán el is mosolyodott volna az arcátlanságon, ha nem éled fel benne újra a nagyapa emléke, rajta keresztül pedig valamiféle keresztyéni jóravalóság iránti vágy, aminek természetét irkája fölé görnyedve akarta tisztázni önmaga számára. Megvakarta borostás állát, s iparkodott határozottnak látszani, nehogy a makacs fruska azt higgye, ennyivel el van intézve az ügy. Felpattant helyéről, zaklatottan keresgélt tekintetével, s mintha hirtelen megvilágosodott volna elméje, a beépített konyhaszekrény tetejéről levette a kétágú gyertyatartót, és a terített asztal közepére állította. Hitvese és a lányok elképedve nézték szokatlan serénykedését, ahogy a kredencfiókból gyufásdobozt húz elő, meggyújtja a két félig égett viaszrudat. „Tudod, fiacskám, hinni kell az ima erejében”, szólalt meg bensőjében az ismerős hang; eddig rendben lévőnek is talált mindent. Gáti jó keresztyénnek tartotta magát; ami kimerült abban, hogy húsvét, pünkösd és karácsony napján rendszerint kiglancolta magát, egy kis arcszesszel bedörzsölte frissen beretvált állát, s méltóságteljesen elment egyedül a templomba, ősei gyülekezetébe, meghallgatni az istentiszteletet; az áldásosztáskor még el is érzékenyült, az úrvacsora magához vétele után pedig egészen könnyűnek érezte lépteit, olybá tűnt neki, akárha a föld felett járna, éppen csak egy arasszal.

„Most pedig imádkozzunk!”, és szertartásosan összekulcsolta kezét, megköszörülte a torkát, s ajkát harapdálva várta, hogy a csodálkozástól megszeppent két lány elnémuljon, hitvese pedig leüljön vele szemközt. „Hinni kell az ima erejében” – visszhangzott fülében az egykoron elhangzott biztatás, „csakhogy a lányok nem igen hallottak még imádkozni, s talán nem is értenék mondandómat, ha Istenhez szólanék”, habozott magában, s kishitűen jobbra-balra sandított, hogy szemügyre vegye a megszeppenteket, akik félelemből vagy mert siettek túlesni a ceremónián, hűségesen utánozták gesztusait: lehorgasztották fejüket és ujjaikat ropogtatták. Gátinak emlékezete sietett segítségére. Lelki szemei előtt megjelent egy polgári ebédlő, amolyan filmbeli ebédlő: tágas és túlzsúfolt, falai mélyedéseit mélybor­dó plüss függönyök takarják, az üveges szekrények közt pálmák szellőzködnek, közepén hatalmas, ovális alakú asztallal, lecsüng róla a terítő, melyen ezüst gyertyatartók, ezüst evőeszközök, porcelán tálak és csiszolt kristálypoharak állnak, s az asztal körül népes család ül. Régen látta ezt a meghitt jelenetet, egy filmben, melynek kockái peregni kezdtek: a nagyapa felállt, imasálat tett a fejére, és öblös, mély hangon zsoltárokat énekelt, majd imádkozott az övéiért, végül megtörte a kenyeret és szeretteinek nyújtotta. Felrémlett neki, hogy ő, az egykoron szenvedélyes mozilátogató, aki szerette a valóságosat összemosni a képzeletbelivel, mily irigykedve nézte a rabbinikus öreget, a hitének hagyományaihoz ragaszkodót, volt ugyanis valami színpadias pátosz és megindító alázat gesztusaiban, amit utánozni szeretett volna most, saját konyhaasztalánál ülve.

A gyertyák sercegtek; palástjukon vékony erecskében csurgott alá a megolvadt viasz, s a gyertyatartó tölcsérében megdermedt. Gáti egyre vigasztalanabbul keresett magában egy szót, egy zsoltártöredéket, amelybe belekapaszkodhatna és éppen megfelelne indulata nagyságának. Érezte, hogy a lányok is tétován föl-fölpillantanak rá; az egyik köhögni is kezdett, afféle száraz, neurotikus köhécselés volt ez, a türelmetlenség jele. „Drága nagyapa, emlékszem rá, valaha azt mondtad nekem, hinni kell az ima erejében, mert semmi hozzá foghatót sem ismersz, ami a lelkünkben fölgyülemlett indulatot képes volna lecsendesíteni. Hozzád szólok most, vadgesztenyefák tövében örök álmát alvó, járj közbe érdekemben, hogy szavaim meghallgatásra találjanak!” Gáti újfent oldalra pillantott, koldusasszonyok hamiskás tekintetével, ám félszegsége csillapodott, amint elégedetten nyugtázta, hogy a megszeppent lányok szótlanul hallgatják, sőt, mintha a kisebbik sírással is küszködött volna. „Ó, nagyapa, hányszor mondtad, a gonoszt imával kell kiűzni a házból. Márpedig a tiszteletlen beszéd a szeretetlenség jele, s egyikünk a gonosz hatalmába került”, ám ahogy kiejtette a gonosz nevét, hirtelen megtorpant, vajon nem esett-e túlzásba, az ember ostoba és olykor hajlamos elvetni a sulykot, mert nem ismeri a szavak jelentését és nem bízik eléggé az erejükben sem. „Az anyai szeretet nemes és örökké tartó érzés, mint tudjuk. Megsérteni súlyos bűn. Nem lehet nélküle egy pillanatig sem élni. Kérünk hát téged, nagyapa, világosítsd meg annak az elméjét, aki az ő édesanyja ellen vétkezett, hogy helyreálljon a családi béke. Ámen”.

Gáti maga sem hitte, hogy képes egy ilyesféle épületes hegyibeszédre; nem is igyekezett hát megindultságát leplezni, s látva, hogy milyen mély benyomást tett feleselő lányára, no és a másik kettőre is, atyai büszkeség és elégedettség vegyült arckifejezésébe. Sikerén felbuzdulva azon töprengett, mi lenne, ha egyszer megpróbálna elmondani egy imát saját édesanyjáért is. Az utóbbi időben amúgy is fagyossá vált a viszonyuk, mert az otthonában magányosan kötögető mama nem érti meg, hogy neki bokros teendői vannak. Folyton szemrehányást tesz a fiának, amiért feléje sem néz hetek óta, s ha telefonon keresi, vagy letagadtatja magát lányaival, vagy azt üzeni: később visszahívja, de mindig megfeledkezik adott szaváról. „Eh, a jövő vasárnap meglátogatom, viszek neki egy kis narancsot, meg egy cserepes virágot. Az tovább tart, így nem felejti el, hogy nála jártam”, zárta le önmarcangoló monológját és határozottan elfújta a csonkig égett gyertyákat.

„Szívem, megmelegítenéd a tojást? Farkaséhes vagyok”, s megpaskolta a kisebbik lány kipirult arcát, a büntetés alól föloldozottnak, a sápadt megtisztultnak pedig békülékeny hangon szólt oda: „segíts édesanyádnak, bizonyára megbocsátott már, no igyekezz”. S amíg ők ketten, egymással megbékéltek a tűzhely körül serénykedtek, egy megszokott mozdulattal bekapcsolta a rádiót és hallgatni kezdte a híreket, mit sem törődve a kicsi heves ellenkezésével. „Csak ne színészkednének annyit ezek a politikusok. Mintha nem bíznának eléggé sem bennünk, sem önmagukban. Folyton csak alakoskodnak. Hazudnak, mintha nem is anya szülte volna őket”, s kezét összedörzsölve fogott hozzá a felmelegített rántotta behepe­teléséhez. Észre sem vette, hogy a felesége szalonna adagjából is lecsippentett egy keveset.

IMRE LÁSZLÓ

Hagyomány és újítás Reményik vallásos verseiben

Reményik Sándor születésének 110. évfordulóján a Zsinatpresbiteri Evangélikus-Lutheránus Egyház, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület és a Reményik Sándor Művészstúdió Alapítvány „Egy lángot adok, ápold, add tovább…” címmel emlékünnepséget rendezett a kolozsvári, Egyetemi Fokú Protestáns Teológián 2000. augusztus 26–27-én. Itt hangzottak el Imre László és Bertha Zoltán alább közölt előadásai. (– A Szerk.)

Reményik Sándor a XX. század egyik legnagyobb hatású vallásos lírikusa, és speciális figyelmet érdemel azért is, mert bár „nagyságrendileg” nyilvánvalóan nem versenyezhet az Ady- vagy a Babits-líra csúcsaival, átgondoltságában, rendszerezettségében, tematikus teljességében, kivételes etikai érzékenységében és előremutató újszerűségében a legnagyobbak mellé állítható.

A parnasszista versek közvetett vallomásossága

Reményik vallásos költészetének jellegét alapvetően az a líratörténeti fázis határozza meg, amelyben fellépett. A XX. század első két évtizedében ihletet meríthetett a századvég európai lírájának új-vallásosságától, Verlaine-től, Oscar Wilde-tól, Claudeltől, másoktól. Másfelől minden bizonnyal ösztönözték Ady istenes versei is, ám egyéniségük annyira különböző volt, hogy meghatározóvá először a parnasszista iskola példája vált. Pályakezdésének egyébként is szerves tartozéka a parnasszista szépségkultusz és tárgyiasság. Direkt feltárulkozás helyett éppen ezért szívesen mond el bibliai történeteket oly módon, hogy bensőséges vallomása eme ismert példázatok révén nyilatkozzék meg.

A közvetlen „gyónás” helyére lépő epikus alakítás teszi olyan emlékezetessé például a Pilátus-t. Nyíltabb, de még mindig burkolt vallomás a „Szálla alá poklokra”. (A cím azért van idézőjelben, hogy felhívja a figyelmet arra: idézet ez az Apostoli hitvallásból.) Ebben maga Krisztus beszél, de nem nehéz felfedezni benne a szenvedéseket vállaló és végigkínlódó poéta keserű számvetését:

Mielőtt fölmennék az égbe,
A látásaim hetedik egébe:
Először poklokra kell szállanom.

Hasonló módon „álarcos” az alanyiság A Bethesda partján esetében. Látszólag a János evangéliumából vett citátum („Vala pedig ott egy ember, ki harmincnyolc esztendőtől fogva való betegségben fekszik vala.”) megverselése, ám a megírás dátuma (1928) arra figyelmeztet, hogy az éppen harmincnyolc esztendős költő önnön szenvedésként megélt életéről is szó van:

Harmincnyolc esztendeig volt beteg…
Harmincnyolc év… ó idő-rengeteg,
Ó, csigalassan kúszó nappalok,
Ó, végevárhatatlan éjjelek!

A befejező sor („De másnap reggel Jézus arra jött”) pedig a megváltás-megmenekülés sóvárgó óhaját fejezi ki.

A József, az ács, az Istennel beszél művészileg a legsikerültebbek egyike, s egyszersmind a legszemélytelenebb. Itt valósul meg legszerencsésebben a parnasszista szerepvers objektivitása.

Jellemző, holott némileg átmeneti darab a Közelebb hozzád… (A cím itt nincs idézőjelben, pedig ez is idézet.) A Titanic katasztrófája van benne elmondva, de a mottóhoz (Nearer to Thee, my God – Hadd menjek, Istenem, mindig Feléd) kapcsolódva a süllyedő hajó-óriás rémképe váratlan fordulattal magára a költőre tereli a figyelmet:

És süllyedt, süllyedt menthetetlenül.
A halál ült a jéghegy tetején,
S hallani lehetett, hogy hegedül.

De ím, a vijjogó hegedűszóra
Ének felel a haldokló hajón,
S míg zuhogva tör be a vad elem,
Egy kis csapat messzire hallhatón
Dalol: „Közelebb Hozzád Istenem!”…
De csak a sír, a sír jő közelebb,
Szünetlenül, feltarthatatlanul,
Hömpölyögve: hullám hullám után,
Ahogy agyamba most a kép tolul.

A megidézett jelenet, az elbeszélt történet csak ürügy arra, hogy az iszonyatos haláltudatot, halálfélelmet segítsen szavakba önteni, illetve az isteni elrendelésbe való beletörődés fennkölt nyugalmához juttasson el a vers végére:

Azután csend…

A mérhetetlen óceán felett
Lebegő hangfoszlányt se hallani.
Nincs mozgás, lehelet,
Csak fenn a csillagokban mondja valaki:
Szörnyű volt, szép volt,
Elvégeztetett.

2. A kétségek és perlekedések költője

Nemcsak a parnasszista irányhoz kapcsolódó szerep- és jelenetversek hoznak újat a magyar vallásos költészet történetében (nagy előzménye ezeknek Reviczkytől A Pán halála), hanem a direkt vallomást nyújtó első személyes „beismerések” is.

Nyilvánvalóan Ady bátorítására vívódó, már-már istentagadó, vagy inkább az Isten-élménnyel viaskodó, ellentmondásos, „tépett” költészet ez. Az Igaz beszéd hitem dolgában a vallási szkepszis, de legalábbis bizonytalanság kidalolása. A Nem a teljes pohár jelöletlenül ugyan, de idézi Ady „hiszek hitetlenül”-jét, ingadozva a Júdás vagy a Péter szerepe között, illetve csaknem szemrehányó, kérdőre vonó módon állítva szembe önnön szenvedéseit a Krisztuséval:

Uram, rettentő szenvedéseidnek
Teljéből Isten törölt egy vonást;
Nem ismerted az ember-őrülést,
Nem ismerted a lelkifurdalást.
Nem érezted te, hegytetőkön járó,
Mily örvény húzású az ingovány,
A láp virága mily kívánatos,
A lidérc milyen kék-lángú talány.

Az engedelmességet számonkéréssel vegyítő magatartás sok-sok vers érzelmi-gondolati hátterét adja:

Ma oly sok kérdés tépett, szaggatott;
És egyre sem jött mentő felelet.
Testvér, Te hogy gondolod ezeket?

Gondolatok az imádkozásról)

Alkati türelmetlenség is ez, az újra és újra elmaradó megnyugvás és kielégülés felpanaszlása, a neuraszténia ingerültsége:

Én most ki nem bírom a papi szót,
Templomba járni én most nem tudok,
Szívembe tőrként döf minden ámen
És úgy érzem, rám dőlnek a templomok.

Ennek az életérzésnek a végső értelme (és újszerűsége) abban van, hogy letér a rutinszerű áhítat szokásos nyelvi és érzelmi pályáiról, s ezen a réven együttérzést és őszinte érdeklődést vált ki. Nem azt kapjuk, amit vártunk, a megszokottól eltérő, viaskodó vallási érzület mély átéltséget garantál.

Szeretnék visszadobni minden áldást,
Csak vissza, vissza mind; akár az átkot,
És perelni az Istennel vég nélkül,
Hogy így alkotta meg ezt a világot.

(Én most…)

Ady istenes verseinek újszerűsége is ebben állott: az ízig-vérig XX. századi individuum csak újfajta hangfekvésben, másfajta beszédpozícióban fogalmazhatta meg a maga istenkereső gyötrelmeit. S amint eltűnnek a konvencionális fogalmazások, elmaradnak a gépiesen ismétlődő fordulatok, úgy válnak ezek a szokatlan kitételek egy új, egy „modern” istenkép megtalálásának eszközévé.

3. A vallásos versek belső logikája

Nem egy-egy vers belső logikája, hanem a sok-sok istenes vers összességének rendszere az, amire gondolunk. Arra, hogy a bűnös és Istenhez segítségért folyamodó nyomorult ember fohászkodásának egymással összefüggő gesztusai az ima adott fázisához igazodnak, s ezek a lépések mintegy az életmű egészében nyerik el értelmüket.

Számos esetben a hálaadás a kiinduló pozíció az imádság kezdetén, mint alapvető és boldogító gesztus. Nem más ez, mint az Isten létét megélt ember öröme, s a köszönet, hogy van kihez bizonyosságért folyamodni (A feltámadt Lázár litániáiból). Ez nemcsak az Istennek, hanem az Ige közvetítőjének is lehet címezve:

És te tetted, hogy fordulok magamba,
S a szent vacsora után legalább
Jobban vigyázok tettemre, szavamra.
Te tetted, ha türelmesebb vagyok,
Tudván, nagy dolog a kicsi dolog.

(Az én lelkipásztorom)

A hálaadás tartalmai nyomban átvezetnek az ember bűnös voltának belátásához, hiszen az isteni kegyelem és megváltás adta örömérzéssel szembeállítható az „ennek ellenére” folyton vétkező ember bűntudata.

Ha számbavetted mind a vétkeid,
Szemed ha metszőn önmagadba látott:
Az ismeretlen sok-sok bűnödért
Még mondj el egypár miatyánkot!

(Ha számbavetted…)

Egyik leggyakrabban megvallott hibája hiúsága (Hiúság), de mindenféle egyéb hitványságot és bűnt is felfedez magában túlérzékeny lélekkel.

Hogy nézzek én végtelen éjjeken
Rámtekintő édes csillagszemekbe,
Hogy nézzek, könyörülő Istenem,
Ha ilyen tisztátalan a szemem??!
Vájd ki azt és vesd el magadtól –;
Uram, én egyszer csak nekik esek,
És vájok, tépek, ütök, kaparok,
Míg nem hagyok, csak véres gödröket!

(Vájd ki)

A bűnök megvallását követi a segítségkérés, részben egyéni bajokkal kapcsolatban (Gyógyíts meg!), részben egy olyan közösségi funkció áhítása, amely elcsitíthatná szenvedéseit a használni tudás önszuggesztiójával:

Az Isten híd-építő vas-keze
Kifeszült a mélységek fölé,
Hogy összekössek messze partokat
S hogy érezzem: a lelkek serege
Egymást keresve rajtam áthalad.

(Viadukt)

Nemcsak önmagáért imádkozik, sok mindenki számára kéri az ég oltalmát (Levél Romanov Miklós polgártárshoz Tobolszkba), s az igazi boldogság megtalálása a „másokért élés” szent buzgalma:

S nincs több íly ápoló,
Ilyen odaadó,
Mint e Krisztus sisakját viselők,
Derült szüzek,
Örökké virrasztók és mécsvivők.
S életáldozatuknak nincs jutalma más,
Csak az, hogy egyre hallják a vigaszt:
„A nyomorultakkal eggyel aki jót tesz,
Mondom Nektek:
Énvelem tette azt.”

(Diakonisszák)

Ebben a hivatásban leli meg ő is nyugalmát, amikor lemond az igazságtevésről („,Miért hallgatott el Végvári?”), s amikor a kételyek és követelőzések helyett a jóság szószólójává válik. Okkal és joggal vallja meg (talán ráérzett ő is az általunk vélelmezett „rendszerszerűségre”), hogy egész életét és költészetét az isteni igazság hitelesíti:

Költészetembe nem vettem bele
Más érzést, csupán azt, amelynek volt
Istentől kapott nemes levele

(Igaz)

4. Újszerűség az ezredforduló szempontjából

Nemcsak hogy kora, illetve a megelőző időszak beidegződéseihez képest volt sok minden újszerű nála, hanem az ezredforduló, azaz napjaink felől nézve is. Hite és vallásossága például mentes nemcsak a felekezeti elfogultságoktól, de talán még a felekezeti jellegtől is.

Uram, olyan egyforma minden szolgád
És olyan egyforma minden templomok
S olyan mindegy, hogy a toronycsúcsokra
Keresztet tűznek-e vagy csillagot.

(Isten)

Nem árt itt emlékeztetni arra, hogy e versek születése után fél századdal látták be végre a keresztény felekezetek az ellenségeskedés beszüntetésének a szükségességét. Maga Reményik, éppen, mivel vallási élménye nem dogmákból, hanem etikai és metafizikai szükségletekből ered, kezdettől mentes mindenfele előítélettől. Szép példája ennek, amint evangélikus létére a katolikus Mécs Lászlónak ajánlja Predestináció című versét. A cím a kálvini tanításra céloz (egészen pontosan szólva a maga végzetéről beszél, a dogmatikai terminust meglehetősen szabadon kezelve):

Ez így rendeltetett;
Hogy ne lehessek soha senkié,
És ne lehessen enyém senki se.
És legyek mégis a mindenkié,
És legyen enyém az egész világ.

Minden versét egy felvilágosult, szűkkeblűségtől mentes keresztény egyetemesség hatja át, részben ebből származik eszmeiségének kikezdhetetlensége. Ennek jegyében különböző felekezetek és rendek hitvallásában az összekötő, s nem az elválasztó mozzanatokra tud koncentrálni (A premontreiek platánja).

Ez azonban nem is lehet másképpen, mert a vallást, a hitet nem abszolút és megváltoztathatatlan értelmezésben, hanem számunkra valóságában, eleven segítségként fogja fel.

Uram, teremtők vagyunk mind a ketten,
Amily igaz, hogy a lelkem Te adtad,
Olyan igaz, hogy én formállak Téged
És nincs Uram, én rajtam más hatalmad.

(Isten)

A hermeneutikailag értett Isten-kép szerint a Teremtő mindenki számára másképpen van adva, azaz a befogadó, a vallási élményre fogékony lélek maga formálja azt a lelki támaszt, amelyre szüksége van. Ez minden bizonnyal „korát megelőző” telitalálat Reményiknél. És talán nem is Luther vagy Schleiermacher ismeretében kell keresnünk ennek forrását, hanem abban a lelki alkatban, amely a maga szenvedéseire keres és talál magyarázatot az Igében. Az Isten az ő számára közvetlen, evilági és konkrét élmény:

Nekem nem volt az Istennel soha
Ilyen döbbentő nagy találkozásom.
De csodáit emberszívekben látom.
Mindenki, akit valaha szerettem,
S aki jóságát reám pazarolta:
Nekem csoda volt, isteni csoda.

(Méltatlanul)

5. A vallásos versek mint „továbbírások”

Ismeretes módon a „posztmodem fordulat” egyik markáns jellemzője a XX. század utolsó két évtizedében, hogy az irodalmi szövegben nem valamely író, költő személyes megnyilatkozását szeretik látni, hanem egy egyetemes szöveghagyományhoz viszonyítva korábbi művek „újraírását” látják benne. (Szemmel láthatólag a klasszicizmus ellen lázadó romantika eredetiség elve után visszakanyarodás ez bizonyos klasszicizáló művészet koncepciókhoz.) Nos, Reményik vallásos lírája ebből a szempontból is tartogat érdekes, már-már meglepő technikákat. Nagyon gyakran idéz, szívesen emel szövegébe citátumokat, illetve „ír tovább”: megírja például Bánk bán utolsó monológjá-t, Az utolsó mondat problémájá-val Madách főművét „folytatja”.

A Petőfihez című vers pedig a Miatyánk szövegéhez kapcsolja a gondolatmenetet:

Az ország elvétetett tőlünk,
Elvétetett a hatalom,
És a dicsőség is elvétetett,
Felbontatott és eltöröltetett
Közöttünk minden kötelék.
Térdig porban és övig hamuban
Mi mégis a te nemzeted maradtunk:
Petőfi nemzete.

– írja 1922-ben még mindig az impériumváltás sokkoló hatása alatt. A vers ezen a „nyomon” halad tovább, amikor arról szól, hogy mégis „megmaradt az ország”, nem a földi, hanem a szellemi. Megmaradt a hatalom, „Nem a kard élén csillanó erő”, hanem a léleké, a költészeté. És megmaradt a dicsőség is: „Ó nem az oktalan kevélykedés, / Világ előtt hetvenkedő, / Nem a cifrálkodó magyarkodás”, hanem a balsorsverte öntudat. A befe­jezés Petőfi, a magyar irodalom és nyelv apotheózisa, szintén a Miatyánk parafrázisa:

Mert megmaradtál te!
És benned megmaradt az ország,
És megmaradt a hatalom,
S a dicsőség is, a mi dicsőségünk
Most – és mindörökké!

Természetesen nem vallásos versről van szó ez esetben, de az Úri imádság áhítata szövi át, s az egyetemes fohász nyelvi és gondolati támpontjaira épül.

A Halotti beszéd a hulló leveleknek a nyelvemlék temetési prédikációt idézi:

Látjátok feleim, hogy mik vagyunk?
Bizony bíbor és bronz és arany
És örökkévaló szent szépség vagyunk.

Az ember múlandóságának egyetemessége, persze, mélységesen összefügg azzal a vallási gondolatkörrel, amely az egész Reményik-líra kulcsa. A sokszáz éves szövegre való „rájátszás” ilyen formán nem pusztán a magyar nyelv múltjával történő kapcsolatteremtés eszköze, hanem egy általánosabb gondolati-nyelvi légkör felidézésével az egyetemesség képzetét is felkelti.

Számtalan példa volna még említhető arra, hogy bizonyos, a vallással összefüggő szövegek (egyházi énekek, a Biblia részletei stb.) mennyire behálózzák Reményik líráját. Bizonyos értelemben ez a citátumrendszer tartja össze a költeményeket, szóljanak azok szerelmi érzésről vagy hazafias témáról. Etikai, világnézeti meghatározottsága tehát nem deklaráció, hanem a szövegvilágban jelenlévő allúzió-sor is.

6. Hagyomány és újítás Reményik vallásos verseiben

Ismeretes dolog, hogy az európai művészeteknek a középkortól, a reneszánsztól fogva középponti témája a vallás, természetesen, a lehető legtágabb értelemben. Az is köztudott, hogy a magyar költészetben (de talán más irodalmakban is) a felvilágosodástól kezdődően ez a tematika háttérbe szorul, a XIX. század derekára szinte eltűnik. Kedveltté vált református énekeink szerzői például másod-, sőt harmadvonalbeli költők: Lévay József (Gondviselő jó Atyám vagy), Fejes István (Egyedüli reményem), Szász Béla (Ím nagy Isten most előtted).

A fordulat a század közepe után a franciáknál indul meg (talán Baudelaire-rel), s a századfordulóra ér el hozzánk. Reményik életműve tehát ennyiben is „újszerű”, a század­előn megélénkülő magyar vallásos költészethez kapcsolódó. S még inkább újszerű, mivel a parnasszista tárgyiasságtól az Ady-típusú személyes (már-már profán) megszólalásmódig többféle változattal él. De leginkább előre mutató azért, mert a vallásos versek az imádkozás beszédhelyzetének eltérő fázisaihoz kapcsolódva szinte a teljesség jegyében íródnak, rendszert alkotnak. Eközben olyan minőségeket vonultatva fel, mint a felekezetiséggel szemben az egyetemes kereszténység (az ökumenének a XX. század második felében elterjedő eszméjét etikai oldalról indokolva) vagy a hermeneutikai istenélmény. Azzal pedig, hogy versszövegei oly sokféle szakrális vagy szakralizált elődszöveggel lépnek kapcsolatba (idézet, átírás, továbbírás stb.), egyszersmind a XX. század végére divatossá váló költői eljárásmód jelenik meg nála.

Mindebből az a konklúzió származhat, hogy Reményik, bár a konzervatív körökhöz szokás sorolni, a magyar vallásos költészet modernizálásának egyik kezdeményezője. Ezt azonban ő maga sosem reklámozta (interpretálói sem nagyon vették észre), ennélfogva hosszú időn keresztül ismertté sem válhatott ez a költészettörténeti érdeme.

BERTHA ZOLTÁN

Reményik Sándor vallásos lírájáról

Az erkölcsi és metafizikai távlatokkal megemelt sorsviselés és sorsvállalás, az egyetemessel összefonódó regionális nemzeteszme, a kisebbségi éthosz, a morálisan megtisztított emberkép és humánumfelfogás, a lélektani és antropológiai mélységperspektívákkal igazolt minőséggondolat egyik legnagyobb hatású költőalakja kétségtelenül Reményik Sándor. A körülmények keserveit felülhaladó lelki megigazulásvágy igézetesen önerősítő sorsmetaforáit, a magyar identitás és a magyar megmaradás lírai-etikai alapjelképeit – egyszersmind a transzszilvanizmus eszményítő-szakralizáló értékszimbólumainak sokaságát – a „helikoni triász” másik két tagja (Áprily Lajos, Tompa Mihály), illetve Dsida Jenő, Bartalis János mellett a legtöbb változatban, a legbőségesebb érzelmi és esztétikai árnyalatokban ő vonultatta föl. Az Eredj, ha tudsz, az Atlantisz harangoz, a Toll és ecset, a Templom és iskola, az Ahogy lehet, a Romon virág és a többi modellszerűen emblematikus sorsképzete, létezési képletekké sűrűsödő fogalomformája a méltatlan valóságközeggel szembeállított spirituális méltóságfenntartás demonstrációjaként, az erdélyiség különösen jelentésgazdag alaptextusaként rögzülhetett az idők során. A kínra kárhoztató, tragikusan értéksorvasztó realitás földi gyötrelmei közül kiált a szó, száll fel a sóhajos vallomás, az öntudat és az önbecsülés hangja, az önmegőrzés drámai katarzisban izzó elszántsága. A helytállás ideálképzete, amely az átszellemített táji-természeti miliő megtartó szépségeire és titokzatos üzeneteire, a népi kultúra és a nemzeti-történelmi hagyományok ősi szilárdságára, a szabadság, önállóság és méltányosság transzszilván eszmeiségére, az anyanyelvi-művelődési örökség és a múltbéli erdélyi szellemóriások példa-magatartására, az önazonosság tárgyi és intellektuális dimenzióinak összességére támaszkodik, s az etika önelvűségébe, az értékteológiai „mégis”-bizonyosság transzcendentális igazságába, az isetni elrendezés végső törvényeibe kapaszkodik. A kitartásnak ezt a példázatos heroizmusát a komor elrendeltetésérzet, a fátumos bűntudat és az aszketikus bűnbánat, az áhítatos feloldozáskívánalom, a sajgó megváltásvá­radalom – és megannyi más keresztyén magatartásmozzanat érzésvilága telíti. A szenvedésvállalás és a bizonyságtétel morálját pedig az ima, a könyörgés, az áldáskérő, zsoltáros fohász, a biblikus lamentáció, a himnikus hálaének, az óda, a hitvalló konfesszió, az önostorozó rapszódia számtalan műfajváltozata közvetíti.

Reményik Sándor a par excellence „erdélyi költő”, de ahogyan Babits Mihály írja róla, „több mint csak erdélyi”; az ő „rímeitől zengtek a dobogók, a Székelyföldtől a Dunántúlig”. Mert a közösségi indulatok dalnoka a leghitelesebben személyes, egyéni felbolydultságában tanúsítja önmagát, s a megszenvedettség élményszféráit, a gondtapasztalás tanulságait a töredékes erőfeszítésektől független, életigazító szellemi abszolútum végigazságaival méri. Az eszkatológikus világszemlélet univerzalitása, az erkölcsi önértékekre függesztett tekintet horizontja az öntökéletesítő beállítódás és törekvés – egyfajta sajátosan magyar perfekcionizmus – lelkületi összetettségéhez illeszkedik. Poklok örvénylő mélyétől a mennyek magasáig csapnak a Reményik-költőiség érzésviharai; a vívódó és szárnyaló újtestamentumi ihletettségbe – s a magyarság léttörténetét krisztológiai sorsazonosítással a passióban vizionáló látásmódba – az istenkereső tusakodás ószövetségi tónusai vegyülnek. „Elmélkedő” (Babits) létértelem-faggató töprengés, tűnődő-tépelődő meditáció ez, „megmaradt epigrammákhoz” (Németh László) hasonlatos okfejtésekben, gondolatok indázó folyamában, olykor szinte teológiai vagy hitelvi tételezéseken és bölcselő érveléseken át kanyargó szentenciák és maximák sodrásában. Értelem és szenvedély együtt mutat – a „rendületlen eticizmust” és a „szinte aszkétikus eszményiséget” sugárzó „istenes énekek” (Áprily Lajos) rengetegében – a „magasságos”, „dicsőséges” „Teremtőre”, a „mennyboltmellű” és „naphomlokzatú”, „örök akaratú” „Mindenhatóra”, „Mindenütt-jelenvalóra”, az irgalmas és irgalmatlan Úrra, a „Békesség mennyországára”, az „örök Orvosra”, a „Világ Költőjére” – illetve a „lelki Transsylvánia” igényére. A reményiki szó a szenvedés- és az üdvtörténet együttesére, a „magától” megnyíló égre, a „magától” bekövetkező kegyelemre irányulva igyekszik fölérni a rejtelmes „csúcsokat”, a „Teljes Szentség”, „„ Titok, Sors, Véletlen, Végzet” hatalmát, mely „nagyobb, mint minden eddig tudott nagyság”. S a „szabad” vagy „ingyen” kegyelem, a bűnbocsánat esélyével együtt végtelenül felülmúlja az ösztönök mozgatta emberi cselekvések-csatározások és érdekháborúzások övezetét. „Nem a mi dolgunk igazságot tenni, / A mi dolgunk csak: igazabbá lenni”; „Jaj, nyomorult és esett nép vagyunk, / Már gyermekünkben gyötört nemzedék. / Nyelvünket hóhérkéz szakítja ki, / Az tépi fel frigyládánk fedelét. / Mégis valljuk: a bosszú Istené. /…/ mi nem bántjuk bántóinkat vissza / Se éltükben, sem haló poraikban. /Van, aki megfizet /…/ önmagunkért orgyilkos kezet / Emelni ellenségre nem tanultunk. / Tűrés a fegyverünk /…/ Nincs acél, amely a gyilkot szentesítse, / Nincs érdek, eszmény, mennyei magas, / Amely a két szócskát közömbösítse: / Ne ölj!” – hangzanak az igazságszolgáltatást Istenre bízó emelkedett önuralom parancsai, amelyek biztosítják a misztériumszerű „kötést”, a nyers logikán túli szövetséget humanitás és divinitás között; a „kereszt-sorsos” alázat és a remény lelkiségével a paradox kapcsolatot: emberség és a biztosan tudott bizonytalan, ismerősen ismeretlen, belátottan beláthatatlan emberfölöttiség között. A külvilágtól „magunkba le”, az „Istenig” menekülő hit – az „Isten közelébe” jutva – abban áhít megnyugvást és teljesedést, ami őnála döntéseiben és tartalmaiban megfoghatatlanul több. De menedék nincsen más: „Csak az Isten, s a lelkünk van velünk. / Nem maradt egyebünk.”

Ahogy annyian megállapították és megfogalmazták: Reményik eredendően szakrális költő. (A fogalom értelmezéséhez vö. Cs. Varga István: Ars sacra – Szakrális költészet; in: uő: Szent művészet II. Tanulmányok költészetünk szakrális vonulatából, 2000.) „Igehirdető”, „Istennel telt” „papi lélek” (Sík Sándor), sokan „úgy tisztelték, mint egy szentet” (Szerb Antal); „mintha Isten küldötte lett volna”, „hitre és életre buzdító apostol” (Tamási Áron), „valami mélyről előtörő fényesség is árad belőle: a hitben, böjtölésben, imádságban megtisztult ember arcának fényessége”, a „magyar szó katakombákba visszahúzódó szertartásainak őskeresztényi értelemben vett apostola ő, a lemondásnak, a belső élet tiszta szerénységének, a nagy megtisztulásnak prédikátora” (Dsida Jenő); „igazi királyi képviselője az eszmék világának” (Tavaszy Sándor), „mintha egy szenvedések tüzében tisztuló szerzeteslélek beszélne” belőle (Áprily Lajos), „próféta, fölfokozott ember, biblikus túlzás” (Molter Károly), „valóban istenes ember” (Berde Mária); „kidalolta, amiket az Isten kegyelme lelke falára vésett” (Bartalis János); „spirituális költő”, „Isten laikus papja” (Vajda Endre). (Ld. még: Reményik Sándor Emlékkönyv, Kolozsvár, 1998) Ez az Isten- és vallásélmény azonban sohasem valamifajta leegyszerűsítőn harmonikus, egysíkú pietizmus; inkább az Adyéra emlékeztető istenkérdező önvizsgálat és egzisztenciális élességű, jelentőségű szubjektumfeltárás. A századvégi almanach-líra bölcselkedő hangzataitól induló költő a modern gondolati költészet olyan szuverén, magasrendű változatát teremtette meg, amelyben a kijelentéses vagy az invokációs regiszteren fölzengő hitbizonyosságok, hitvallások tónusai mellett lényegi szerepet töltenek be a kétségek közötti hányódás, a „szkepsziscsaták” (Jancsó Elemér) kifejeződései, a lázongó, dacos, számonkérő vád, az apokaliptikus félelemből fölfakadó méltatlankodás, a „mindig kiújuló belső küzdelmek” (Pomogáts Béla), a „síró-átkozódó” „hadakozások” (Kántor Lajos) megnyilatkozása; a döbbenet és a rettenet elkiáltásai („Ha nincs bennem, honnan vegyek hitet?”; „Én már az Isten ellen protestálok”; „Uram, a te megígért nagy irgalmasságod / Ugyan miben áll és hol is marad??!”) A „jóbi szenvedéseket” az „elvégezettség érzése” kíséri (Czine Mihály), s az önmarcangoló, öntépő, bűnvalló intonáció folyamatossága, hit és harc önreflexív összetettsége; „keserű gyötrelem”, „szinte túlzott tisztaság-igény” (Imre László). Az esendősséggel megvívó éleslátás ez, rokonságban tehát az Ady-féle „hitetlen” hittel és „akaratlan akarattal”; sóvárgása a mélyből előhívandó „istenarcnak”. Olyan önelemzés, amely kíméletlenül vet számot az emberlény gyarlóságával, sötétben rejlő késztetéseivel, a bensőségben eltakart lelki-ösztöni mélyrétegeivel. A Vájd ki című értékszembesítő költeményben heves drámaisággal ütközik az emberi létezés alacsonyrendű impulzusokkal, gonoszságokkal terhelt viszonylagossága, az érzékiség hamis látszatainak és felszíni csábításainak erőteljessége, illetve a mindettől a taszító nyűgtől megszabadulni vágyó lélek erkölcsi abszolútumigénye. Az autentikus szellemi lét romlatlansága csak a romlott evilági valóság adottságainak, korlátainak a legyőzésével közelíthető meg. „És ha megbotránkoztat a te jobbszemed, / Vájd ki azt, és vesd el magadtól /…/ Zavaros, szürke és ködös tavak / Az én szemeim s úszkál nyugtalan, / Homályos tükrükön ezer szemét, / Én utálom a szememet, Uram! /…/ És szégyellem is a szemeimet, / Mosatlan, párás börtönablakok, / S lemosni őket sohasem lehet! /…/ Uram, én egyszer csak nekik-esek, / És vájok, tépek, irtok, kigyúl, / Kigyúl a tátongó odúk mögött / Minden jóság, szépség és tisztaság, / Mi látó szemem elől megszökött /…/ S felöltözöm mély, túlvilági kékbe. / Világtalanul, véres szemgödrökkel, / Uram, úgy megyek be az üdvösségbe” – áradnak így a kegyetlen önvádról, egyszersmind a csorbítatlan értékszférák iránti szomjúhozásról tanúskodó zaklatott mondatsorok. A kiindulópont bibliai szövegrész: egy a „Hegyi beszédben” foglalt jézusi intelem, amely Máté evangéliumából (ahogyan Reményik nevezte Károli Gáspárt: „a fordító” magyarításában) így szól: „Ha pedig a te jobb szemed megbotránkoztat téged, vájd ki azt és vesd el magadtól; mert jobb néked, hogy egy vesszen el a te tagjaid közül, semhogy egész tested a gyehennára vettessék” (Mt 5,29. A gondolat, a motívum máshol is feltűnik; ld. pl. Mt 18,8–9; Mk 9,43–47; Kol 3,5). Reményik verse – a felidézett igei tanítás átköltésének gazdag intertextuális tartalmiságával – voltaképpen az isteni felszólítás belátásának és elfogadásának, az engedelmesség affektív átélésének és megerősítésének, a kibővítve újramondott-újraírt kinyilatkoztatásnak a rögzülése. Olyan emberi válasz, amely a szent beszéd ítéletességének a magáévá tételével lényegül maga is szakrális megszólalássá; összekötve a veretes, biblikus pátosz, az archaikus nyelv sugallatait a modern filozófiai költészet paradoxális gondolkodás-és beszédformáival: a „világtalan” „tisztánlátás” kihegyezett keresztény-egzisztenciális logikai tételével: a transzcendentális eszmélkedés, értelem és hittapasztalat törvényszerű következtetéseivel. Ősiségnek és modernségnek olyan ötvözete ez, amely akár motivikusan is összevethető például Babits Mihálynak a Psychoanalysis Christiana című nagy lélekbölcseleti költeményével is. Hiszen ott is feladatként jelenik meg az emberi esetlegességek és bűnösségek mélyére való hatolás, az eltagadhatatlan rosszal történő könyörtelen szembesülés kényszere, az alászállás és az öntökéletesítés, s az a bűnismereti szükség és követelmény, miszerint az antropologikum (az antropológiai immanencia) eltitkolt (de végső soron eltitkolhatatlan) legmélyét is méltóvá kell alakítani ahhoz, hogy beilleszkedhessék az isteni szubsztancia tökéletes rendjébe. A fájdalom, az önsebzés árán válhat csak képessé az ember Reményiknél is arra, hogy a látó életvakság felől a világtalan igazságlátás felé haladva az üdvösség részesévé emelkedhessék.

Mindezek az Adyhoz, Babitshoz és másokhoz vezető szempontok arra is szolgálnak, hogy újra és újra fény derülhessen Reményik Sándor vallásos lírájának (s egész életművének) sokáig eltagadott irodalom- és szellemtörténeti jelentőségére.

MEDVIGY ENDRE

Wass Albert életműve

A laudáció elhangzott a magyar Örökség-díj ünnepélyes átadásakor Budapesten, 1999. szeptember 18-án, a Gundel Étteremben.

Gróf Czegei Wass Albert író régi történelmi család XX. századi sarja, a két háború közötti erdélyi magyar irodalom második nemzedékének reprezentánsa, majd az 1945-ös emigráció kiemelkedő alakja, aki íróként, költőként, és nemzetünk jó hírének tudatos öregbítőjeként beírta nevét a magyar irodalom történetébe. Küzdelmes élete, nemzetféltő gondja, Erdélyért és a szétszakított magyarság egységéért, jobb jövőjéért folytatott fáradhatatlan munkálkodása megbecsülést érdemel, rendíthetetlen hite a Fennvalóban és Magyarország feltámadásában tiszteletet parancsol. Gazdag életműve, írói, költői munkásságának minden értéke a Magyar Örökség része.

„Emberségről példát, vitézségről formát” elei mutatnak számára. Családja a nemességet és mezőségi birtokait az Árpád-korban, Szent László királyunktól kapta, amikor Miklós vitéz a besenyők és a kunok betörése idején megmentette a szent király életét. A grófi cím jóval későbbi eredetű, naplóíró Wass György a bécsi udvarban, Mária Terézia testőrtisztjeként szerezte. A főúri család mégsem lett aulikussá, az erdélyi író egyik őse részt vett az 1848-as forradalom és szabadságharcban. Nemzethűségéért az önkényuralom idején börtön várt rá Kufsteinben.

Wass Albert 1908. január 8-án született a történelmi Magyarországon, Erdélyben, a Kolozs megyei Válaszúton. A kuruc-protestáns függetlenségi hagyományokban, tudásban és református hitében Kolozsvárott, a Farkas utcai református kollégiumban erősödött meg. 1918-ban, a főhatalom változásakor mindössze tíz esztendős. Az ezeréves ország elvesztésének rettenetéről jó két évtizeddel később, Csaba című regényének megfogalmazásakor vall, saját fájdalmát a főszereplő Fileki Ferkóval mondatja ki.

Az Ellenzék, az Ifjú Erdély és a Pásztortűz közli Wass Albert korai verseit, majd 1927-ben a Virágtemetés, 1928-ban a Fenyő a hegytetőn című verseskötetével keresi a helyét az erdélyi irodalmi életben. A versek szépek, a természet szeretetéről, a szülőföldhöz való hűségről, ifjonti szerelemről és megélt hitről szólanak, de még erősen érződik rajtuk az első nagy honfoglaló írónemzedék kiemelkedő lírikusainak a hatása, így a két kötet Áprily Lajos és Reményik Sándor kiforrott, letisztult, míves költészete mellett nem kelt nagyobb figyelmet.

1935-ben az Erdélyi Szépmíves Céh jelenteti meg az első valóban sikeres Wass Albert művet, a Farkasverem regényét. Ez az írás társadalomszemléletében Remenyik Zsigmond Bűntudatával és a népi írók falurajzaival, szociográfiáival rokon. Az akaratgyenge és különc mezőségi arisztokráciát történelmi hivatása betöltésére alkalmatlan rétegként mutatja be a szerző. A háború éveiben már jóval árnyaltabban, az értékeket is megmutatva szól arról a történelmi rétegről, társadalmi csoportról, amelyből maga is vétetett, majd háború utáni írásaiban védelmébe veszi a vagyonából kiforgatott, üldözött főnemeseket.

1940-ben a II. bécsi döntést és az erdélyi bevonulást Jönnek! című riportkötetében örökíti meg. Ez a történelmi forduló az író életének legemlékezetesebb eseménye. Ekkor sikeres prózaírói munkássága elismeréseként Baumgarten-díjat kap. Az erdélyi táj szépségéről, a természet szeretetéről vall A titokzatos őzbak elbeszéléseiben és a Tavak könyve meséiben. Nyelvi szépség és lírai hevület jellemzi ezeket az írásokat.

Wass Albert a negyvenes évek első felében mezőségi trilógia megírását tervezi, de katonai szolgálata miatt csak két kötet készül el. 1942-ben lát napvilágot regénye, a Mire a fák megnőnek, amelynek hőseit, a Varjassy bárókat saját felmenőiről, családjáról mintázta. Az 1848-as forradalom és szabadságharc vérbefojtása után, az önkényuralom idején a börtönből hazatérő főnemes és a birtokán élő magyar paraszt között patriarchális a viszony, egymást segítik a kiszolgáltatottságban. A kastély árnyékában már a kiegyezés utáni, kapitalizálódó Erdély korát idézi fel, azt a kort, amelyben megnőtt a távolság az úr és a pórnép között. A fényes báltermekből nem látszott, hogy a magyarságra milyen veszedelmet jelent a Regátból behozott olcsó és igénytelen mezőgazdasági munkás.

1943-ban Wass Albert bevonul katonának, rövid átképzés után tartalékos tisztként szolgál a keleti fronton. Az orvlövészek ellen eredményesen veszi fel a harcot, majd körülzárt bajtársait az ellenséges gyűrűből kiszabadítva kitünteti magát. 1944-ben Asztalos István, Bözödi György és Tatay Sándor társaságában megkapja a Magyar Irodalompártoló Társaság díját.

1944 októberében Kolozsvárott Dálnoki Veress Lajos altábornagytól leszerelését kéri, hogy szülőföldje sorsát oszthassa, a nehéz időkben népével maradhasson. Az altábornagy az írót féltve nem járul hozzá a leszereléshez, így Wass Albert 1945 húsvétján katonai alakulatával Sopronnál hagyja el az országot, majd májusban Bajorerdőn szembetalálja magát az amerikaiakkal, de nem teszi le a fegyvert, elbujdosik a rengetegben. Bleibach településen talál szállást. Fát dönt, erdőt mér, cigarettát árul, orvvadászik, alkalmi munkából él. Az alkotáshoz szükséges nyugalom hiányzik, mégis, az áldatlan körülmények között öt könyvet ír (Erdők könyve, Te és a világ, Rézkígyó, Adjátok vissza a hegyeimet és A láthatatlan lobogó). Az Adjátok vissza a hegyeimet a szerző első nagy sikerű emigrációs alkotása, amelyre odafigyel a Mikes Kelemen-i létbe kényszerült, hontalan magyarság. Főhősét nem pusztán írói fantázia teremtette, hanem sok tízezer honfitársunk hányatott élete és az alkotó személyisége szervesült egyetlen regényhőssé. A híressé vált előszóban Wass Albert kemény szóval bírálja a milliók sorsával játszadozó nagyhatalmakat és visszaköveteli a hegyeit. Emigrációs munkássága vezérmotívuma, célja az, hogy ama hegyek egyszer újra visszakerüljenek.

1951 augusztusában Wass Albert négy fiával kivándorol az Amerikai Egyesült Államokba. Nehezen kap beutazási engedélyt, mert Kicsi Anna sírkeresztje című elbeszélésében és más írásaiban is feszegeti a nyugati világ felelősségét mindazért, ami a magyarsággal és Közép-Európa népeivel a szovjet megszállást követően történt. Florida államban, Astor nevű településen ereszt gyökeret. Előbb egy farmon kamatoztatja gazdasági ismereteit, majd Geinesvillben, a Military Academyn tanít, 1957-től az University of Floridán egyetemi tanár, ahol nyelveket, valamint európai irodalmat és történelmet oktat. A tudományos műhelyekben, egyetemi könyvtárakban hiába keresi a magyar múltat tárgyilagosan bemutató történelmi műveket, mindenütt csak az utódállamok propagandisztikus kiadványait találja. Ettől kezdve a magyar emigráció és a maga legfontosabb törekvését a nyugati világ tájékoztatásában látja. 1964-ben előfizetőket gyűjt, és az Erdélyi Szépmíves Céh mintájára megalapítja az Amerikai Magyar Szépmíves Céhet, majd társkiadóját, a főleg angol nyelvű könyveket megjelentető Danubien Presst. A két rangos vállalkozás fennállása alatt 19 magyar és 43 angol nyelvű történelmi, nemzetpolitikai, néprajzi, őstörténeti művet és regényt ad ki az emigráció és a nagyvilág jobb tájékozódását segítendő. A kiadói munkával összhangban Wass Albert angol nyelvű negyedéves szemlét jelentet meg előbb Erdélyről, majd az egyetemes magyarságról, végül Közép-Európáról. A nagyfokú társadalmi aktivitás, az irodalomszervezés és a legnemesebb értelemben vett nemzetpropaganda mellett az alkotásra is szakít időt magának.

Tamási Áron Ábelje és Nyirő József Uz Bencéje után maga is maradandót alkot a pikareszk műfajában. Tizenhárom almafa és Elvásik a veres csillag című regénye megírásával megteremti Táncos Csuda Mózsi alakját. Ez a jég hátán is megélő székely túljár a mindenkori hatalmasságok eszén, jobb időkre átmentve életét megmarad emberséges embernek és magyarnak.

Az Elvész a nyom szerkezetében, kerettörténetében Thorton Wilder Szent Lajos király hídja című művére emlékeztet, csakhogy közép-európai sorsokat felvonultatva vall a szerző az emberi létről. A két mű kérdésfelvetés is azonos: véletlen-e, ami velünk történik, vagy felső szándék, égi akarat irányítja sorsunkat? Thorton Wilder kitérő választ ad, Wass Albert hitet tesz a gondoskodó Fennvaló mellett. A Funtinelli boszorkány mezőségi regény, az erdélyi tájábrázolás nemes hagyományát teljesíti ki a szerző. Főhőse rendkívüli képességű látóasszony, aki az emberi szemekből ki tudja olvasni a jövendőt. A román helynevek gyakoriak, számos román szereplőt vonultat fel az olykor alaptalanul nemzeti elfogultsággal vádolt szerző. A Wass család történetét és a szerző elregényesített életrajzát a Kard és kasza kétkötetes krónikás írásából ismerheti meg alaposabban az olvasó. Az emigrációban alkotott versei közül nem véletlenól lett igen népszerű az Üzenet haza, hiszen kifejezi egy megalázott nemzedék hitét, jobb, emberségesebb és magyarabb kor eljövetelét váró reményét.

Wass Albert gróf, ha megkésetten is, a tragikus befejezés után mégis hazatalált. Írói, költői munkásságának minden értéke a Magyar Örökség része.

Tóth Sándor

TÖREDÉK – FÉLÁLOMBAN

In memoriam Jékely Zoltán

Hóesésben feladott ígéretek
Autók vánszorognak
Sózott járdákon hétvégi emberek

Ahol még parázslik a tenger
Kidobott vitorlás a szélben
Hever a föveny aranyán
Ifjúság emlék-kosarában
gyümölcsök érnek. Fölébred
akkor a „lenhajú leány”

Tehervonat holdvonalban
megy át a völgyeken
Beállt folyó hajótestek
Szikár éjszakáján a csendnek
Álló évek gyorsuló magánya
Fagykarcosak kivérzenek
Járdák sziget terében az álmok
Kristály-berekben bolyongók
Törten távolodnak és hajlékot keresnek

TÓTH-MÁTHÉ MIKLÓS

Rodostó

– dráma egy felvonásban –

Szereplők: II. Rákóczi Ferenc; György, a fia; Mikes Kelemen

Történik: 1728-ban Törökországban

Szín: A fejedelem nappali szobája a Rodostói házban. Tengerre néző ablakokkal, melyek két részből tevődnek össze. Felül gótikus formájú, színes üvegmozaikokkal díszített rész, míg alul a tulajdonképpeni ablak. Sima, egyszerű, téglalap alakú. A szoba tágasnak tetszik, mert a padozatot borító, vastag, puha, török szőnyegen csak kevés bútor található. És azok is inkább oldalt helyezkednek el. Az egyik sarokban szintúgy szőnyeggel letakart, díszpárnákkal körbe­rakott dobogószerű ülőalkalmatosság. Inkább a török vendégeknek. Szemközt a másik oldalon van a fejedelem íróasztala magas támlájú székkel. Tőle idébb imazsámoly, rajta ezüst korpusszal. A szoba berendezését még néhány kisebb karosszék és egy alacsony márványasztalka, rajta háromkarú gyertyatartóval, egészíti ki. A márványasztalka mellett, de az ablakhoz is közel van a szoba legszebb berendezési tárgya, a fejedelem saját készítésű, nagy „gondolko­dószéke” legyező alakú, szépen megmunkált hajlított hátrésszel, két oldalt könyöktámlákkal, alul lécvázas görbített lábakkal. Az ülőrész bőrrel bevont.

Idő: 1728. március 23-ának délelőttje. A színen Rákóczi György oldalt egy karosszékben ül, levelet olvas. 27 éves, rövid, szőkésbarna hajú fiatalember, kis bajusszal, és éppen csak érzékelhető kecskeszakállal. Ruházata a korabeli francia divatnak megfelelő. Csend van. A herceg olvassa a levelet, majd amikor befejezi, összehajtja, és elteszi a belső zsebébe. Feláll, az ablakhoz megy, kinéz rajta. Ekkor a közeli minaretről fölhangzik a müezzin imához szólítása. Allah ill Allah stb. jól hallhatóan egy ideig csak ez.

Mikes Kelemen: (be; 37 éves, a fejedelem kamarása, vállig ereszkedő, fekete haját már ősz szálak csíkozzák. Hegyes, kétfelé pedrett bajuszt visel. Ruházata neki is franciás, csak nem olyan divatos és előkelő, mint az ifjú hercegnek. Iratokat hoz, leteszi a fejedelem íróasztalára.

György: (Megfordul) Kegyelmed Mikes uram mindig olyan nesztelenül jön, mintha nem hozni, hanem vinni akarna valamit.

Mikes: A megszokás teszi. Fejedelmi gazdánk nem kedveli semmiben sem a hangosat.

György: Gazdánk?

Mikes: Így is említem olykor, mert az ő itt nekünk ebben az idegenségben.

György: Értem már… De most a gazdájuk a műhelyben esztergál, ha jól tudom, itt meg csak én vagyok. Nekem pedig már az is változatosságot jelentene ebben a kriptában, ha valami zajt is hallanék. Akármit, csak ne ezt a csendet! Örülnék még az ajtó nyikorgásának is.

Mikes: No, az nem lehetséges, mert időnként bekenjük az ajtók forgóit faggyúval.

György: Faggyúval?

Mikes: Azzal. Jóllaknak vele, aztán egy ideig megint csöndbe maradnak. (Szünet.) Hercegséged már bécsomagolt az útra?

György: (Legyint) A poggyászaim már a kikötőben is vannak, de a hajó csak napszálltakor indul. Órák múlva csak.

Mikes: Eltelik az is.

György: Nehezen. Itt egy óra egész napnak tetszik, míg Párizsban éppen fordítva.

Mikes: Rodostó nem Párizs.

György: De nem is Bécs.

Mikes: Ezt sejthette hercegséged, amikor több mint nyolc hónapja idehajózott.

György: Ha sejtettem is, de nem ilyennek. Kegyelmedék úgy élnek itt, akár egy kolostorban. Csak itt nem a harangcsengő, hanem dobszó figyelmeztet mindenre. Az étkezésektől az imához hívó ájtatosságig. Ennyi dobpergést még életemben nem hallottam.

Mikes: Gazdánk akarata szerint van ez így és mi jó szívvel elviseljük. Mert a rend kell, hogy kitöltse napjainkat.

György: Ezt, hogy értelmezzem?

Mikes: Nem másként, csak ahogy lehet. Nekünk a rendben egymást követő napi foglalatosságok teszik színesebbé az életünket. Az unalmunkat űzzük el vele.

György: Azzal, hogy minden dobszóra történik?

Mikes: Azzal is. Ha nem így lenne, úgy egybefolynának a napok és csak a honvágy terelné parttalan mederbe a gondolatainkat. Az ismétlődő ceremóniák éppen, hogy ezt akasztják meg.

György: De hát ezzel csak önmagukat csapják be!

Mikes: Igaz, de önmagunkat becsapni a legnehezebb. Nem is sikerül mindig, de újra meg újra megpróbáljuk. Hercegséged is előbb-utóbb rákényszerülne erre, ha itt maradna velünk.

György: Eddig is rákényszerültem. Mit gondol, hogy bírtam ki itt, ahol még a szélnek is halbűze van? Ahol naphosszat csak a müezzin kántálását hallani és nőkről csak álmodhat az ember? Nahát én elképzeltem, hogy nem itt vagyok, hanem másutt. Nem ezt az unalmasan morgolódó tengert bámulom, hanem a bécsi szalonokban a szívet megdobogtató szép asszonyokat, lányokat… (Néhány tánclépést tesz, mintha nővel tenné.) És igen, táncolunk, táncolunk… Forgunk, lebegünk a muzsikára… És érzem a nők jó illatát, mely olyan, mintha egy egész rózsakertet szívna magába az ember… Kegyelmed el tudja ezt képzelni?

Mikes: Nem nehéz ez, hiszen hercegséged mindent megtett, hogy segítsen elképzelnem.

György: Táncolt valaha?

Mikes: Apród koromban, de hát annak sok esztendeje már.

György: Mivel mulattatja hát magát?

Mikes: Leginkább könyvekkel… Olykor igencsak megtörpül a gyertya, mire aludni térek.

György: Könyvekkel? De hát azokban mit tart mulatságosnak?

Mikes: Többet, mint gondolná hercegséged.

György: Kedveli a kártyajátékokat?

Mikes: Nem én.

György: Kockázni se szokott?

Mikes: Azt se. Régebben gyakorta elkísértem urunkat vadászatra, ha arra támadt kedve, de annak is inkább szemlélője voltam.

György: Ne is említse az itteni vadászatokat, engem inkább fárasztott, mint élveztem.

Mikes: Pedig apja-ura éppen hercegségednek akart azzal kedvére tenni.

György: Tudom. Becsültem is a szándékáért, de már a megvalósítása nem töltött el örömmel. Tudja kegyelmed, mit hiányoltam? A vidámságot. Ami a vadászatoknak velejárója. Nem a vad leterítése, hanem ami azt megelőzi. A fel­harsanó kürtök, a csaholó kutyák, az évődések egymással, a lovak megfuttatása… És hát a borral teli kulacs is, ami kézről-kézre jár.

Mikes: A vidámságot ne itt keresse. Abból nekünk már szűkiben van.

György: Másoknak lehet, de kegyelmed még bőven birtokol belőle. Erről azért volt alkalmam meggyőződni.

Mikes: Nekem is több volt azelőtt, de mert Zágonban jól feltöltekeztem, úgy látszik, tart még a hozottból.

György: Aztán ezt hogy tartósítja, hiszen kegyelmed is csak itt él?

Mikes: Ez igaz. De ami bennem van, az független Rodostótól, mert nem idevalósi. Erdélyországban van a hazája, a fenyvesek illatát hozta magával, a völgyek nyugalmát, a tisztavizű patakok jó ízét. Ha már nem láthatom, magamban kell, hogy őrizzem és ez vidámítja meg a szívemet is.

György: Miért nem láthatja? Mi az, ami meggátolja ebben?

Mikes: A messzeség.

György: Legyőzhető.

Mikes: Miképpen?

György: Tollal és papírral. Kérvény a császárnak kegyelemért. Két hátaslovat teszek rá, hogy megkapná. Hiszen mi vétket tudnának kegyelmedre bizonyítani, aki jóformán siheder volt még a háborúskodás alatt? Apród apám szolgálatában.

Mikes: Elegendő az is.

György: Felnagyítja? Visszamenőleg?

Mikes: Csak a helyén tudom visszamenőleg is. Ha apródi szolgálattal, de mégis azok ellen, akik jó atyámat a halálba taszították. Nem rögtön ölték meg, az túl kegyes lett volna a részükről. Előbb a szemét kisüttették, majd a karját vágták le, amíg végül Isten megszabadította hóhérai kezéből.

György: Thököly fejedelem alatt harcolt?

Mikes: Híve volt haláláig.

György: Ahogy kegyelmed apámnak. Ide is elkísérte. Miért tartotta ezt kötelességének?

Mikes: Nem kötelesség ez. Több annál.

György: Tudom. Szereti, tiszteli őt…

Mikes: Még annál is több.

György: Mi lehet annál még több?

Mikes: (Körbemutat). Nézzen körül. Mit lát hercegséged?

György: Mit láthatnék? Egy szobát.

Mikes: Nem, uram, egy kicsiny Magyarországot. Mert nekünk ez a szoba, ez a ház, meg az utcasor a bujdosók hajlékaival, most az. Nekünk ennyi maradt.

György: Nevetséges. A török foglyai mindnyájan. El se hagyhatják Rodostót.

Mikes: Igaz. De nekünk itt is Rákóczi urunk a vezérlő fejedelem.

György: Bujdosók fejedelme!

Mikes: Bujdosóké. A miénk. És itt nem a császár parancsol.

György: A szultán, a nagyvezír… Tőlük kapják a pénzt. Kegyelemkenyéren élnek!

Mikes: Inkább azon, mint otthon az árulóknak kijáró kalácson.

György: (Legyint) Badar beszéd! De ezért nem kegyelmed okolható.

Mikes: Fejedelem urunk talán?

György: Ki más? Kegyelmedék mindenben csak az ő szavára ügyelnek.

Mikes: Kinek a szavára kéne inkább? Itteni elhagyatottságunkban csak az ő szava jelenthet fogódzót, olykor biztatást a reménytelenségben.

György: Miben reménykednek még a világ szemétől távol?

Mikes: (Szünet.) „Szegény bujdosóknak, hogy adsz könnyebbséget, / Ha tőlük elveszed még a reménységet? / A nyomorúságban levők nem félhetnek / Semmitől, de sőt még mindent remélhetnek.”

György: Mi ez? Valami vers?

Mikes: Vers.

György: Kitől való?

Mikes: Tőlem.

György: Kegyelmed verselni is szokott?

Mikes: Megesik olykor, de csak úgy magamnak, hiszen erre is telik az időmből. Ezt az arasznyi poémát néhány esztendeje gondoltam ki és maradt volna ösmeretlen, ha hercegséged ki nem kényszeríti belőlem… Hiszen itt egyébhez sincs jogunk, csak a reménységhez, és hercegséged még azt is ládába zárná előlünk?

György: Ugyan… Ahhoz valóban joguk van. És tegyék csak, ha az is kitölti napjaikat.

Rákóczi Ferenc: (Be; 52 éves, alakja, tartása, most is egyenes, csak válláig érő haja, bajusza őszül már erősen. Mikeshez hasonlóan ő is franciás stílusú öltözéket visel, hétköznapit, de nem cipő, hanem felül bőszárú csizma van a lábán. Mellényén és a hajában is néhány odapattant forgácsdarab a műhelyben végzett esztergálás következtében. Kezében fogantyús, díszesen faragott sétabotot, meg egy nagyobb méretű fapajzsot hoz. Jöttére mindketten meghajolnak.) Belefeledkeztem a munkába. Csaknem kitartott ebédelésig. (A tárgyakat Györgynek nyújtja.) Fogd. Ezekkel akartam elkészülni. Vigyél valami emlékeztetőt is Rodostóból.

György: (Átveszi a tárgyakat.) Köszönöm. Nem volt még ilyen szép sétabotom.

Rákóczi: Akartam, hogy az legyen… Azért cifráztam ki ennyire… De nézd meg a pajzson az ábrát is.

György: (Nézi.) Valami várnak látom…

Rákóczi: Az ám, várnak… A munkácsinak… Már ahogy az emlékezetem segítette odavésni… (Mikeshez). Nézd meg te is, fiam.

Mikes: (Odamegy, megnézi.) Ráösmerni. Nagyon is.

Rákóczi: Ha így látod, örülök.

György: Nekem is tetszik. Kár, hogy nem ösmerhettem a valóságban is.

Rákóczi: Honnan is ösmerhetted volna? Ahogy a többi várainkat sem… Jószerint te csak a bécsi burgot ösmered.

György: Az én hibám?

Rákóczi: Nem a hibád, fiam, csak a sorsod. Arról pedig nem tehetsz. (Az íróasztalhoz megy, az iratokat nézi.) Az újságok?

Mikes: Nem jöttek még.

Rákóczi: A hollandus sem?

Mikes: Az sem.

Rákóczi: Késnek, mint mindig. Olyan ez, mintha még azt a kis rést is betömnék, amin keresztül kileshetek a világra. (Györgyhöz:) A botot a sétáidhoz, a fapajzsot meg otthonra. Valahol találj majd neki helyet. (A gondolkozószékre mutat.) Előbb egy ehhez hasonló széket gondoltam neked is, de aztán lebeszéltem magam erről. Ifjú vagy te még ahhoz, hogy a karosszékben üldögélj.

György: Később azonban jó hasznát vehettem volna.

Rákóczi: Később, de most még nem. (Kintről dobpergés) Ebédeléshez hívnak. Menjünk, ne várakoztassuk meg a többieket.

Mikes: Megengedi az én uram, hogy azt a néhány forgácsot leszedjem?

Rákóczi: (Nevetve) Elkísértek? Na hát szedd le akkor…

Mikes: (Vigyázva leszedegeti a fejedelem hajáról, mellényéről.)

Rákóczi: Ebből is láthatjátok, hogy a műhelyben töltöttem az időt. Nem másutt. (Indul, követi a másik kettő. Sötét, váltás. A fény visszajötte után ugyanaz a helyszín. Rákóczi és György. A fejedelem a „gondolkozószékben” ül, pipázik. György apjától kicsit távolabb egy másik székben.)

Rákóczi: A pipázásra itt Rodostóban kaptam rá, ahogy a kávézásra is… Mosolygok is ezen olykor, ha magam elé képzelem Bottyán generálist, Vay Ádámot, vagy éppen hű kancelláriusomat Ráday Pált, hogy mint meresztenék a szemüket, ha így látnának… Pipázgatva egy karosszékben…

György: Mi kivetnivalót találnának ebben?

Rákóczi: Inkább csodálkoznának, hogy ennyi lett az időm… Mert akkoriban abból volt a legkevesebb, most meg ilyesmire is jut… Rendszerint ilyenkor ebéd után szoktam kézbe venni… A török jó dohányt termeszt… Ízre is, illatra is… Néhanap átjön hozzám az öreg Csáky gróf, hogy társam legyen ebben az élvezetben… Olyankor együtt hallgatunk pipázgatva, és csak időnként törjük meg szóval is a csendet… Jószerint már csak ő van itt a régi társak közül… Elment Esterházy, Forgách, és szegény Bercsényi is a túlvilágra bujdosott Ostorodból…

György: Ostorodból?

Rákóczi: (Mosolyog.) Ő csinálta ezt az anagrammát a város nevéből, amikor Jenikőből idehoztak minket. Tetszett is mindnyájunknak, mert való igaz, ostorunkká lett nekünk Rodostó… Lelkünket csapkodja nap, mint nap…

György: Ugye, Bercsényi gróf volt az, aki asszonya megholta után annak komornáját vette feleségül?

Rákóczi: Ennyit tudsz csak róla?

György: Miért? Nem így történt?

Rákóczi: És ha így is történt, attól ő még Bercsényi Miklós maradt. Kezdettől hív társam szemének végső bezártáig. És aki sokakkal ellentétben, a harcokban győzni is tudott. Még abban is, amit említettél. A magányát győzte le egy újabb házassággal. (Szurkálóval elnyomkodja a parazsat, fedővel lezárja a kupakot, és a pipát a szék melletti asztalkára teszi.) De hát miért is beszélek neked a magányról? Honnan is tudnád, mi az?

György: Tudom. Huszonhét esztendeje már.

Rákóczi: Te mondod ezt, akit naponta léhűtők nyüzsögtek körül a bécsi társaságokban? Akinek eddigi élete csak zajos kedvtelésekből állt?

György: Csak éppen ezek a zajok otthon csenddé váltak… Egyedül voltam… Apámtól, anyámtól távol…

Rákóczi: József pótolta ezt. Ő melletted állt.

György: Mellettem, hogy aztán két magány kapaszkodjon össze.

Rákóczi: Engem okolsz ezért?

György: Nem.

Rákóczi: Anyádat inkább?

György: Őt sem. A magányból neki is kijutott.

Rákóczi: (Gúnyosan.) Gondoskodott arról, hogy azért ne annyira… De felette nem az én tisztem pálcát törni… Amikor haláláról értesültem, misét is mondattam érte itt a kápolnában… És akkor csak arra a szép és bátor asszonyomra gondoltam, aki megszökni segített a bécsújhelyi tömlöcből…

György: Alig három hónapos voltam akkor…

Rákóczi: József pedig épp, hogy betöltötte az egy esztendőt. Ne hidd, hogy könnyű szívvel váltam meg tőletek.

György: Mégis megtette.

Rákóczi: Nem volt más választásom, fiam.

György: Inkább nem akarta azt a másik lehetőséget választani.

Rákóczi: Másik lehetőséget? Mifélét?

György: Azt, hogy mégsem szökik meg… Előbb-utóbb szabadult volna.

Rákóczi: Milyen áron? Ez nem jut eszedbe? Lehettem volna holtig a császár talpnyalója!

György: Valamit, valamiért… De cserébe mi meg apát kaptunk volna.

Rákóczi: Apát?! Nem, fiam, csak egy gerincében megtört embert.

György: Nekünk kellett volna úgy is!

Rákóczi: (Felugrik, ide-oda járkál.) Most vádolsz? Annyi esztendő múltán? Anélkül dobálva rám a sarat, hogy tudnád, kire is dobálod igazán?

György: Nyolc hónapnál is többet töltöttem felséged közelében, de nem talált rá alkalmat, hogy erről szót válthassunk.

Rákóczi: Kérted? Akartad? Csak azon törted a fejed, hogy mivel üsd agyon az időt, zavard el az unalmadat! Mert a te gondolataid csak a lehetséges szórakozásokat járták körbe, még itt is.

György: Miért baj ez? Már fiatalnak lenni is baj

Rákóczi: Az nem baj, de nem mindegy, hogy milyennek. De hagyjuk ezt! Kedvedre próbáltam tenni itt is. Vadászni vittelek, meg török fürdőbe… Rodostóban ugyanis nincs nagy választék, fiam, csak a könyvek még, de egyet le nem vettél a polcról.

György: Nézegettem azokat is, de nem leltem olyat, ami kedvemre való lenne. Csupa politikai, meg vallási irományok.

Rákóczi: Akad közöttük egyéb is. De az természetes, hogy az én ízlésem szerint valók. Vagy arról is én tehetek, hogy a te ízlésed oly igen távol van az enyémtől?

György: Arról is tehetett volna, ha kezdettől irányítja az elmémet. De ezt a tisztet átengedte a császárnak.

Rákóczi: (Gúnyosan.) Sőt, kértem erre. Mert még azt is megérem, hogy ezzel fogsz vádolni majd. Úgy látom jó munkát végeztek ott Bécsben. Nem csupán más nevet adtak neked, de mássá formáltak belülről is.

György: Mi egyebet várt felséged?

Rákóczi: Igaz, józan ésszel nem számíthattam másra. (Szünet.) Mi az, ami mégis Rodostóba hozott?

György: A kíváncsiság. Meg akartam ösmerni felségedet. Ezért szöktem ki Franciaországba, onnan meg ide. Nem volt könnyű, hiszen mindig figyeltek. Előbb a gyanakvásukat kellett elaltatnom, hogy aztán a tervemet végbe tudjam vinni.

Rákóczi: Nem csekély bonyodalmat okoztál ezzel.

György: Tudom.

Rákóczi: Egy francia hívem ügyességén múlott, hogy megszerezte neked az úti okmányt, amivel most Párizsba visszatérhetsz.

György: Ezt is tudom. Meg is köszöntem már annak a franciának.

Rákóczi: És megérte, hogy idejöttél, fiam?

György: (Szünet.) Találkoztunk.

Rákóczi: Csak ennyi? Mintha a párizsi korzón történt volna? Vagy egy társaságban?

György: (Szünet.) Amit akartam, azt elértem…

Rákóczi: (Indulattal.) Semmit sem értél el! Még nem! Úgy hajókáznál el innen is, hogy megösmerhettél volna.

György: Hiszen megösmertem…

Rákóczi: Nem, fiam, benned most is csak az a kép van rólam, amilyennek Bécsben lefestettek. Odapingálták az agyadba, a szívedbe, hogy azt nézegesd, ha kedved tartja. Az a festmény pedig csak annyiban különbözik az ördög fizimiskájától, hogy nem visel szarvakat, meg patákat. De legalább olyan gonosz, rebellis, felforgató, amolyan magyar főúri haramia, aki nem restellt a rongyosok élére állni, hogy megleckéztesse a császárt. És aki még a messzi Rodostóban is csak az alkalomra vár, hogy újra kezdje a háborút.

György: Nem így van?

Rákóczi: De így van. Nem tagadom. Számomra az a harc nem ért véget Majténynál és a zászlót bármikor hajlandó lennék felemelni. Amióta szeretett szülőföldemet elhagytam, egyébre se gondolok, csak erre. (Az íróasztalán lévő iratokra mutat:) Odanézz! Az ott egy csapat levél. Már csak ilyen csapatokat küldhetek portyára és vagy célt érnek, vagy sem. De tennem kell így is.

György: És mit gondol felséged, ezt nem tudják Bécsben?

Rákóczi: Akkor lepődnék meg, ha nem tudnák. Rólam ott már mindent tudnak.

György: Úgy hát miért? Mit akar elérni így felséged? Hogy az illúziók valósággá válnak?

Rákóczi: Egyszer már azzá váltak, fiam. Amikor Lengyelhonból, Brezán várából úgy indultam el néhány jobbágy hívására, hogy csak a szemükben égő elszántság vezetett. De hát az kevés volt, mert látnom kellett azt is, milyen szedett-vedett rongyosoknak kell az élére állnom. Fegyverük jóformán semmi, a reguláris harchoz mit sem értettek, annál inkább a boros kupák emelgetéséhez. Jó, ha kétszázan voltak gyalogosok és ötven lovas. Vezérük Esze Tamás, egy tarpai jobbágyom, akire közülük igazán számíthattam, akkor is, később is. Mi volt ez, ha nem illúzió, fiam? Miért nem fordultam vissza? Ne hidd, hogy erre nem gondoltam, de akkor már, szinte észrevétlenül az én lelkemben is kicsírázott a remény. Az, ami a parasztot élteti, ha a magot elülteti a földbe. És aztán várja, hogy kikeljen és sokszoros termést hozzon. És én akkor abban a maroknyi magyarban a magot láttam meg és nem csalódtam. Alig egy esztendő múltán a termés beért. Főurakkal, nemesekkel, minden rendű és rangú közemberekkel, de külhoniakkal, lengyelekkel és franciákkal is kiegészülve olyan hadnak állhattam az élén, mely fölvehette a harcot a sokkal képzettebb ellenséggel is.

György: Miért az elmúlt eseményeket emlegeti felséged?

Rákóczi: Azért, fiam, mert azokról te semmit sem tudsz. Ha már elhajóztál ide, hogy találkozz apáddal, meg kell hallgatnod azt is, amit eltitkoltak előled.

György: Egészen mégsem tudták. Akadtak olyanok még Bécsben is, akik becsülték felségedet és ha félve, ha titokban, de nekem is szóltak a cselekedeteiről.

Rákóczi: Nem kétlem, de az igazságot csak tőlem tudhatod meg.

György: Mi hát az igazság?

Rákóczi: Amit nálad még a legutolsó pór katonám is jobban tudott, hogy milyen nélkülözhetetlen kincs a szabadság.

György: Ezt én miért ne tudhatnám?

Rákóczi: Mert a saját értékrended szerint gondolod magad szabadnak, pedig nem vagy az. Sose voltál. Hasonlóan ahhoz a madárhoz, akinek tág a kalitkája, röpködhet egyik saroktól a másikig, de a rácsokon túl nem repülhet.

György: Hasonlatánál maradva ide is kirepültem!

Rákóczi: Ez volt az egyik sarok, a másik Párizsban, vagy Bécsben van. Ahol úgy képzeled, szabadon létezhetsz. Ahol szabadon hajszolhatod a testi kívánalmakat, a gyönyöröket, melyek csak a lélek elbódítására valók.

György: És ez nem szabadság?

Rákóczi: Nem, mert viszonyítani sem tudod semmihez. A szabadság az, amit egykoron én és minden katonám átélhettünk. Hogy nem a rácsokon belül, de azon túl érezhettük szabadnak magunkat. Ha alig nyolc esztendeig, de megértük, fejedelem és pór egyaránt, hogy ami a miénk volt, az újra az. Nem a császáré, nem a töröké, senkié, csak a miénk.

György: Aztán a végére nem gondol, felséged?

Rákóczi: Naponta gondolok erre, de arra is, hogy egyszer egy népnek vezérlő fejedelme lehettem. Annak a népnek, amelyik felemelte a fejét, és szembe mert nézni a zsarnoksággal. Az a vég, már soha nem törölheti el azt, ami mögötte van. Az a harc a szabadságért, már örökre a miénk. Első renden azoké, akik meghaltak közben, de azoké is, akik szerteszét bujdosnak a világban, vagy éppen otthon őrzik lelkükben a tüzet.

György: Csak Rodostóból érzi ezt. Az a tűz már régen kialudt.

Rákóczi: Te mondod ezt? Aki magyarul se tudsz! Aki csupán bálokban vitézkedett eddig. Aki csak szerencsejátékokon próbáltál győzni!

György: Nem tehetek arról, hogy nekem már csak ilyen vitézkedés maradt.

Rákóczi: Arról tehetsz, hogy becsüld azokat, akik a te földed szabadságáért is tettek valamit. Ettől nem ment az, hogy ifjú vagy. Sőt inkább tudd meg, hogy közöd van neked is ahhoz a harchoz. Mert én és mindazok, akik mögém álltak, az utódainkért is fegyvert fogtunk. Nektek akartuk igazán visszaszerezni azt a földet.

György: Thököly fejedelem is ezt akarta. Neki sem sikerült.

Rákóczi: Nem. De elkezdte és én folytattam.

György: A végső fegyverletételig.

Rákóczi: Addig. De addig mi már harcokkal, küzdelmekkel, győzelmekkel és vereségekkel bizonyítottuk a magyarságunkat, amíg te arra is képtelen vagy, hogy megtanuld ezt a nyelvet. Ehelyt minden szavaddal a mi érdemeinket törpítenéd.

György: Miért tenném ezt?

Rákóczi: Talán, hogy önmagad kissé magasabbra helyezd.

György: Ez nem igaz! Csupán felséged látja így!

Rákóczi: Jól látom, de bár ne így lenne. Vér szerint a fiam vagy, de lélekben alig rokon.

György: Mit tett azért felséged, hogy ne így legyen? Hiszen most is, itt is, csak a különbözőséget hangoztatja és nem azt keresi, amit talán közös bennünk.

Rákóczi: Keresném, de nem lelem.

György: (Gúnyosan:) Akkor majd én segítek. Felséged hogy élt ifjú korában Bécsben? Bizony nem másként, csak ahogy én. Bálozott, kártyázott, a nők körül forgolódott, kedvelte a jó bort, a nagy vadászatokat…

Rákóczi: Ne sorold, így volt. Nem tagadom. A lelket is gúzsba kötő jezsuita nevelés után kissé szabadabban akartam élni. Meg aztán így is lázadva Kollonics érsek, császári pártfogóm abbéli szándéka ellen, hogy bedugjon egy kolostorba szerzetesnek. Ha rajta áll, ott elmélkedhettem volna halálomig, miközben ő és a császár rátenyereltek volna a Rákócziak minden birtokára.

György: Felséged tudta már ezt akkor?

Rákóczi: Nem volt ez olyan titok, hogy ne tudhattam volna. Nagyon is jól ösmertem Kollonics elhíresült mondását, miszerint Magyarországot előbb rabbá, aztán koldussá, végül katolikussá kívánta tenni. Ennek ellenére se foghatok mindent az érsekre, mert azért tőle függetlenül is űzött, hajtott a vérem, világi mulatságokba, játszadozásokba, még Itáliában is, amikor ott időztem, bár már akkor inkább vonzottak a művészetek. Azóta már sokszor meggyóntam ifjúságom vétkét, sok hitetlenségé, a mindenek fölött való Úrnak.

György: Egyszer majd bizonyára így cselekszem én is. De most még nem hajlik megbánásra a lelkem.

Rákóczi: Pedig egyszer majd neked is el kell számolnod azzal, hogy mi tettél és mit nem tettél meg a képességeid szerint. Az Örök Igazságnak kell majd elszámolnod és tanúnak csak a cselekedeteidet hozhatod fel.

György: Felséged hitványnak tart?

Rákóczi: Nem, fiam, csak gyengének. Aki az életben mindig a simább utat választja. A göröngyöset rendre elkerüli.

György: Honnan tudja ezt felséged? Mit tud rólam? Csak annyit legfeljebb, amit itt Rodostóban megtudni vélt!

Rákóczi: Elég az. A többi megtudásában segít a tapasztalásom.

György: És az mindig csalhatatlan? Hiszen felséged még azt sem veszi észre, hogy a környezetében rongy emberek is akadnak. Kalandorok, szerencselovagok, csak a saját pecsenyéjükre ügyelők. És tehetik nyugodtan, mert felséged mindenkit a keblére ölel, mindenkiben megbízik.

Rákóczi: Miket hordasz itt össze?

György: Az igazat. Amit senki sem mer felséged tudomására hozni.

Rákóczi: Te bezzeg mered. De honnan veszed ehhez az információkat? Nyolc hónap neked ehhez elegendő volt?

György: Elegendő, mert ezalatt nyitott szemmel jártam. Ne feledje felséged, hogy én Bécsben éltem, ahol az udvari intrika úgy hozzátartozik a mindennapokhoz, mint a táplálkozás. Nekem ahhoz van képességem, hogy már egy kézfogásból megsejtsem a másik szándékát.

Rákóczi: Neveket! Neveket mondj!

György: Minek? Felséged úgyis megvédené mindegyiket. Nem akarván, hogy az így megtudott valóság egyszerre szertefoszlassa mindazt, amiben még reménykedik.

Rákóczi: Te miben reménykedsz? Semmiben! De én megszereztem magamnak azt a jogot, temérdek gyötrődés árán, hogy amíg lélegzem, reménykedjem. De ezt a reménykedést megsegítem a terveimmel is. Lehetőségek után kutatva a töröknél, a franciánál, az orosznál, a lengyelnél, hogy talán még egyszer, újra. Mert az én szemem innen Rodostóból is Magyarországra tekint. És vajon a tiéd hová?

György: Az enyém is oda. (Hirtelen kirántja a levelet a belső zsebéből, felmutatja.) Ez a levél a fejedelem fiának íródott. Nekem, Rákóczi Györgynek. Kérik, hogy ne Párizsba menjek, hanem csatlakozzak hozzájuk. Olyanok hívnak vezérüknek, akik készen állnak arra, hogy ismét elkezdjék a harcot a császáriak ellen.

Rákóczi: Mutasd! (Kirántja a levelet a fia kezéből és széttépi.) Még az sem érdekel, kik írták. Török, vagy magyar, egyre megy.

György: Nekem írták! Talán ez fájt felségednek? A tartalma a fejemben van. Azt nem téphette szét.

Rákóczi: A vesztedbe rohannál! Te beszélsz itt nekem kalandorokról, akkor azok kik? Valami gyülevész, összeverődött hordának akarnál te az élére állni?

György: Felséged nem úgy kezdte?

Rákóczi: Más volt. A körülmények is. Még egyszer ugyanúgy nem lehet. Csak szövetségesekkel. Kivárni a kedvező alkalmat. Ezen munkálkodom itt Rodostóban és akkor téged…

György: Vagy Józsefet. Ő is Rákóczi Ferenc fia. Őt is számba vehetik. Erre nem gondol?

Rákóczi: Mindig is gondoltam erre. Hogy téged, vagy őt, egyszer egy felelőtlen kalandba visznek majd bele. Csakhogy lejárassák a Rákóczi nevet. Ezt akarnád?

György: És ha igen? Bizonyíthatnék végre felségednek is.

Rákóczi: Semmit se bizonyítanál! A karddal sem tudsz bánni, az emberekről nem is beszélve. Azt hiszed, ez is valami báli mulatság lenne? Vagy valami vidám portya? Az ellenség pedig szalmabábokból állna össze?

György: Miért nem bízik bennem? Miért nem hiszi, hogy bennem is van képesség a hadvezetéshez? Lehetőség híján mikor lett volna alkalmam kipróbálni? Felséged is csak a harcokban tanulta meg azt.

Rákóczi: Ez igaz, de mi ahhoz megteremtettük a feltételeket. Azzal, hogy nem hagytuk magunkat szétverni mindjárt az elején. Ti még el se kezdenétek, máris végetek lenne. Mint a gyermekláncfűt, úgy fúna titeket szerteszét az ellenség. Nem, fiam, amíg én élek, te nem kerülhetsz ilyen helyzetbe. Hát nem érted? Egyszer már elvettek tőlem, nem akarom, hogy végleg elvegyenek!

György: Talán úgy lenne a legjobb mindkettőnknek. Akkor bizonyára másképpen emlékezne rám.

Rákóczi: Bolond beszéd! Nem emlékezni akarok rád, hanem bárhol légy is, tudni, hogy vagy.

György: De így csak ilyennek tudhat, amilyen vagyok, amilyennek megösmert.

Rákóczi: Akkor hát ilyennek. Mert te akkor is test vagy a testemből, vér a véremből… A fiam.

György: (Hirtelen az apja elé térdel.) Apám!

Rákóczi: (Miközben felsegíti a térdeplésből.) Csakhogy kimondtad! Végre már!

György: Magamban én ezt már sokszor kimondtam.

Rákóczi: Akkor miért nem tetted meg szóval is?

György: Valami rendre megbénított… Úgy éreztem, nincs jogom hozzá.

Rákóczi: Neked? Rákóczi Ferenc fiának? Zrínyi Ilona unokájának?

György: Apám is tudja, más néven kényszerültem élni… Itt már kimondani sem akarom azt.

Rákóczi: A neved elvehették… Adhattak bármit… De te ott belül kell, hogy Rákóczi légy!

György: De vajon lehetek-é?

Rákóczi: Ez már rajtad is múlik.

György: Miképpen, apám?

Rákóczi: Csak úgy, hogy bárhol élj, bármit gondolj, vagy cselekedj, ezentúl már Rákócziként tedd. Olyan elődök leszármazottjaként, akik mindig Magyar- és Erdélyország boldogulásáért küzdöttek. Ha kellett, templomok építésével, iskolák alapításával, de ha kellett, fegyverrel is.

György: Túlságosan nagy terhet rak a vállamra, apám.

Rákóczi: Nem, fiam, ez inkább könnyítene a sorsodon. Hiszen ha lélekben visszafoglalsz akár egy tenyérnyit is őseid szülőföldjéből, akkor már akad egy hely, ami csak a tiéd. Amit mindig magadban hordozhatsz, és amit már nem vehet el tőled senki.

György: Úgy lesz, apám.

Rákóczi: Látod, máris Rákócziként szólottál, fiam.

Mikes: (Be.) Indulni kéne hercegségednek. Kísérete már a hajón van.

György: Rögvest megyek. Vigye kegyelmed hírül nekik.

Mikes: Úgy teszek! (Ki.)

György: Párizsban kívánnék letelepedni. Bécstől távol.

Rákóczi: Csak mérföldekben, vagy másképp is?

György: Másképp is. Minél távolabb.

Rákóczi: És Magyarországhoz, Erdélyhez…?

György: Közelebb. Itt belülről.

Rákóczi: Jól van. De akkor meg kell ösmerned mindazt, legalább lélekben, amihez közelebb akarsz kerülni. Elsőbben is tudni, hogy hová tartozol. Mert annak nem tudása csak pusztító káoszt okozhat benned. Bizonytalanná tesz érzelmileg és csak ide-oda hánykolódsz a világban, mint a szélbe került falevél.

György: Megértettem, apám.

Rákóczi: Ha megértetted, akkor cselekedj is úgy. Én innen Rodostóból csak a mennyei Atyát kérhetem, hogy vigyázza minden lépésedet és a Józsefét is. Ne hidd, hogy ez kevés. Nekem már Isten a legfőbb szövetségesem, és hiszem, hogy meghallgat. (Keresztet vet Györgyre.) Menj fiam, és járj szerencsével!

György: (Indul, de mielőtt kilépne, megtorpan, visszafordul.) Kérdezhetek még valamit, apám?

Rákóczi: Kérdezz, fiam.

György: Ha ismét újra kezdhetné a harcot, apámmal mehetnék én is?

Rákóczi: Velem jöhetnél. Ott lenne a helyed mellettem. (Szünet.) De hát ez már nem tőlünk függ… Vagy mégis? Nem te mondtad, hogy minden, amit Rodostóból teszek ennek érdekében, csak illúzió?

György: (Szünet.) Mondtam. De mostantól kezdve én Rákóczi György is hinni akarom, hogy valóra válhat. (Ki.)

Sötét. Váltás. A fény visszajötte után a helyszín ugyanaz. Késő este. A háromkarú gyertyatartóban gyertyák égnek. Rákóczi háttal a közönségnek az ablaknál áll. Mikes az íróasztalnál ül, előtte papír, kezében toll.

Rákóczi: Sieniawszki hercegnőnek elküldted a levelet Lengyelhonba?

Mikes: Két napja már.

Rákóczi: Majd írunk neki egy újabbat is… A fiamról, Györgyről… Legutóbbi levelében a hercegnő arról is hírt adott, hogy a lánya, Dönhoff grófné özveggyé vált. Nemcsak gazdag, de a hírek szerint nagyon csinos is… Hátha… Most, hogy elment György, már megint csak a gondolataimmal járhatom körbe.

Mikes: A herceg nem kívánna még házasodni. Egyik alkalommal erről is szólt nekem.

Rákóczi: (Legyint.) Idővel még a zabolátlan csikót is befogják. Nem nyargalászhat vége-hosszan. (Szünet.) Látod csak az imént hajózott el és máris őt emlegetem. De vajon itt volt-e csakugyan? Nem csupán álmodtam róla? Te is tudod, fiam, mi itt Rodostóban gyakorta álmodunk és hajlamosak vagyunk az álomképeinket összekeverni a valóval.

Mikes: A herceg itt volt, felséges uram.

Rákóczi: (Megfordul.) Ne bizonygasd, tudom én. Még jó, hogy a szemembe nem mondod, eszement lettem.

Mikes: Ha sántítva szóltam, úgy a gráciáját kérem nagy uramnak.

Rákóczi: Megkapod. (Előbbre jön, leül a gondolkozó székbe.) Elég lesz mára.

Mikes: (Feláll.) Akkor hát nem írjuk meg a levelet Ibrahim nagyvezírnek?

Rákóczi: Nem. Meggondoltam magam. Fölösleges a papírt is pocsékolni rá.

Válaszában újból csak füllentene valamit a szóvirágaival körítve, hogy miért csípett le megint tíz piasztert a napi segélypénzből. Nem először tette már. Hagyjuk. Bizonyára az a néhány piaszter is szultánjának a magánszórakozásait kell, hogy fedezze. Száműzöttként meg érjük be annyival, amit idevetnek nekünk. Rodostóban fiam, ne keresd a magyaros vendégszeretetet, csak a törököst. Azt meg ösmernünk kéne már jó ideje.

Mikes: Lepihen, felséged?

Rákóczi: Ha elvégeztem az estvéli imámat.

Mikes: A csizmáját segítsek-é lehúzni?

Rákóczi: (Bólint.)

Mikes: (Elébe térdel és lehúzza a fejedelem csizmáját. Aztán előkeríti ura posztópapucsát és abba bújtatja a lábát.)

Rákóczi: Te is el akarsz hagyni, fiam?

Mikes: Miért kérdez ilyet, felséged?

Rákóczi: Fülembe jutott… Meg Ilosvay és Zay is.

Mikes: Egyikünk sem gondol erre, nagy uram.

Rákóczi: Megérteném… Ti még fiatalok vagytok.

Mikes: Már én sem annyira.

Rákóczi: Igaz. Rodostóban duplán számítanak az évek. Itt mindenki hamarabb öregszik.

Mikes: Hamarabb.

Rákóczi: György megérezte ezt. Kimentette innen az ifjúságát.

Mikes: Nem közibénk való ő, felséges uram.

Rákóczi: Tudom. És azt is, hogy nehezen tűrtétek el olyannak, amilyen.

Mikes: Inkább fordítva. Ő nem tudott igazán megbékélni velünk.

Rákóczi: Csodálkozol? A jövevény mindig másképpen látja azt, amit már a háziak megszoktak. Gondolj csak arra, te milyennek láttad Rodostót, amikor idejöttünk?

Mikes: Akkor se láttam másnak, mert nem a helyre tekintettem.

Rákóczi: Akkor hát hová?

Mikes: Felségedre, ahogy mindig is. Nekem ott van már a hazám, ahol felségednek. És ha felségednek Rodostó a hazája, akkor nekem is az. Ezért hát ne tételezzen fel rólam olyat, hogy el akarom hagyni a hazámat.

Rákóczi: (Szünet.) Jól van, fiam… Ha így érzed, ebbe nekem már nincs beleszólásom. Hanem jutalmat ezért már ne várj tőlem.

Mikes: Eddig se vártam. Megelégedtem azzal, hogy mindig itt lehettem a közelében.

Rákóczi: Pedig nemegyszer igazságtalan is voltam hozzád. Nem mindig becsültelek érdemed szerint. Sokszor kedveztem inkább másoknak.

Mikes: Erre én nem adtam, ezt tudja jól felséged. Mert az mind semmi ahhoz, hogy itt lehetek.

Rákóczi: Mi hát a valami? Akkor erre felelj, fiam.

Mikes: Az, ami Magyarhonban egyszer elkezdődött… És amíg felségednek munkálkodom, mintha azt folytatnánk itt Rodostóban is… A szabadságért… Mert amíg felséged itt van közöttünk, addig közöttünk van a szabadság is.

Rákóczi: És ha már nem leszek közöttetek?

Mikes: Akkor majd az emlékét adjuk tovább apáról, fiúra…

Rákóczi: (Mosolyog.) Neked fiad sincs.

Mikes: Akkor majd a poromból kisarjadó fűszál hirdeti azt, esztendőről. esztendőre…

Rákóczi: (Szünet.) Szépen szólottál, túlságosan is… Nem illik ez ide Rodostóhoz.

Mikes: Nem is Rodostóhoz illeszteném én ezt, hanem Magyarországhoz. (Szünet.) Kíván még valamit felséged?

Rákóczi: (Szünet.) Nem, fiam… Mit is kívánhatnék én ettől többet?

Mikes: Akkor engedelmével távoznék. Jó éjt felségednek!

Rákóczi: Jó éjt, neked is.

Mikes kimegy. Csönd. Rákóczi kis ideig ott ül még a székben, majd lassan feláll és az imazsámolyhoz megy. Keresztet vet, letérdel, imádkozik. Másodpercekig csak az imádkozó fejedelem, majd távolból, de jól hallhatóan felhangzik a müezzin esti imája: Óh Allah, ill Allah… stb. Csak ezt halljuk nyújtottan, egyre erőteljesebben, majd nagyon lassan függöny.

Békési Gyula

Ő

Ma már tudom,
nem volt egyéb, „csak álom”.
S most végutón:
vénen is megcsodálom.

Eljött hozzám.
Hajnalta? Estelente?
Élet hosszán:
Ő volt a lelkem kedve.

Jót és szépet
csakis általa írtam.
Ő segített.
Ő volt a lelki mértan,

ha az eszem
túlon-túl kombinálta,
mit lelkesen
lángoltam napvilágra.

Ő volt az a
sejtelmes másik Énem,
s az a Haza,
minek határa – égen…

– Mennyi tavasz,
nyár, ősz, és havas tél volt,
míg a kamasz
vén lett és avas-félholt! –

mondom olykor
magamnak, hajtott fővel…
Ölhet kór s kor:
szívemben holtig Ő ver…

Felszín-ricsaj?
„düvő”-je vak doboknak?
gengszter-vicsor?
– undorít, s egyre untat…!

Nem kell nekem,
miképp sohase kellett
– lélektelen,
mit Anyag ellik s ellett!

Ő kell, aki
szülője Szépnek, Jónak;
s mer’ nem vakít:
szemem tükrén a Holnap…

Költő álma
valóteremtő Álom
Ő-általa
lett-s-lészen e világon…

Más Csillagon,
más Bolygó fényködében?:
Tőle kapom
újbóli születésem…

(1998. december 26-án)

TANÚSÁG

KOVÁCS BÁLINT

Száz éve született Batiz Dénes 1900-1980

„Ösztönös belső törekvésünk nekünk embereknek, hogy boldogok legyünk. A kétezer éve felénk áradó örvendetes üzenetben ennek a boldog, mert józan és tiszta életnek alaptörvényei foglaltatnak.” (Batiz Dénes)

Az I. világháborút befejező trianoni békekötés után az egész országot lesújtó lelki és társadalmi bajokból szinte először az ifjúság ocsúdott fel. A már korábban alakult ifjúsági mozgalmak ébredeznek, és rendezik konferenciáikat, és újraindítják az életet. A Keresztyén Ifjúsági Egyesület (KIE) 1921–22-ben rendezi Dunavecsén az országos cserkésztisztképző táborait, Megyercsy Béla és Karácsony Sándor vezetésével. Karácsony Sándor azzal indít új életet, hogy a tábortüzeknél énekelteti a magyar népdalokat és bemutatja a legjobb magyar irodalmi alkotásokat. Egyidejűleg lépéseket tesz a falusi cserkészet megindítására.¹ Megyercsy Béla megindítja a Magyar Ifjúság című KIE-lapot, és Karcagon megrendezi az első nemzetközi konferenciát, négyszáz résztvevővel, köztük sok külföldivel.

A Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség (MEKDSZ) Tahiban rendezi meg az ún. Ugró fennsíkon nagyhatású konferenciáját. Ezen jelen van az az Ujszászy Kálmán, aki itt határozza el – látva a sárospataki teológusok komolyságát –, hogy Sárospatakon iratkozik be teológiát tanulni. Erre így emlékezik évtizedek múltán: „A kor ideológiai bizonytalanságában az Evangélium az egyetlen olyan kiforrott teherbíró eszme, amely az új Magyarországot építeni segítheti.”² A MEKDSZ vezető egyénisége Victor János, de mellette ott találjuk Kulin György csillagászt, Mády Zoltán tanárt és Hilscher Rezső szociológust, és sok tehetséges fiatal értelmiségit.

1921-ben alakul meg a Soli Deo Gloria Református Diákszövetség Töltéssy Zoltán kezdeményezésére, és rövidesen olyan fiatalok sorakoznak szolgálatra, mint Pap Béla, Kiss Sándor, Fónyad Dezső és Mor­vay István, és feltűnik már az első években Soos Géza és mások is.

Ezekkel szinte egyidejűleg vezető szerepet kap Sárospatakon Szabó Zoltán, Har­sá­nyi István és Rácz István, majd évek múlva Ujszászy Kálmán is, és lesz Sárospatak a népi irány egyik fellegvára: Faluszeminárium, tehetségmentés és népfőiskola jelzik az általuk kialakított, népet nevelő munkát.³ Alig egy évtized múlva, az 1921-ben elindult fiatalok a maguk helyén vezető szerephez jutnak.

A KIE „kellemes vasárnap délutánjai”-nak jelentősége

A KIE-ben Megyercsy Béla nemzeti titkár bevezette a „kellemes vasárnap délutánokat”, és ezekre a budapesti templomok, elsősorban a Kálvin téri és a Fasorban lévő templomok elől hívogattak személyesen és meghívóval is fiatalokat. Sok, vidékről vagy éppen a megszállt területekről a fővárosba került fiatalnak jó alkalomnak mutatkozott arra, hogy lelki otthont találjanak. Így került a KIE-be Papp Gyula jogász, Pógyor István kereskedő, Batiz Dénes orvostanhallgató, és a budapestiek közül Szathmáry Lajos tanárjelölt. A KIE-ben olyan embereket hallgathattak, mint Zsinka Ferenc, Protestáns Szemle szerkesztője, Oroszlán Zoltán a Nemzeti Múzeum tudósa, Horváth János irodalomtörténész és Karácsony Sándor tanár, és természetesen sok más ismert értelmiségit. Az előadások után megbeszélésekre, időnként vitákra is sor került. Bibliamagyarázat után Megyercsy közvetlen és kötetlen légkört teremtett, és a KIE akkori Főherceg Sándor utca 28. sz. alatti helységét (ma Bródy S. u.) sokak számára maradandó tartózkodási hellyé alakította. Sokan – ugyancsak Megyercsy gyakorlati érzékének köszönhetően – megbízásokat kaptak a KIE 1. sz. cserkészcsapatában, és egyéb munkaágakban is. Így a KIE-be került fiatalok közül többen rövid idő múlva vezető tisztségeket töltöttek be. Közülük most a 100 évvel ezelőtt született Batiz Dénesre emlékezünk, aki élete jelentős részét sokágú szolgálatokban tölthette be elsősorban lelki, de orvosi munkája révén is.

Elindulás Kolozsvárról

Batiz Dénes Kolozsváron született 1900. december 23-án. Elemi és középiskolai tanulmányait a kolozsvári Református Kollégiumban végezte. Érettségi után az egyetem orvosi karára iratkozott be, de a trianoni békekötés után ott nem folytathatta tanulmányait. Budapestre került át, nehéz körülmények közé. A fővárosban olyan szorgalommal végezte tanulmányait, hogy megkapta a Rockefeller Alapítvány ösztöndíját, éspedig egyéves hazai kutatásra, egy évre pedig az USA-ba mehetett. A Harward Egyetemen megszerezte az orvostudományok mestere címet is. Tanulmányai közben és utána az USA 13 államában tett látogatást, majd Kanadában is. Tanulmányozta a munkásság gyógyításának lehetőségeit és a fiatalság egészségére vonatkozó ismereteket. Mindig és mindenütt alapos jegyzeteket készített, amelyeket itthon hasznosított. Hazajőve a munkásbiztosítónál helyezkedett el. A munkásbiztosítás és egészségvédelem kérdéseit úgy vezette, hogy rövidesen 130 munkatársi közösség vezetésével az egész országra kiterjesztette működését. Közben számos írása jelent meg szaklapokban, de elsősorban az Ifjúsági Vezető c. folyóiratban. Az itt megjelent tanulmányait Egészséges élet címmel könyv formában is megjelentette, Az ifjúság egészségügyi képzésére való különös tekintettel alcímmel. A kötet befejező soraiban kifejezést ad annak a meggyőződésének, hogy az egészséges és tiszta élet csak a Lélek erejével valósítható meg. Ezt az alapvető meggyőződését később a KIE-ben tartott előadásaiban és írásaiban szüntelenül hangoztatta. Boldog csak ilyen életű ember lehet, és elsősorban a család.⁴ Az egészséges élet és tiszta élet gondolat körében írja meg Fiúk, legények, érdemes-e?, a KIE százezernél is nagyobb példányszámban kiadott füzetét.⁵ Hasonló gondolatokat találunk a kecskeméti KIE férjképző akadémiáján tartott előadásában: Mit viszek a házasságba?⁶ Mindezen írásaiban határozottan síkra száll a lelki-szellemi és testi tisztaság mellett. Erre ő maga is igyekezett példát adni azzal a családi élettel, amely ismert volt a KIE-tagok körében. 1934-ben kötött házasságot Zoltán Máriával, és négy gyermeket igyekeztek igaz szeretetben nevelni. Nem feledkezhetünk meg kisebb írásairól sem, mint pl. Jólét szolgálata a gyárban vagy Eszmék és elszánások: ifjúság – amely művet Aradi Zsolttal együtt írta.⁷

Mindezen munkái közben a KIE-ben egész életre szóló barátság szövődött sokakkal, köztük több munkás- és egészen egyszerű emberekkel is. E barátságok közül egyet említünk meg, Szathmáry Lajost, aki 90 éves korában, a Confessioban megjelent interjúban elmondta, hogy az összejövetelek után késő éjszakai sétákon beszélték meg a kérdéseket, és tőle tudjuk, hogy Batiz Dénes egy ideig vagonlakó volt, mint a hozzá hasonlóak menekült társa.⁸

A KIE-ben nemcsak ő, de még sokan kötöttek ilyen gazdag barátságot. Ők mint öregcserkészek tömörültek az alapító ifjú Szilassy Aladárt megbecsülve, a Szilassy Körben, míg a KIE-ben felnőttek a Megyercsy Körben egyesültek. Részükre, családjainknak létesült Balatonaligán családi üdülő. Ennek megvalósításában Batiz Dénesnek fontos szerepe volt.⁹

Életében törést jelentett a II. világháború. Behívták katonának, fogságba kerülve Stockerauban tízezer fogoly orvosi ellátását szervezte meg. Azonban elvitték orosz földre, és Cseljabinszkban töltött két és fél évet. Amíg odavolt, családját a KIE-s barátok támogatták. A fogság után felülvizsgáló főorvosként dolgozhatott, úgy, hogy vidéki útjain mindig felkereste a KIE-ből ismert barátait.

Sokirányú szolgálata a KIE-ben

Az 1920-ban megindított Magyar Ifjúság című KIE lapban korán megjelentek írásai, rövidesen Karácsony Sándorral, később Szondi Bélával együtt a lap szerkesztője. Cikkei folyamatosan napvilágot láttak, bennük a lelki élet kérdéseiről úgy írt, hogy azok személyes bizonyságtételek is voltak. Írásai azonban gyakorlati célt is szolgáltak. Nagyon szerette a természetet, rendszerint ő vezette a kirándulásokat, sítúrákat. Mindezt úgy tette, hogy az útvonalba eső vidék történetét, nevezetességeit is bemutatta. Ezek nyomait is megtaláljuk írásaiban. A lelki kérdések szép kifejtéséről olvashatunk Példaadó ifjúság című cikkében. Élete egyik fontos bibliai mondása az 1Tim 4,12 volt. A KIE lapjában olyan írásokat is találunk tőle,¹⁰ amelyeket a természet szépségére hívja fel a figyelmet – egyben az önismeretre vezérel. A természet sokféle változata arra indítja, hogy a teremtő Istent csodálja az ember. Ilyen gondolatok közlésére jó alkalmat adtak a cserkésztáborozások, az ICHTYS pünkösdi rendezvényei. Igen, ő a cserkészcsapatnak parancsnoka is volt, és amikor 1933-ban a gödöllői cserkész világtalálkozót (jamboree) meglátogatta az alapító Baden Powell, tiszteletét tette a KIE 1.sz. csapatánál, Batiz Dénes is ott van a fogadásnál Szabó Aladár és Pógyor István mellett.¹¹

A budapesti KIE elnökeként nagy gondja volt a tanoncotthon rendjére, a KIE étkezde tisztaságára. De tagja volt a KIE Szövetség legfőbb vezető testületének is, sokszor képviselte a mozg almat a KIE Világszövetség gyűlésein. Ily módon nagy külföldi baráti körre tett szert, így rajtuk keresztül is sok segítséget tudott nyújtani a magyar mozgalomnak.

A KIE nemzeti konferenciái négyévenként az egész ország ifjúsága életében jelentős eseményt jelentettek. A nemzeti konferenciák mindig egy-egy fontos kérdést állítottak középpontba. Így Debrecenben a tiszta erkölcsi életre irányult a figyelem. Merétey Sándor kecskeméti főorvos, az ottani KIE elnöke volt az egyik előadó, a másik Batiz Dénes. Bizonyságtételében (Átadott ifjú életem áldásai¹¹) olvashatjuk: „Amióta mindenemet Isten ajándékának tudom, azóta sorra szentelődnek meg a rám bízott javak, megtanultam, hogy Isten jövedelmemből azt kívánja, hogy annak egy tized részét az Ő dicsőségére fordítsam. […] Amióta ezt gyakorlom – több mint tíz éve –, megszűnt felettem a pénz hatalma.” Ezután elmondja még, hogy így van az idejével és egész élete minden dolgával. Így van ideje minden szolgálatot elvégezni, éspedig elsősorban az ifjúság lelki és erkölcsi nevelése érdekében.

Nem kerülte el figyelmét az akkori fiatalok egyik nagy kérdése, a munkanélküliség sem (Munka nélkül – protezsálva¹²). Tudta, hogy a KIE-vezetők egyik legnagyobb gondja a sok munka nélküli fiatal. Kapcsolataikat kihasználva igyekeztek minél több fiatalnak munkát szerezni. A KIE-ben felnőtt és felelős állásba került embereket felkeresték, legtöbbször eredményesen. Ez is beletartozott a vezetők napi feladataiba. Ha a szükség úgy kívánta, maga is nyújtott anyagi segítséget.

KIE konferenciatelep Dunavecsén

A KIE-nek kezdettől fogva jó kapcsolata volt Dunavecsével, már csak azért is, mert néhány ismert tag onnan került a KIE-be. Így Gergely Antal, a későbbi mezőtúri lelkész, Gergely István, a Hangya Szövetkezet igazgatója, de onnan kerültek Pestre a Sebők testvérek: Lajos, János és Károly is. Mindegyikük komoly tisztséget viselt: titkár, cserkészparancsnok, KIE szövetségi elnök. Többször volt Dunavecsére hajókirándulás. Így a 30-as években felmerül annak a gondolata, hogy a dunavecsei egyháztól bérbe veszik a sziget egy részét. 1935-re megvalósult a terv, amely főképp Batiz Dénes, a tábor bizottsága elnöke, elképzelését tükrözte. Pontossága és mindenre kiterjedő figyelme nagyban hozzájárult, hogy a tábor 12 faháza és környéke konferenciák tartására alkalmas legyen. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy 1936 és 1938-ban nemzetközi fiú táborokat tartottak itt. A táborban látogatást tett gróf Teleki Pál miniszterelnök, szinte mindegyik protestáns püspök. A tábor elsősorban lelki célokat szolgált, de emellett vezetőképzés is folyt itt, pl. tanító jelöltek és segédlelkészek részére. Batiz Dénes szorgalmazta, hogy a városi tanoncok (ma ipari tanulók) minél nagyobb számban üdülhessenek. Szívesen foglalkozott velük. Csak egy példát emelek ki: egy debreceni tanonc a táborozás végén így vall: „Arra a kérdésre, hogy mi volt rám hatással, ezt válaszoltam: dr. Batiz Dénes főorvos előadása, a lélek tisztasága ragadott meg. Megláttam, hogy én tisztátalan vagyok…az egyik üres faházban tartottunk csendességet. Ez volt rám a legnagyobb hatással Dunavecsén.”¹³ Batiz Dénes a dunavecsei tábornak nemcsak szervezője, de sok vonatkozásban lelki irányítója is volt. Erről tanúskodnak a táborbizottság jegyzőkönyvei és ismerető cikkei, nemcsak a KIE, de az egyházi lapokban is. A táborban minden nyáron 1000–1500 fiatal fordult meg, de volt olyan vasárnap, amikor a környékről is igen nagy számban érkeztek. Néhány nyáron lány konferenciák is voltak. A tábort a II. világháború eseményei erősen megviselték, majd 1950-ben egészen felszámolták.

KIE zsebkönyv

A mozgalom 50 éves jubileuma 1933-ban arra indította a vezetőket, hogy felmérjék az egész országban található egyesületeket. E feladatot Batiz Dénes és Máday Béla kapták meg. A jubileum jelentőségét mutatja az a tény, hogy az ünnepi beszédet Révész Imre, későbbi debreceni püspök tartotta, beszédét külön füzetben is kiadták. A zsebkönyv kiadásával az egész mozgalomról áttekinthető képet kívántak alkotni: rövid történeti visszaemlékezésben megelevenedik minden fontos esemény. E könyv tartalmazza a KIE négyes programját, a lelki, szellemi, társadalmi-szociális, valamint a testi nevelésre vonatkozó tudnivalókat. A magyar szervezet felépítését is bemutatja, a városi egyesületek mellett pontos adatokkal az evangélikus és református ág egyesületeit. Így ma, amikor sokan írnak helytörténetet, egyesületek történetét, e zsebkönyv megbízható forrásmunka. Részletesen leírja a székház, a Horánszky u. 26. sz. ház szerepét az országos titkárok irodáival, az összejöveteli helységekkel, a tanoncotthonnal, a legényszállással, a turistaszállóval, valamint a földszinti KIE étkezővel. Igaz, hogy a zsebkönyv csak 1935-ben került ki a nyomdából, de így is jó szolgálat volt a megírása.¹⁴

Államellenes összeesküvésre való előkészület pere 1967-ben¹⁵

A kommunista rendszer az iskolák 1948-ban történt államosítása után a nem diák ifjúság nevelését is a maga körébe kívánta vonni. Ezért 1950-ben az egyesületek „önként” kimondták feloszlásukat. Így a KIE is és minden tulajdona, elsősorban a két székháza, a Horánszky u. 26. és Vas u. 2/c (ez utóbbi a protestáns tábori lelkészség istentiszteleti helye is volt), valamint a Balatonaligán lévő családi üdülő társadalmi tulajdonba került. Az 1950 utáni időkben mindazok, akik a KIE-ben baráti-testvéri kapcsolatban éltek, továbbra is tartották egymással a kapcsolatot, születésnap, névnap, esküvők mind találkozási alkalmak voltak a közös kirándulások és családi összejövetelek mellett. 1965-ben a józsefvárosi gyülekezetben emlékeztek meg Megyercsy Béla halálának 40 éves évfordulójáról. Itt a fővárosiakkal együtt vidékiek is megjelentek. Ez minden bizonnyal feltűnt az illetékes hatóságoknak, mert mint később kiderült, megfigyelők is jelen voltak. Egyébként is gyanús volt a KIE, miként a katolikus KALOT, mert hiszen vezetőik már börtönben szenvedtek, sőt Pógyor István ott is halt meg 1953-ban. 1967. augusztus 7-én több letartóztatás történt, augusztus 8-án 20 helyen tartottak házkutatást. Kiderült, hogy Batiz Dénes és társai ellen államellenes összeesküvésre való előkészület címén indítottak eljárást. Két és fél hónapi Gyorskocsi utcai kihallgatások után a Fővárosi Bíróság 1967 decemberében két hétig tartó tárgyalás után hirdetett ítéletet. E szerint dr. Batiz Dénes egy év, Kovács Bálint fél év, Bugárszky Mátyás hét hónap, és Tisza Imre fél évi büntetést kapott. Bírói figyelmeztetésben részesült Dobos Károly, Sebők Lajos és Szász V. Péter. Az egyik védő kimutatta, hogy ez a politikai ügy, az akkori ún. 00-ás per nem politikai, hanem egyesületi joggal való visszaélés kérdése. A perben szereplők feloszlatott egyesület nevében jöttek össze. A Legfelsőbb Bíróság ezt fogadta el. A perben szereplők visszatérhettek hivatásukhoz. A per valójában azt a célt szolgálta, hogy az ifjúsággal még gyülekezeti keretben sem tanácsos foglalkozni. Akik eddig mégis végezték, azokat fékezte, akik nem csinálták, azokat igazolta. Így valójában a rendszer szempontjából elérte célját. Még annyit, hogy a per egész ideje alatt a külföldi rádiók sokat foglalkoztak vele, elsősorban az Amerikában élő magyar református emberek, lelkészek és vezető egyházi emberek tettek sokat a letartóztatottak érdekében. A per féléves ideje alatt a KIE barátok igyekeztek a bajban lévő családoknak segíteni, ezzel is bizonyították, hogy a mozgalomban igazán barátokká-testvérekké formálódtak, nem múló időre, hanem egész életre! Pógyor István és gróf Teleki László, valamint Szondi Béla pere után ez volt a KIE vezetői elleni harmadik jelentős támadás. Ez is igazolta, hogy a KIE milyen jelentősen hatott az ország fiatalságára a két protestáns egyház keretében.

Batiz Dénes az emberi példakép

Amint Kolozsvárról Budapestre érkezett és bekapcsolódott a KIE életébe, magáévá tette mindazokat a lelki-szellemi ajándékokat, amiket a mozgalom a maga programjában nemcsak hirdetett, de igyekezett megvalósítani. Ez elsősorban a Jézus Krisztusban való élő hit elfogadása. Ez napi bibliaolvasásban és imádságban jelent meg az egyén életében, majd pedig a szeretettel való szolgálatban a fiatalok körében. Batiz Dénes jó egyéni adottságait a hit tovább formálta. Adottsága volt a fegyelmezett és rendszeres élet – a mindennapokban és a hivatása teljesítésében. Pontos és minden tekintetben megbízható volt. Nem késett sem orvosi munkakörében, sem a KIE-ben végzendő sokirányú szolgálataiban. Komolyan felelősséget érzett minden ember irányában, de elsősorban a fiatalokért. Előadásai és írásai szinte kivétel nélkül erről tanúskodnak. Ezt a felelős szolgálatot végezte az után is, amikor a KIE már nem végezhette. A Baross téri gyülekezetben vezette a fiatalok bibliaóráit, úgy, hogy annak rövid foglalatát előre legépelte annyi példányban, ahányan megjelentek, és közöttük szétosztotta. Ezzel is igyekezett az elhangzottakat maradandóvá tenni. Magasabb egyházi tisztségre is méltatták. Élete végéig ilyen módon élt hitben és szeretettel való szolgálatokban.

A századik születésnapjára emlékezve írások jelentek meg és méltatták egy olyan hívő ember maradandó szolgálatait, aki a hűséges lelki és segítő szolgálatban látta élete értelmét, és erre egyéni és családi életével példát is adott. Az újrainduló ifjúsági munkáinknak ilyen emberekre lenne szüksége ma is!

Néhány megemlékezés már megjelent lapjainkban, bizonyítva, hogy Batiz Dénes mind az ifjúsági munka, mind az egyházi élet kiemelkedő személyisége volt.¹⁶

JEGYZETEK

1. Karácsony Sándor: Falusi cserkészet. Tábor után. Magyar Ifjúság 1946. p. 155–161.; Zsinka Ferenc: A dunapentelei cserkészásatásokról. Az Erő 1923. jan. 15. p. 79–81. – 2. Ujszászy Kálmán: Gyökerekről és egyebekről. Reformátusok Lapja 1986. aug. 3. p. 1–2. – 3. Szabó Zoltán – Ujszászy Kálmán: Sárospataki törekvések a falu szolgálatára. Protestáns Szemle 1938. p. 140–150. – 4. Batiz Dénes dr.: Egészséges élet. Egészségügyi Propaganda Központ kiadása, Budapest 1929 – 5. Batiz Dénes: Fiúk, legények, érdemes-e? KIE kiadás 1940 – 6. Batiz D.: Mit viszek a házasságba? Kecskeméti KIE kiadása 1938 – 7. Batiz D.: Jólét szolgálata a gyárban. GYOSZ kiadása 1942; Batiz Dénes – Aradi Zsolt: Eszmék és elszánások. Ifjúság. Bp. 1930 – 8. Zimányi Noémi: Beszélgetés a 90 esztendős Szathmáry Lajossal. Confessio 1993/1. p. 52–59. – 9. Papp Gyula körlevele a Szilassy és a Megyercsy Kör érdekében. Zsinati Levéltár 21.f. – 10. Batiz D.: A természetben önmagamra leltem. Magyar Ifjúság 1928. okt. – 11. Batiz D.: Átadott ifjú életem áldásai. Ébresztő 1935. szept.-okt.; Merétey Sándor: A KIE mozgalom a tiszta életért; A debreceni KIE nemzeti konferencia állásfoglalása. Magyar Ifjúság 1935. aug. 20.; Szondi Béla: Mi is ott voltunk a Jamboreen. Ébresztő 1933. szept. p. 1–5.; A Magyar Ifjúság debreceni konferenciai száma. 1935. aug. 20. – 12. Batiz D.: Munkanélküli – protezsálva. Magyar Ifjúság 1928. dec. – 13. Batiz D.: Ifjúsági tábor a dunavecsei szigeten. Magyar Ifjúság 1935. máj. p.4–5.; Felavatták a dunavecsei üdülőtábort. Magyar Ifjúság 1935 szept.-okt. – 14. Batiz Dénes – Máday Béla: KIR Zsebkönyv. KIE kiadása Bp. 1935 – 15. Államellenes összeesküvés pere 1967-ben iratai Batiz Dénes iratai között a sárospataki levéltárban és a Zsinati Levéltárban. ZSLT 21.f. – 16. Papp Vilmos: Emlékezetes presbiterek: Dr. Batiz Dénes 1900–1980. Magyar Református Presbiter 1996. május; Kovács Bálint: Állíts magadnak jelzőoszlopokat: Dr. Batiz Dénes. ICHTYS folyóirat 1999. november.; Koczogh Ákos: Batiz Dénes emlékezete. Reformátusok Lapja 1986. jan. 26.

VAJAY SZABOLCS

Vásárhelyi Vera 1920-2000

Kerek egy héttel a budapesti Szent István Millennium ünnepségeit követően jött a hír: Vásárhelyi Vera augusztus 27-én meghalt. – Pótolhatatlan veszteség nemcsak férje, Kállay Kristóf, és az ugyancsak ezeresztendős Kállay nemzetség egésze számára, avagy hű barátainak és ismerőseinek, hanem a XX. század szétzilált magyar irodalmának is.

Erről – itt és most – néhány emlékező és emlékeztető szót. – Mert maga az élet nem mindig kártalanít, de közönyének vagy károkozásának pallérozása a túlélők feladata, amíg csak egy kiegyensúlyozottabb irodalmi igazságtétel helyére nem billenti a kisszerűség ingatag talaján kajlává ferdült mérleget.

Az 1948 táján – a „fordulat éve” – hatalmi szóval elnémított Magyar Múzsának szellemi udvartartása oldott kéveként szóródott világszerte szét. Kit erre, kit arra kergettek a szelek, batyujukban sokszorta semmi egyébbel, mint azt Istenadta tehetséggel és az annak kijáró hangadásra való eltökélt szándékkal.

E göröngyös út százfelé vezette a negyvenes évek irodalmi ígéreteit: Lehoczky Gergely és Csokits János Párizsban, Cs. Szabó László Londonban, Csiky Ágnes Mária Kölnben, Máray Sándor, Wass Albert és Ferdinandy Mihály az Újvilágban, Domahidy András pedig Ausztráliában pengette tovább Apollónak, Euterpének vagy Kliónak sokszorta visszhangtalan lantját. De: pengették…

Kállay Kristófné Vásárhelyi Verát Rómába vezérelte a sors. Az Örök Város az örök ihletnek tűzhelye is. A hitbélinek csakúgy, mint az irodalminak. Nemcsak Szent Péter városa – Petrarcáé is.

Nekünk, magyaroknak, el kell majd tudni mondanunk – tárgyilagosabban ítélő irodalmi idők jöttén –, hogy szellemi tárházunk számára Róma Vásárhelyi Vera városa is. Ott fenn, az Aventinus magasán, ahol egykor II. Szilveszter pápa és III. Ottó császár egy akarattal latolgatta a magyar korona-küldést.

Vera mégsem írhatta ki talán magából belvilágának teljes kincsestárát. Ösztönös fegyelemmel pontosított a „hasznosra”: irodalmi kritikák, könyvismertetések, színházi szemle, könyvnapi beszámolók, irodalmi díjak szervezése… megannyi termékeny magvetés, többnyire a Katolikus Szemle hasábjain, amelynek fáradhatatlan szerkesztője is volt. – szellemi kenyér a világszerte éhező magyar olvasói elitnek… Ama bizonyos, ma otthon inkább lekicsinyelt diaszpórának. Kultúrmisszió a szó nemesb értelmében. Ellendarabja Illyés Gyula vagy Pilinszky János lefojtott, a Vasfüggönyt alig-alig áthágni tudó, magános költői szavának.

Veronka – így becézték szerettei – csak fegyelmezett másodvonalban hagyta kiteljesülni tehetségének áradását. Színtere ennek a novellairodalom. Ez már a századelő Magyarországán is szellemi magasáról a karcolat vagy a humoreszk felé konyuló műfaj, amely Vásárhelyi Vera szíve és tolla nyomán a diaszpóra keretében nyerte vissza egykori – Mikszáth Kálmán, Beőthy Zsolt vagy Justh Zsigmond képviselte – értékeit.

Az elvesztett haza „ismeretlenné vált birtoka” éled írásaiban újjá. Töretlen folyamat, amely éppen csak „máshol” és „másként” folytatódik. (Mert ahol tényleg folytatódnia kellene, ott törésben van.) E folytatás Vásárhelyi Veránál Rómában, esetleg egy idealizált toszkánai vagy umbriai táj keretében bontakozik ki, ahol saját lelki érzékenységének vetületén túlnan Dante, Szent Ferenc vagy – olykor éppenhogy csillanón – Boccaccio szelleme is barangol.

Négy novelláskötetének címe önmagáért beszél: Keserű babér, Fondos magány, Fogyó holnapok és Olvadó jég kezemben az idő. Szemelvényei egyszer még tanszéki témákká vagy disszertációs tanulmányokká lesznek. Most még csak az irodalom ínyenceinek ritka örömei. Az ember, az Idő és annak elkerülhetetlen múlása. Mindezt csak a szellemi alkotás élheti túl.

Ha Vásárhelyi Vera holnapjai el is fogytak, ha a magány fondorkodása végig is kísérte földi létét, csak a múló időből lett olvadó jég; emberi nagysága, szellemi emelkedettsége és irodalmi értéke szilárd maradt: „Aere perennius…”

Őt magát illetően pedig idézzük szavát: „A halál az élet sója; ez ad ízt mindennek.” – Elmúlt így minden keserű, de örökzöld marad a babér.

DOKUMENTUM

A Magyar Reformátusok IV. Világtalálkozójának dokumentumaiból

„…ezer esztendő előtted…” (Zsolt 90,4)

2000. június 30-án délelőtt istentisztelettel vette kezdetét – a világ több mint negyven országában élő – magyar reformátusok nagy seregszemléjére Budapesten, a Kálvin téri templomban, majd délután megnyitó ünnepséggel folytatódott a Ferencvárosi Stadionban. A világtalálkozó 20 napon át tartott az anyaországban és a Kárpát-medencében élő magyar református egyházakban, s a kálvinizmus bölcsőjében, Genf városában július 22–23-án tartott kétnapos rendezvénysorozattal ért véget.

A világtalálkozó meghívóját 2000. január 25-én bocsátotta ki Tőkés László király­hágó­melléki püpsök, a Magyar Reformátusok Világszövetsége (MRVSZ) elnöke, Bodnár Ákos főgondnok, az MRVSZ főtitkára és a központi rendezvényeknek helyt adó Dunamelléki Református Egyházkerület elnöksége: Hegedűs Loránt püspök, Takaró Mihály főgondnok.

A világtalálkozó fővédnöke Orbán Viktor, a Magyar Köztársaság miniszterelnöke volt.

A Magyar Reformátusok IV. Világtalálkozójának eseményeiről előzetesen részletes, 161 oldalas (B/5-ös formátumú) Programfüzet jelent meg a Magyar Reformátusok Világszövetsége és a Dunamelléki Református Egyházkerület kiadásában.

A világtalálkozón több mint 120 rendezvényre került sor. A Dunamelléki Református Egyházkerületben 15 nap alatt 41, több mint tízezer résztvevőt fogadó rendezvény volt. Az anyaországi másik három egyházkerületben (tiszántúli, dunántúli, tiszáninneni) és a határon túli egyháztestekben: a királyhágómelléki és az erdélyi egyházkerületben, a kárpátaljai, a felvidéki, a jugoszláviai és a horvátországi magyar református egyházakban a rendezvények száma meghaladta a nyolcvanat.

Többtízezres résztvevőt vonzó „mamut rendezvény” volt a budapesti Ferencvárosi Stadionban megrendezett látványos megnyitó mellett a Dunamelléki Református Egyházkerület zárórendezvénye Ópusztaszeren, a Magyar Nemzeti Történelmi Emlékparkban, július 6-án. Jelentős eseménye volt még az ünnepségfolyamnak a Budapest Kálvin téri templomban tartott megnyitó és záró istentisztelet, az MRVSZ és a Magyar Református Egyházak Tanácskozó Zsinatának millenniumi ünnepi alkalma július 5-én Budapesten, a MRE Zsinatának székházában, melynek keretében koszorúzásra is sor került a Hősök terén álló Ma­gyar Millenniumi Emlékműnél, s ezen a napon fogadták el a Millenniumi Nyilatkozatot is.

Sportcsarnoki méretű alkalmak Budapesten kívül is voltak: a nagyváradi Sportcsarnokban (júl. 18.), a marosvásárhelyi Sportpályán (júl. 8.), a sepsiszentgyörgyi Kisstadionban (júl. 9.), a beregszászi Amfiteátrumban (júl. 19.) és a munkácsi várban (júl. 10.), továbbá a miskolci Városi Sportcsarnokban (júl. 11.) és a Szent István Egyetem gödöllői aulájában (júl. 3.).

Tizennégy új templomot, gyülekezeti és diakóniai központot szenteltek fel a világtalálkozó alatt: Budapest-Rákoskeresztúron és Miskolc-Felsővárosban templomot, Budapesten a Dunamelléki Egyházkerület Tábita Diakónusképző Intézete új épületét, az aradi egyházmegyében Angyalkán, Szatmárnémetiben, valamint Zilahon szintén templomot, a nagybányai egyházmegyében Szinérváralján Ifjúsági és Rehabilitációs Központot, az erdélyi küküllői egyházmegyében Nyárádremete és Nyárádköszvényes között gyülekezeti központot, Székelyudvarhelyen Ifjúsági Házat, a beregi egyházmegyében (Kárpátalja) Nagy­baktán templomot, Munkácson cigánytemplomot, az ungi egyházmegyében Eszenyen, a szlovákiai barsi egyházmegyében Felsőszecsén, az ugyancsak szlovákiai nyugat-kassai egyházmegyéhez tartozó Szepsin szintén templomot.

Négy szoboravatásra került sor: a Budapest-Kálvin téri templom előtt a nyitónapon, június 30-án avatták fel Búza Barna egészalakos Kálvin János bronz szobrát, július 3-án a ráckevei templomkertben a Szegedi Kis István reformátort ábrázoló szobrot, július 16-án a királyhágómelléki Nagyszalonta főterén a Bocskai István református fejedelem alakját megjelenítő szobrot, és Ónodon Lorántffy Zsuzsanna szobrát.

Érdekes és hasznos volt a több mint két tucat szakmai és rétegtalálkozó. Így például a Magyar Református Iskolák Napja Budapesten, a kórházi lelkészek, lelkigondozók és a hospice munkában résztvevők szakmai konferenciája a pécsi református templomban, a „Misszió 2000” rendezvény a kecskeméti református Kollégiumban és templomban, a Magyar Református Orgonisták és Kántorok Világtalálkozója a nagykőrösi református egyház­községekben, a Magyar Református Tanítók Világtalálkozója ugyancsak Nagykőrösön, a Református Mentőmissziós Szolgálatok II. Világtalálkozója Verőcén, Kárpát-medencei Népfőiskolai Találkozó Csákváron, Kelet és Nyugat magyar reformátusainak találkozója Ráckevén, református karnagyok és kórusok találkozója a gödöllői Szent István Tudományegyetemen, a Magyar Református Diaszpóra II. Világtalálkozója Bácsalmáson, a Magyar Református Média Világtalálkozója Kecskeméten, Kitelepítettek Találkozója a Tolna megyei Nagyszékelyen, Magyar Református Ifjúsági Világtalálkozó Nagyváradon, ugyancsak itt a Magyar Református Gimnáziumok Világtalálkozója, továbbá Ifjú Vállalkozók Találkozója. A kárpátaljai Nagydob­ronyban a Kárpát-medencei Református Gimnáziumok Találkozója volt. Debrecenben a Magyar Református Nőszövetség találkozója volt, ugyanitt a Kistemplomban került sor a Magyar Református Presbiteri Szövetség találkozójára, Nyíregyházán a diakóniai intézmények és dolgozóik találkozójára. Ifjúsági és cserkésztalálkozók voltak sokhelyütt, Erdélyben több kiállítás is színezte a rendezvénysorozatot: kopjafa, fotó- és festménykiállítás, templomtörténeti kiállítás, tájház-avatás, fafaragó tábor fiataloknak, református képzőművész lelkészek kiállítása, a jugoszláviai Magyar Ittebén pedig asszonyok kézimunka kiállítása volt. Tíznél több színpadi, irodalmi bemutatóra, hangversenyre, operai előadásra, evangéliumi marionett játékra került sor a világtalálkozó ideje alatt.

A világtalálkozónak a magyar hírközlő szervek, kiváltképpen a közszolgálati Magyar Rádió, a Magyar Televízió és a Duna TV tág teret szentelt, naponta többször is beszámolt az éppen aktuális fontosabb eseményekről. A közszolgálati Magyar Rádió – hetvenéves történelmében első ízben – két alkalommal is közvetített református istentiszteletet külföldről: július 9-én a szatmárnémeti (Románia) új református templom felszenteléséről, és július 23-án, a genfi Szt. Pierre katedrálisban tartott záró istentiszteletről. A Magyarországi Református Egyház hetilapja, a Reformátusok Lapja minden héten fotókkal gazdagon illusztrált, bőséges információkat tartalmazó anyagokat közölt a világtalálkozóról, és két ünnepi számot is kiadott. Békefy Lajos (Reformpress) megállapítása szerint: „A médiumok révén becslések szerint mintegy 3,5–4 millió érdeklődő kísérhette figyelemmel az eseményeket.”

A Magyar Reformátusok IV. Világtalálkozója összességében a magyar reformátusság hatalmas testvéri seregszemléje volt. De higgadt értékelése, tanulságainak levonása megérné a fáradságot. Akik a rendezvények nagy részén jelen voltak (és nem csak hallomásból, másodkézből értesültek, ill. nem csak protokolláris eseményen vettek részt), átérezték, megtapasztalták, hogy hatalmasat cselekedett velünk az Isten. Ezért csakis egyedül Övé a dicsőség, a tisztesség és a hálaadás.

Nagy jelentőségűnek tartom Orbán Viktor miniszterelnök Kálvin genfi templomában mondott megállapítását: „A magyar reformátusok hitére, lelki, szellemi erejére a református világban kiérdemelt megbecsültségére az egész magyar nemzetnek szüksége van, és megjósolhatjuk: szüksége is lesz.” Adja Isten, hogy így legyen! Viszontlátásra a Magyar Reformátusok következő, az V. Világtalálkozóján! Segítsen meg bennünket az Úr, hogy találkozhassunk: Vele és egymással – újra! (– A Szerkesztő)

BODNÁR ÁKOS

A Magyar Reformátusok Világszövetsége bemutatása

István király magyarjai államiságunk ezer éve alatt embervesztő és nemzetpróbáló háborúk páratlan sorozatán mentek keresztül, sokszor kerültek olyan helyzetbe, amely a szétszóródás veszélyével fenyegetett, ám mégis egy tömbben maradtak. Csak a XIX. század közepén indult el az ilyen irányú, nagyobb nemzetrészt érintő folyamat. Ekkor azonban „kitántorgott Amerikába” a magyarság, és ezen belül a reformátusság jelentős része, majd következett az I. világháború, mely után a trianoni békeszerződés szétdarabolta az addig egységes nemzettestet. Kun Béla 133 napos véres diktatúrája után tovább gyorsult a kivándorlás, és még csak ez után következett a II. világháború, majd az azt követő kommunista államhatalom, amely tudatosan felvállalta a vele nem rokonszervezők elűzését.

A legnagyobb kivándorlási hullám még csak ez után következett: 1956-ban néhány nap alatt kétszázezer ember hagyta el az országot. Mindezek következtében a magyar reformátusság három létformában kényszerül élni: az anyaországban, a Kárpát-medence utódállamaiban és a világ minden részén, szétszórattatásban. A testvéri kapcsolatok ápolásának igénye azért is korán megfogalmazódott, mert a tragikus helyzet kialakulásában a történelmi kényszerhelyzet játszotta a legfontosabb szerepet. Magyarán: az elszakadó tömbmagyarság színe-java nem kalandvágyból, nem saját elhatározásából és nem a változtatás belső igénye miatt jutott diaszpóra sorba.

A reformátusság testvéri kapcsolatainak ápolására megfogalmazott igényeket először az 1938-ban tartott Magyar Reformátusok I. Világtalálkozója valósította meg. Az ekkor összegyűltek a találkozó sikerén felbuzdulva eldöntötték, hogy a folyamatos kapcsolattartás érdekében hamarosan újra találkoznak, ám erre az ismert történelmi körülmények miatt egészen 1991 nyaráig nem kerülhetett sor. A Magyar Reformátusok II. Világtalálkozójának az anyaország adott otthont. Ebben az időben alakult meg a Magyar Reformátusok Világszövetsége, az a szervezet, amely vállalta, hogy segít megerősíteni a nemzethez és a Krisztus-testhez való tartozásban minden reformátust, éljen a világ bármely pontján.

Azóta csaknem tíz év telt el, és ezen idő alatt lezajlott Partiumban és Erdélyben a Magyar Reformátusok III. Világtalálkozója, most pedig már a negyedikre készülünk. A nagyobb időközökben egymást követő világtalálkozók sikerét és áldásos hatását látva kívánatosnak látszik előrelépni, nevezetesen a világtalálkozók közötti időszakokban is erősíteni az összetartozás szálait. Hasonló ez ahhoz, amikor egy családban a gyermek önállóvá válása, „kirepülése” után is törekednek arra, hogy ne csak nagy családi ünnepeken találkozzanak, hanem ezek között is ápolják a vérségi, rokonsági kapcsolatot. Ez a mai körülmények között is igen nehéz, hiszen a szétszakadt nemzetrészekben és sokféle egyháztestben élő magyar reformátusság összetartása szinte megoldhatatlan feladat. E kérdésben történelmi előrelépést jelent a Magyar Reformátusok Világszövetségének folyamatos törekvése a lehetetlennek tűnő célok megvalósítására.

Végezetül néhány szó e szervezet felépítéséről.

A világ minden kontinensén több mint negyven országba szétszóródott magyar reformátusságot a Szövetség tizennégy helyen működő területi rész segítségével fogja össze. Ezek a következők: Dunamellék, Dunántúl, Tiszáninnen, Tiszántúl, Erdély, Királyhágó­mellék, Szlovákia, Kárpátalja, a Jugoszlávia felbomlása után kialakult államok, Nyugat-Európa, Amerikai Egyesült Államok, Kanada, Dél-Amerika és Ausztrália.

A Szövetséghez mintegy háromezer közösség, gyülekezet tartozik. A különböző területi részekhez kapcsolódóan, azokhoz integráltan különböző magyar, többségükben református intézmények, egyesületek tartoznak. A Szövetség székhelye: 1146 Budapest, Abonyi u. 21. tel/fax: 343–1633.

A Szövetség tisztségviselői: elnök: Tőkés László püspök; örökös tiszteletbeli elnök: Bütösi János ny. püspök; tiszteletbeli elnökök: Bölcskei Gusztáv püspök, Kálmán Attila főgondnok; alelnökök: Vitéz Ferenc ny. püspök, Szabó Dániel főgondnok, Erdélyi Géza püspök, Márkus Mihály püspök; főtitkár: Bodnár Ákos főgondnok; jegyző: Papp G. Csaba lelkipásztor; mb. pénztárnok: Somogyi István.

A Szövetség intéző szervei: közgyűlés, választmány, elnökség, számvizsgáló bizottság.

A Világtalálkozó köszöntése

A Magyar Reformátusok IV. Világtalálkozóját állami közjogi méltóságok és egyházi vezetők köszöntötték.

A Magyarországi Református Egyház hetilapja, a Reformátusok Lapja a 2000. július 2-iki (XLIV. évf. 27.) számában közölte megnyilatkozásaikat: Orbán Viktor miniszterelnök, Áder János, az Országgyűlés elnöke, Tőkés László püspök, az MRVSZ elnöke, Bölcskei Gusztáv püspök, a Zsinat lelkészi elnöke, Kálmán Attila főgondnok, a Zsinat világi elnöke és Hegedűs Loránt, a Dunamelléki Egyházkerület püspöke írását. Az alábbiakban négy megnyilatkozást adunk közre. (– A Szerk.)

Négy szám üzenete

A keresztyénség történetének kétezredik esztendejében sokféle módon próbálja megfogalmazni Isten ma élő népe saját helyzetét és küldetését. A 2000. év abban hasonlít az összes többihez, hogy lényege és eredete szerint ez is Krisztus által megtöltött idő. A Benne való hit nélkül az idő üressége, minden élőt maga alá gyűrő hatalma, értelmetlen száguldása nyűgöz le vagy ábrándít ki csupán bennünket. A 2000-es év nagy ajándéka az lehet, ha megérezzük és átéljük, Krisztus-töltetű, Lélekkel telített életet élhetünk minden napunkon.

A keresztyénség az, aminek Krisztushoz van köze – hangzik a legegyszerűbb meghatározás. A reformáció, a reformátusság ismérve ma is az, hogy szüntelenül fel kell tennünk a kérdést: Krisztushoz van-e köze igehirdetésünknek, a sákramentumokkal való élésünknek, egész életünk rendjének. Meg kell vizsgálnunk, vajon tényleg a felebarátra, a szükséget szenvedő embertársra irányul-e figyelmünk, vagy csak magunk fontosságát akarjuk általuk is demonstrálni. Krisztus-töltetűek-e iskoláink, szeretetintézményeink? Hisszük és gyakoroljuk-e, hogy nincs más létjogosultsága keresztyén létünknek, mint az, hogy Krisztus „ismeretessé” legyen ebben a világban. A kétezres eredet esztendejében összegyülekezőknek e mércének kell megfelelnünk.

Ez az esztendő a magyar keresztyénség ezer esztendős hatástörténetének vizsgálatára is módot ad. Milyen is volt ez az „ezer esztendő Előtte”? Hol érhetők tetten azok a tények, amelyekkel az európai társadalomfejlődés történetében népünk vállalta a keresztyén népek családjához tartozást, s amelyekkel részesedett a nyugati keresztyénséget megújító reformációban? Mit adott a reformáció életformánknak, kultúránknak, közösségformáló és közösségmegtartó ereje által? S vajon mit érez ma ebből a többé-kevésbé szekularizált, evilági értékeket abszolútnak tartó környezetünk? Hogyan éljük református keresztyénekként ma azt a feszültséget, amelyik a keresztyén üzenet egyetemes (globális) igénye és a között a tény között van, hogy erről az egyetemes üzenetről és igényről egy nép közösségében kell bizonyságot tennünk? Ebben az esztendőben is keresnünk kell az Ő országát a mi országainkban is, hogy el ne ragadjon bennünket a kísértés, s a nemzet lelkiismerete helyett csupán a nemzet tapétája szerepét akarjuk vagy tudjuk betölteni.

A nagy emberi léptékeket messze meghaladó számok után ne feledkezzünk meg a tíz esztendőről sem, amiben újra a szabadság levegőjét lélegezhetjük be Isten történelmet formáló kegyelméből. Akkor vagyunk ezért igazán hálásak, ha körülöttünk is az Ő szabadságának légköre terjed, s nem egymást legyőzni akaró riválisokként, hanem egymás terhét hordozó, szabad lelkiismeretű gyermekeiként élünk.

S végül a négyes számról. Negyedszer kerül sor a magyar reformátusok világtalálkozójára. Legtöbbünknek ez a harmadik. Azt hiszem, a leglényegesebb üzenete ennek a ténynek az, hogy van és lehet folytatás. Együtt, nekünk, magyar reformátusoknak. Tegyünk is meg mindent azért, hogy ez az alkalom is az egymás számontartásának, az egymásért vállalt és nem csak szavakban hordozott felelősség növekedésének alkalma legyen mindazok számára, akik közelből és távolból együtt lesznek. Áldja meg Isten kis és nagy közösségeinket, komoly és örömteli ünneplésünket. Övé legyen és maradjon a dicsőség mindenért!

Bölcskei Gusztáv
püspök, a MRE Zsinatának lelkészi elnöke

Miért találkozzunk

Ha csak egymással találkozunk, ha csak egymás kezét fogjuk, akkor összekapaszkodva is eltévedhetünk.

Illyés Gyula szerint a szél kihívásaira a fa gyökereivel válaszol. Jézus Krisztus által alapított, közel kétezer éves egyházunk is csak akkor maradhat fenn, ha megerősödnek gyökerei, és – a Szentlélek vezetésével – folyamatosan megújul.

Megtisztul a reárakódott – a belőle kinőtt? – vadhajtásoktól.

Ehhez most a külső feltételek adottak. Rajtunk is múlik, hogy akarunk-e és tudunk-e élni velük.

Minden találkozón nagy a kísértés arra, hogy a figyelem a külsőségeken legyen. A jól megválasztott helyszínen, a minél több résztvevőn, látványos bevonulásokon; a neves, magas tisztséget betöltő személyek lenyűgöző beszédein, köszöntőin; énekkarok, zenekarok szép műsorán.

Természetesen szükség lehet ezekre, sőt a gondos előkészítésre, a jó szervezésre, az áldozatvállalásra i. de ne felejtsük el, mindezek csak eszközök, amelyeket Szentháromság Istenünk felhasználhat arra, hogy a lelkek is megmozduljanak.

Találkozzanak Vele, s akkor az egymásra figyelés, az egymással találkozás mélyebb értelmet kap.

Kálmán Attila
főgondnok, a MRE Zsinatának világi elnöke

A Magyar Reformátusok Világtalálkozójára

Tisztelt Magyar Reformátusok!

A tisztességesen útjára bocsátott gyermek időről időre hazatér szüleihez, még ha a sors távolra vetette is a szülőföldtől. Önök ma ilyen gyermekei az anyaországnak és a református anyaszentegyháznak.

Isten hozta Mindannyiukat Magyarországon! Örülök, hogy együtt ünnepelhetünk! Bízunk benne, hogy olyan országba érkeztek haza hittestvéreikhez, melynek nemcsak a múltján látszik, hanem a jelenén és a jövőjén is látható lesz a magyar reformátusok keze nyoma.

Mi, magyarok, erősek vagyunk az újrakezdésben, a történelmi viharok utáni felegyenesedésben. Az ilyesmi nem megy magától, hiszen belső hit és tartás nélkül még kedvező körülmények között sem tud megállni az ember. A reformáció éppen az egyik legnehezebb történelmi pillanatban segített ennek az országnak az újrakezdésben. A hit erejével szálltak szembe hitvalló őseink a legnagyobb ellenséggel, a reménytelenséggel.

Ez az ellenség ma, sokkal kedvezőbb körülmények között is, sokakat megkísért.

Amikor a nagy jubileum és a millennium évében együtt ünnepelünk, kérem, gondoljanak erre is. A hit erejére és a reménységre igen nagy szükség van ebben az országban, és annak határán kívül is. Aki ma méltósággal tud ünnepelni, másoknak is meg tudja mutatni az igazi ünneplésben, az emlékezésben és összegyülekezésben rejlő lehetőségeket, az jó szolgálatot tesz a nemzet egész közösségének.

Kívánom minden reformátusnak, egyházközségnek, egyesületnek, szövetségnek, iskolának, a református fiatalságnak, hogy a IV. Magyar Református Világtalálkozó megfelelő alkalom legyen a számvetésre, az önvizsgálatra is. Gondolkodjunk együtt arról, hogy mi a teendőnk a jövő évezredben, hogyan tudjuk a hit megőrzött drága kincsét továbbadni a következő nemzedékeknek, mi az, amin változtatni kell, és mi az, amit semmiképpen nem szabad feladni.

Isten áldja Mindannyiukat!

Orbán Viktor
a Magyar Köztársaság miniszterelnöke

Meghívás a Parlamentbe

Főtiszteletű Püspök Urak, tisztelt magyar reformátusok!

Örvendetes, hogy a világ református magyarsága éppen a millennium évében találkozik Magyarországon.

Az Önök közössége nélkül elképzelhetetlen a magyar történelem és kultúra. Szeretném kifejezni azon reményemet, hogy a keresztyén-protestáns értékek jelentősége a jövendő Magyarországának polgáraiban és a közéleti szereplőiben is egyre inkább tudatosul.

Most, amikor Magyarország végre elfoglalhatja Európában az őt megillető helyet, különösen fontossá válik az a történelmi szerep, amelyet a protestantizmus a polgárosodás és a polgári értékrend kialakulásában játszott.

Nagy örömömre szolgál, hogy a Világtalálkozó megnyitásának másnapján, július elsején találkozhatom Önökkel, a magyar reformátusok határon túli és anyaországi képviselőivel a Magyar Parlament épületében.

Áder János
az Országgyűlés elnöke

Ünnepi istentisztelet és megnyitó ünnepség

Istentisztelettel vette kezdetét a IV. Világtalálkozó Budapesten, a Kálvin téri templomban, amelyen többek között részt vett Göncz Árpád köztársasági elnök, Várhegyi Attila, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának politikai államtitkára, Seregély István érsek, a Magyar Katolikus Püspöki Kar elnöke, Harmati Béla, a Magyarországi Evangélikus Egyház püspök-elnöke, Gegessy Ferenc, Ferencváros polgármestere. Hegedűs Loránt püspök igehirdetése után Orbán Viktor miniszterelnök (fentebb közölt) köszöntését Várhegyi Attila államtitkár olvasta fel. Üdvözlő szavakat mondott Takaró Mihály, a Dunamelléki Egyházkerület főgondnoka, Tőkés László püspök és Vitéz Ferenc ny. püspök (USA).

A megnyitó ünnepség a Ferencvárosi Torna Club üllői úti Stadionjában volt. A zsúfo­lásig megtelt stadionban a világ több mint negyven országából voltak jelen a hívek és a lelkipásztorok. Hosszú sorban vonult a szinte teljes püspöki kar. Itt volt Paskai László bíboros érsek a római katolikus egyház képviseletében, Frenkl Róbert az evangélikus egyház egyetemes felügyelője, a külföldi protestáns egyházak küldöttei; Tóth Károly ny. püspök, az Ökumenikus Tanulmányi Központ elnöke, s jelen volt Orbán Viktor miniszterelnök, Szabó János honvédelmi miniszter és Fodor Lajos, a tábornoki kar első embere, Németh Zsolt külügyi államtitkár, Semjén Zsolt, a Nemzeti Kulturális Örökség Miniszté­riumának az egyházügyekkel megbízott helyettes államtitkára és Balog Zoltán református lelkész, a miniszterelnök egyházügyi tanácsadója.

A Magyar Reformátusok IV. Világtalálkozóját Tőkés László püspök, a Magyar Reformátusok Világszövetsége elnöke nyitotta meg. Az impozáns ünnepségen köszöntőt mondott Orbán Viktor, a Magyar Köztársaság miniszterelnöke, Bodnár Ákos főgondnok, a Magyar Reformátusok Világszövetsége főtitkára és a házigazda Dunamelléki Református Egyházkerület elnöksége: Hegedűs Loránt püspök és Takaró Mihály főgondnok. Az ünne­pi liturgia szolgálattevői voltak: Bölcskei Gusztáv püspök, a Zsinat lelkészi elnöke, Csiha Kálmán erdélyi püspök, Mészáros István tiszáninneni püspök, Márkus Mihály dunántúli püspök, Medgyesi Lajos, az Amerikai Kálvin Egyház püspöke, Erdélyi Géza felvidéki püspök és Takaró Tamás, a Budapest-Déli Egyházmegye esperese. Az ünnepség úrvacsora­osztásos istentisztelettel ért véget.

Az alábbiakban közreadjuk Tőkés László püspök megnyitó beszédét és Orbán Viktor miniszterelnök, Hegedűs Loránt püspök, Takaró Mihály főgondnok ünnepi köszöntéseit. (– A Szerk.)

TŐKÉS LÁSZLÓ

Új idők elébe

Ezen a század- és ezredvégen a ritka évfordulók egymásutániságának és csodálatos egybeesésének kivételes időszakát éljük. Alighogy magunk mögött hagytuk a Honfoglalás Millecentenáriumát, mint bibliai értelemben vett jubileumi esztendő, ránk köszöntött az Úr születésének 2000., valamint a keresztyénség felvételével egyidős magyar államiság 1000. esztendeje. Ilyen jeles évfordulókon az ember akaratlanul is az „idők jeleit” kutatja, és sorsának képletét, jövendőjének kulcsát próbálja kiolvasni belőlük…

Jézus Krisztus születése időszámításunk kezdete. Az elvont és személytelen időn és a tudományos időmérés objektivitásán túlmenően azonban számunkra, Krisztus követői számára ez a 2000 esztendő Isten megtestesülésének szeretettel és kegyelemmel feldúsult korszaka – olyan új időszámítás, amelyet a Magyar Református Világtalálkozó zsoltárigéje így fejez ki: „ezer esztendő előtted” (Zsolt 90,4).

Krisztus Urunk születésének kétezredik esztendejében pedig éppen az Ő hitének felvétele és az Ő szavának megértése által illeszkedik bele szervesen a magyar nemzet 1000 éves kárpát-medencei történelme, amelynek vonatkozásában Féja Géza sommás értékelését idézem, aki a Szenci Molnár-fordította XC. zsoltárének kezdősoráról – „Tebenned bíztunk eleitől fogva” – ezt írta: „annyira megtelt idővel, hogy időtlenné válik”. Krisztus által az isteni örökkévalóság honosult meg véges történelmünkben. Ezt az új – krisztusi – időszámítást ünnepeljük most, ezer és kétezer éves felosztásban. Szent István örökében és Károli Gáspár nyelvén: a Magyar Reformátusok IV. Világtalálkozóján.

A keresztyén ezredévek konkrét evangéliumi tartalmát keresve, méltó, hogy Krisztus eljövetelének és hivatásának, szolgálatának és áldozatának célját felelevenítsük: „Azért jött az embernek Fia, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett” (Lk 19,10). És ennek az Igének a hallatán nem haszontalan, hogyha egy másik, rövid szempillantásnyi évfordulót is felidézünk: tíz évvel ezelőtt omlott össze a kommunizmus.

A minap, az 1990. júniusi, bukaresti Egyetem téri tüntetések, illetve a hírhedt bukaresti bányászjárás tizedik évfordulóján, a helyszíni megemlékezés alkalmával valaki ekképpen fogalmazott: „Kilépni a kommunizmusból annyit tesz, mint belépni a történelembe”. Vagy­is: helyreállítani a Kun Bélákkal, Rákosikkal, Gerőkkel és Kádárékkal megszakadt – magyar – történelmi folytonosságot. Az ateista istentelenség „pusztai” senkiföldjéről – hosszadalmas, lélekölő, érték- és önvesztő vándorlás után – visszatérni a „szép híves patakok” és „kies legelők” vidékére.

A ma kezdődő Világtalálkozó az Ígéret földje felé tartó pusztai vándorlásunk egy újabb, fontos állomását jelentheti. Visszatalálást Istenhez – hogy nagy idegenségünkben újból egymásra találhassunk. A Millennium alkalmából meghirdetett Hazatérés Esztendejében egy olyan egyetemes nemzeti zarándoklatot, amely az Istennel való találkozás által az egymással való találkozás testvéri örömével ajándékoz meg bennünket – szülőföldünkön –, hogy „honra leljünk a hazában” (Kölcsey Ferenc).

Krisztus Urunk azért jött, hogy „megkeresse és megtartsa, ami elveszett”. Nagyváradról jövök. „Szent László most is imádkozik: / Én Uram, Istenem! / Könyörülj, könyörülj / Veszendő népeden!” – írja a nagyszalontai Arany János. Idézem nyolcvan évvel végzetes elszakadásunk és alig két héttel a felemás kimenetelű romániai helyhatósági választások után.

A XX. századot „elveszítettük” – így fogalmazott Orbán Viktor miniszterelnök a Magyarok V. Világkongresszusán. Esélyünk van viszont arra, hogy „megnyerjük” a XXI. századot.

Azonban nap mint nap viaskodnunk kell a régi pozíciót teljes gazdasági arzenállal őrző maradvány-kommunizmussal, mely minálunk – odaát – ráadásul a zsigerekbe oltott féktelen nacionalizmussal tetéződik.

Néhány nappal ezelőtt zúzták szét a földvári kommunista haláltábor ezernyi magyar és német áldozatának emlékét idéző sziklatömböt. Azt megelőzően, a marosvásárhelyi „fekete március” brutalitásával gyalázták meg a város néhai polgármesterének, Borsos Tamásnak a szobrát. A választások idején a köröstárkányi tömeggyilkosság magyar vértanúinak az emlékművét is bemocskolták…

Igen: ki kell lépni végre a kommunizmusból, szakítani kell végre ezzel az anakronisztikusan történelmietlen múlttal.

1956-ért kért-e valaki bocsánatot Magyarországon? Joggal tesszük fel a kérdést, mi, sokat szenvedett kisebbségi magyarok, az évtizedeken át gyötört anyaszentegyház hívei és szolgái, hogy: történt-e jóvátétel a kommunizmus bűneiért?

Remélni merjük, és imádkozunk s teszünk érte, hogy a kommunizmus fekete könyve végre áttörje a „hallgatás falát” – valahogy úgy, ahogyan ez a „fal” 1989-ben Berlinben vagy Temesváron ledőlt.

A bukaresti bányászjárás évfordulóján Emil Constantinescu a román állam nevében bocsánatot kért az egykori erőszak áldozataitól. Vajon a kommunizmus, a nacionalizmus, az internacionalizmus és az ateizmus kárvallottjait ki és mikor fogja megkövetni – hogy az őszinte történelmi megbánást végre a társadalmi megbékélés követhesse?!

A Magyar Reformátusok IV. Világtalálkozója hirdesse ez alkalommal Krisztus szabadítását, az isteni igazságosságot, a társadalmi megtisztulás és megbékélés szükségességét. Szolgálja a belső megújulás, a lelki ébredés és az Istenben való magunk és egymásra találás szent ügyét.

A Magyar Kormány és a Magyarországi Református Egyház közötti megállapodás „a partneri, kölcsönösen felelős együttműködés időszakát” ígéri. Világtalálkozónk fővédnökének, a Miniszterelnöknek a megtisztelő jelenléte is ezt a célkitűzést támasztja alá. Vele együtt reméljük és vállaljuk a szolgálatot annak érdekében, hogy a külső és belső rendszerváltozás valóban lezáruljon, a szétszakított nemzet – határmódosítás nélkül – valóban újraegyesüljön, és a XXI. században, Isten kegyelméből, valóban elkezdődjön „a bővülés évtizede”, és elérkezzen a „beérés ideje.” Így váljunk az új évezredben „emelkedő nemzetté” (Németh Zsolt) – hitben és öntudatban emelkedvén felül lehúzó sorsunkon.

HEGEDŰS LORÁNT

Isten előtt – hármas évezredfordulónk ünnepén

Köszöntő a IV. Magyar Református Világtalálkozó résztvevőihez

Magyar Református Testvéreink az egész magyarság és az egész keresztyénség közösségében!

Szeretettel köszöntünk Benneteket Világtalálkozónk megnyitó ünnepi alkalmának felemelő himnuszos pillanataiban, míg percek mennek – ezredévek jönnek el számunkra – Isten Igéjével, amint ez az Ige az örökkévalóság zsoltárában és magyar reformátusságunk nemzetmegtartó énekében, a 90. Zsoltár 4. versében olvasható: „Mert ezer esztendő annyi előtted, mint a tegnapi nap, és mint egy őrjárási idő éjjel”.

A harmadik évezred fordulóján a keresztyénség Krisztus születésével induló két évezredes korszakának ünnepe köszönt ránk és egy évezredes, István királytól máig ívelő, keresztyén államiságunk gondviselési életcsodáját ünnepeljük.

E két elmúlt és egy eljövendő évezred ünneplése a jelen roskasztóan felemelő és örökkévaló szempontból megrendítő pillanatában nem jelenthet felszabadulást (már e szó tökéletesen lejáratott – hitelt vesztett diktatúra alatti tartalma miatt sem), csak teljes összpontosítást és végső-végtelen, örökkévaló elszánást adhat, itt és most, keresztyénségünk és magyarságunk jövendő megmaradásáért, kibontakozásáért és beteljesedéséért.

A Mindenható Isten, mint az önistenítő önszeretet világát megváltó önfeláldozó világszeretet, kettőezer évvel ezelőtt, Krisztus születésében, az Ő emberré lett isteni életében mutatta meg, s azóta is tanúsítja, hogy semmiképpen nem mond le embervilágáról, s benne rólunk, sőt mindent megtesz értünk. Mint az evangéliumok evangéliuma mondja: „Úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16). Isten annyira eltökélte szívében a megváltást, hogy eljött a halálos kíméletlenség világába, mely azt vallja: olyan fontos vagyok magamnak, hogy megöllek téged. És megfordította alapvetően Krisztus kereszthalálában az örök életirányt: olyan fontos vagy nekem, hogy meghalok érted. Krisztus 2000 évvel ezelőtti születése ezért a megváltó halálért és Isten életében való üdvösségadó feltámadásért történt. A megváltó halál viszont nem hősi halál egy földről egekbe csapó villám dicső pillanatos felvillanásában, hanem a megváltó szeretet életének áldozatos összegezése. Krisztus születése, élete, halála és feltámadása: Isten egyetemes megváltó szerelmének gyújtólencseszerű összpontosítása. Az olimpiai fáklyát az Olympos hegyén a világmindenséget betöltő egyetemes napsugárzás gyújtólencsés ráirányításával hevítik át, és lobbantják lángra, hogy fényeskedjék az általa gyújtott tűz végig az élet ünnepén. Így hevíti át a Krisztusban összpontosított Istenember-szerelem életünket, ráirányulva arra a pontra, ahol ez az élet a legjobban fáj, a leghalálosabban dermed, a legkárhozatosabban hullaszerűvé hűl, a legpokolibban szenved. – És a jézusi gyújtó lézersugártól életlángra lobban egész valónk.

A legfájóbb és legveszélyesebb pont szívünk mélyén, életünk központjában, egész valónk alapvető gyökereinél: a teljes nemzetünket sújtó életakarat-átváltozás halálakarattá, sírba örvénylés jövőbe toronylás helyett. – Eddig a legnagyobb kihívások, pusztulások és tragédiák idején is legyőzte Istenben bízó életakaratunk a bennünket pusztító halálakaratokat. István királyunk által a pogány magunkra-hagyatottságból Istenhez és a keresztyén Európához csatlakozva a magyar nemzet 1000 évvel ezelőtt elhatározta, hogy az Örökkévaló akaratából feltétlenül megmarad! – A tatárjárás után IV. Béla vezetésével úgy állt talpra az alig 1 millió lakost meghagyó népirtás után nemzetünk, hogy a kétségbeesés helyett a hitet választotta. A jégverést botveréssel tetőző gazdával együtt nem mondta: „lássuk, Uram­isten, mire megyünk ketten?!”, hanem második honalapításra került sor új születések özönével, befogadások esetén pedig önazonosságunk feltétlen hűségű megőrzésével. Nemzeti létünk nagy temetője: Mohács is hordozta a biblikus feliratot történelmi temetőkapuján: Feltámadunk! Istenhez és jövőhöz térés Sylvester és Károli bibliafordítások által! Mezőtúri, Pápai, Pataki, Debreceni Kollégium-alapítások lélek- és életgyőzelemmel úgy, hogy „él magyar, áll Buda még…”! – Török igától szabadulás után német iga ellen Rákóczi szabadságharcos – Ráday Pál kiáltványos Istenért, hazáért és szabadságért fellángolás! Ebből leveretés után is a magyar nemzet sebeiből újra felfakadó életáramok lehettek, nem elvesző, jobb sorsra érdemes energiák. – Majd Vörösmarty-szózatos, Kölcsey-himnuszos mélyen járó biztatások emelik magasba s ébresztik fel a halálosan alvó nemzeti lelket. S Kossuth-Széchenyi-s kettős egy szárnyalással leveretve is új erőt és életet nyerünk. Eddig Trianon és két világháború sem pusztíthatott el! A II. világháború poklában építettük fel eszméltető például Lónyay Gimnáziumunkat. Mi adtuk a világnak 1956 és 1989 egyedülálló tisztaságú, 3. évezredhez és örökkévalósághoz egyedül méltó forradalmait – hogy „a múlt ím példa legyen most s égve honért bizton nézzen előre szemünk”. Éspedig azzal a keresztyéni lélekkel, mely „a koporsóból kitör és eget kér”.

Hogyan? – Úgy, hogy ilyen kétezer éves és ezeréves évfordulók után a harmadik évezredfordulón 15 milliós nemzeti közösség életre kötelezettjeiként és elhívottjaiként látjuk a diagnózist és a terápiát: a vészes kórismét és a biztos gyógymódot.

A kórisme így szól: „Ha az egyén öngyilkos akar lenni, akkor kötelet vesz. Ha a közösség el akarja pusztítani önmagát – egykézik” (Karácsony Sándor). Tegyük hozzá: abortál, szülőföldjét elhagyva menekül, erkölcstelenül és hitetlenül kétségbeesik.

A gyógymód pedig: „Elédbe adtam életet és halált, válaszd azért az életet!” (5Móz 30,19). Fenyegetettségben, szegénységben Muhi és Mohács idején élő hitvalló eleink ezerszer rosszabb állapotban voltak, mint mi, mégis teljesítették Isten életparancsát: „Szaporodjatok és sokasodjatok!” (1Móz 1,28). Nekünk is végérvényesen döntenünk kell e hármas évezred fordulón: a 2000. évi krisztusi egyetlen áron és az 1000 éves történelmi mindenáron feltétlenül meg kell maradnunk! – Lélekben meg kell állnunk meg nem született, abortált sokmillió gyermekünk jelképes sírjánál. És fel kell majd ujjongnunk a megszületettek millióinak bölcsőjénél! Nem hagyhatjuk a templomot, a templomot s az iskolát! Ha megalapítottuk őket, mikor a törökök jöttek be, fenn kell tartanunk mindnyájukat, mikor az oroszok mentek ki. „Áldjon vagy verjen sors keze, / Itt élned, halnod kell”, magyar nemzetem, ahol Isten kijelölte eleve elrendelt idődet és lakásodnak határait (ApCsel 17,26).

Nem adjuk soha oda az életet az életszínvonalért, a lelket a pénzért, akkor sem, mikor a szellem gondolkodik és a pénz uralkodik egy félelmetes önépítve-önpusztító korban. Ha pedig a Szentlélek ihletése és lelkünket megragadó életigazsága ellen támad a mindent megvásárolni akaró tőke, csak ezt mondhatjuk, mint amit Péter szólt Simon mágushoz: „A te pénzed veled együtt vesszen el, mivel azt gondoltad, hogy az Isten ajándéka pénzen megvehető” (ApCsel 8,20). Mert a pénz a minden jóra használható legjobb szolga, ha Isten uralma alatt az ószövetségi „Ámen” hitével élnek vele. De a minden rosszra minket használó legrosszabb gazda, ha az ugyanazon gyökérből származó Mammon uralma alatt erkölcstelen és embertelen bálványimádásra késztet.

Mi viszont Kálvin biblikus jelmondatával szólunk egyen-egyenként és együttesen: „Szívemet égő áldozatul Néked adom, Uram.” – Hogy ne vesszek el kárhozati tűzben, hanem üdvözüljek az áldozati tűzben, mely lelkesítve ég, de pusztítva nem emészt, mint a Mózes könyvében és Kodolányi művében leírt isteni égő csipkebokor lángja, mint a győzelmes angyali tekintet, min az anyaöl, a csók, az ölelés, az átszellemült szív, az égbe szárnyaló ima, a jövőt remélő-valósító nemzet, a IX. szimfóniás emberiség. Ő az, aki „Szabad szót ád a rejlő gondolatnak ledőlt romoknak átkozott porán.”

S ezért: „Fenn, a hitnek fényes ormán / Lengedeznek zászlai. / S látjuk őt a szív omoltán / Angyalok közt állani!”

ORBÁN VIKTOR

Tisztán tartani a forrást

A nagy jubileum, a keresztyénség kétezredik esztendeje és a magyar millennium éve szegényebb lenne a reformátusok összesereglése nélkül. A magyar kormány tudja, mit köszönhet nemzetünk és hazánk a reformátusoknak. Azért jöttem Önök közé, hogy kifejezzem ezt a köszönetet. Magyarország, a magyar történelem elképzelhetetlen a reformáció nélkül. Ha nincs Károli Gáspár, akkor ma ki tudja, milyen nyelven beszélnénk. Azóta magyarul olvassuk az Isten Igéjét, magyarul szól a prédikáció, költőink magyarul írják a verseket. A reformációnak köszönhetjük, hogy az édesanyák ma is magyar nyelven szólnak gyermekeikhez, és ezt a nyelvet taníthatják az iskolában. A magyar nyelv számunkra a megmaradást jelenti. Legjobban azok a testvéreink tudják, akik a határon túlról érkeztek, hogy mit jelent magyarul énekelni a 90. Zsoltárt Erdélyben, a Felvidéken vagy éppen a tengerentúl, Kanadában. Örülök, hogy hazajöttek, nem sajnálva a fáradságot!

Összejövetelünknek számos oka van. A legfontosabb, hogy jó együtt lenni. Az együtt­létben, az együtt ünneplésben szeretet van, emlékezés, bizakodás és erő. Összejöttünk azért is, hogy ebben a jeles esztendőben számvetést készítsünk és önvizsgálatot tartsunk. Református-keresztyén módon akarunk rátekinteni a nemzet jövőjére. Tudjuk, hogy önvizsgáló visszatekintés nélkül ez nem lehetséges.

Ha visszatekintünk a mögöttünk hagyott századokra, akkor a puszta megmaradásra lehetünk a legbüszkébbek. Jelentős eredmény ez a világnak ebben a huzatos sarkában. Megmaradtunk, ha sokat keseregtünk is a sorsunkon, mégiscsak túléltünk nehéz századokat – gondoljunk csak a legutóbbira. Gondviselés nélkül nem sikerült volna, mint ahogy hitetlenül, reménytelenül sem. De ez a meggyőződésünk nem tesz bennünket sem elbizakodottá, mintha egyedül mi lennénk a Gondviselés népe, sem csüggedővé, mintha a saját erőnkből semmire sem futná.

Éppen száz ével ezelőtt a nagy államférfi, Tisza István miniszterelnök és református főgondnok, székfoglaló beszédében azt mondta: „Keresztyén, ki megalázza magát Isten előtt, de erős szövetségben él Istenével, s kit Isten irgalmába vetett bizodalma e világ hiúságai, kételyei, kísértései és megpróbáltatásai fölé emel. (…) Keresztyén, ki tisztában van az élet nagy problémáival, és Isten akaratában megnyugodva tölti be rendeltetését, küzdi meg az élet harcát, s fogadja, mit reá mért a sors.” Ha nem lettek volna ebben a lassan elmúló században ilyen református államférfiak, lelkipásztorok, tanítók, kántorok, földművesek és tudósok, nem lábaltunk volna ki a bajokból. Talán túl sem éltük volna őket. De voltak ilyen magyar reformátusok is. Erre a hagyományra lehet jövőt építeni.

A kormányok gyakran esnek abba a tévedésbe, hogy az egyház munkáját és szolgálatát csak közvetlen hasznossága miatt értékelik. Természetesen ma is nagy szükség van jó, keresztyén szellemű iskolákra és szociális intézményekre, de a legnagyobb kincs, amivel a reformátusok a nemzet életét gyarapíthatják, az a gyökerek ápolása, a forrás tisztántartása. Tudjuk, az embernek nem szabad csak azt nézni, ami a szeme előtt van!

Ezért a mi szövetségünk nem csupán közös érdekekre, hanem egy mélyebb, közös hitre és meggyőződésre épül. A nemzet akkor fog emelkedni, akkor lesz jövője, ha nem kordivatokhoz szabja életét. Ezek, mint tudjuk, jönnek és mennek. Hiába vesznek minket körül a legmodernebb masinák, a legrafináltabb kommunikációs szerkezetek, az életünk alapkérdései ugyanazok maradnak, és ma sem könnyebb ezekről szót érteni egymással, mint régmúlt időkben. Viseljen az ember kollégiumi tógát, vagy XXI. századi űrruhát, a jó és a rossz között nem lesz könnyű különbséget tenni, a gyűlölködés helyett a szeretetet választani, és az élet értelmét megtalálni. Ebben kell egymásnak segítenünk.

Ki mondja el ennek a nemzetnek, hogy milyen erőt hordoz a Gondviselésbe vetett hit, ha nem Önök, akik számára ez élettapasztalat? Egyházaink a jövőhöz tartoznak. Nem a múltat őrzik, hanem a jövőhöz szükséges lelki fegyvereket. Ennek a közösségnek, a hitnek megtalálása nemcsak nevelés kérdése, hanem egyéni, személyes döntés is. Nem
mindegy, hogy megtalálja-e az egyház az utat azokhoz a honfitársainkhoz is, akiket az elmúlt ötven év viharai sodortak el megtartó közösségüktől, vagy éppen saját elhatározásukból maradtak ki belőle. Rajtunk áll, hogy Károli Gáspár igényes nyelvén kívánatossá tudjuk tenni az örök üzenetet. Tudunk-e jó lelki táplálékot nyújtani a XXI. századi, jó szóra, igazságra, szeretetre és hitre éhező magyarjainak?

A magyar reformátusok világtalálkozóján bizony, itt van az önvizsgálat ideje is. Eddig a megmaradás volt a program, ma azonban más idők járnak, nem érhetjük be ennyivel. Eljött az idő, amikor bízhatunk a közös és reményteli jövőben. Sorsunk ma nem idegen hatalmak kezében van, és a csillagok állása is kedvező. Éppen ezért nem felejthetjük el azokat a nemzetrészeket sem, melyek mostoha helyzetbe keveredtek, hiszen egyetlen magyar nemzet van, és minden magyar felelős minden magyarért. Összefogásra van szükségünk, mert egy ujjal még egy kavicsot sem lehet fölemelni, nemhogy egy nemzetet. Valójában az a kérdés, hogy melyik énünk kerekedik fölül. Azok határozzák-e meg az ország jövőjét, akik csak akkor boldogok, ha az ő sikerük és az ő győzelmük mások eredménytelenségével és sikertelenségével párosul, vagy azok lelkülete kerekedik fölül, akik úgy gondolják, hogy az ő sikerük lehetősége a többiek sikerében gyökerezik. Akiknek az igazi örömhöz arra van szükségük, hogy a körülöttünk élőket is örülni lássák. Meg kellene végre tanulniuk, ha egy szabad ország nem tudja segíteni a sokakat, akik szegények, nem mentheti meg a keveseket sem, akik gazdagok. Vagyis hogy föl kellene ismernünk: nem építhetjük meg a magunk sikeres jövőjét anélkül, hogy ne segítsünk másoknak felépíteni a sajátjukat.

A 90. Zsoltárban írva vagyon: „Kezeink munkáját tedd maradandóvá nékünk!”. Ez az én kérésem is.

TAKARÓ MIHÁLY

Milyen úton menjünk tovább egy szekularizált világban?

Köszöntő beszéd

A magyar reformátusok IV. világtalálkozójának otthont adó, házigazda Dunamelléki Egyházkerület nevében szeretettel és tisztelettel köszöntöm mindazokat, akik megjelentek a mai nyitóalkalmon. Összesereglésünk az Úr 2000. esztendejében az anyaországban üzenet erejű. Nemcsak hitünk és hűségünk megnyilvánulása Isten, egyházunk, nemzetünk iránt, hanem jövőbe mutató, új erőket is adó alkalom. Isten Szentlelkének segítségével erőket gyűjthetünk a megmaradáshoz, nyomorúságaink, megpróbáltatásaink közepette is. Újra építeni szétszakadt, szétszakított kapcsolatainkat. Az újjáépülő, megerősödő emberi, közösségi kapcsolatok mint hajszálerek, úgy hálózzák be a világ több mint 40 országában szétszórt és szétszóratott magyar reformátusságot. Általa épül, erősödik és új életre kel egyházunk és nemzetünk.

Azt szokták mondani, információs társadalomban élünk. Amely azonban gyakran kiüresedést hozott az emberi kapcsolatokban, mert mindenki csak egyoldalúan akar kommunikálni, mindenki csak informálni, sőt, csak megdolgozni akar. Az egyház azonban kommunikációs társadalom. Mi nem információs, mi kommunikációs társadalmat akarunk építeni. Egy olyan közösséget, melynek összetartó ereje az, hogy Isten szól hozzánk Igéje által és mi szólhatunk Hozzá imádságainkban.

Szétbomló, közösségeiben meggyengült társadalom a mai. Semmire sincs nagyobb szükség, mint kapcsolatépítésre és kommunikációra. A reformáció korának legmodernebb technikai eszközeit is használta, a nyomtatott könyvet, a nyomtatott Bibliát. Mi se habozzunk korunk legmodernebb technikai eszközeit használni Isten üzenetének terjesztésére. De ne feledjük: ezek csak puszta eszközök. Semmi nem pótolja a hiteles emberi szó által felhangzó szent Igét.

A XXI. század hajnalán alapvető kérdésekkel kell szembenéznünk egyháznak és egyénnek egyaránt. Milyen úton menjünk tovább egy szekularizált világban? Mert hisszük: a gettók és a gettókba zárni akarók kora örökre lejárt. Így az egyházat gettókba zárni akarók kora. Nem lehet tehát kétséges: vissza kell térni az alapokhoz, ki kell mondani régi igazságainkat, és újra ragaszkodni kell hozzájuk. A bűnt újra bűnnek kell nevezni és nem másságnak, a megoldást pedig újra Krisztusnak és nem másnak. Európa keresztyén kultúrája által lett azzá, amilyen. Mi keresztyének vagyunk, tehát keresztyén Európát akarunk.

Egy értékanarchizált, sőt értékválságos korszakban, nekünk vannak gyökereink, vannak hitelveink, világos látást adó útmutatásunk. Ne féljünk hát a holnaptól. Néhány perccel ezelőtt szemünk előtt vonult fel jövőnk egyik záloga, iskoláink sokasága. Mert aki iskolát épít, jövőt épít. Jól tudták ezt azok, akik hatalomra jutásuk szinte első lépéseként éppen az iskolákat vették el az egyháztól. És nézzetek körül, itt lengenek újra iskoláink zászlai diadalmasan. Áldassék érte a mi Istenünk neve. Ma az anyaországban, ha egy magyar református úgy akarja, az óvodától az egyetem elvégzéséig református oktatási-nevelési intézetben taníttathatja gyermekét. Nagy szó ez. Isten csodája. Ki gondolta volna ezt tíz esztendővel ezelőtt? Urunk azonban tudta.

Hatalmas lehetőség van tehát kezünkben. De hiába minden külső épülés, megerősödés, ha ezzel egyidőben nem akarunk belülről is megújulni. Mert ilyen szempontból is óriási lehetőség a magyar reformátusok IV. világtalálkozója. Megfogni egymás kezét, ahogy az Ige mondja, egymás terhét hordozni, egymás hite által épülni. És akkor a XXI. század nem a leépülés, a vereség, a veszteség százada lesz, hanem az Isten szolgálatát középpontba állító megújulás korszaka lehet nemzetünk, egyházunk életében. Így legyen!

Ünnepi ülés a zsinati székházban

A Magyar Református Egyházak Tanácskozó Zsinata és a Magyar Reformátusok Világszövetsége július 5-én tartotta millenniumi hálaadó ünnepi ülését Budapesten, az Magyarországi Református Egyház zsinati székházában. Közös Millenniumi Nyilatkozatot adtak ki (amelyet az alábbiakban közlünk), majd a két szervezet együttes megemlékezésére és koszorúzásra került sor a Hősök terén a Millenniumi Emlékműnél. Az ünnepségen részt vettek a Magyarországi Református Egyház képviselői is.

(– A Szerk.)

Millenniumi Nyilatkozat

Kétezer évvel ezelőtt, a „nemes Betlehemben”, Krisztus Urunk születésével a világ történetében új időszámítás kezdődött: Isten az Ő új szövetségét kiterjesztette az egész emberiségre.

Krisztus után ezer évvel, az Ő hitének felvételével nemzetünk is belépett ebbe a szövetségbe, és ezáltal a mi történelmünkben is új időszámítás kezdődött.

A Kárpát-medencében, a Szent István-i államalapítás millenniumi évében a Magyar Reformátusok Világszövetségének és a Magyar Református Egyházak Egyetemes Zsinatának együttes ünnepi ülésén Isten iránti hálaadással tekintünk vissza történelmünk elmúlt ezer esztendejére, és az Ő megtartó kegyelmében bízva, hitbeli reménységgel könyörgünk a jövendőért.

A Magyar Reformátusok IV. Világtalálkozójának áldásaival megteljesedve, az egymástól nyolcvan év óta elszakított mai magyarországi, határon túli és világ diaszpórában élő magyar reformátusok nemzetünk „zivataros” történelmét élő hálaáldozattal viszik Isten elé. Amint a Világtalálkozó központi gondolatául választott zsoltárige mondja: „ezer esztendőnk előtted” telt el és teljesedett ki. És amiképpen az Erdélyben tartott millecentenáriumi világtalálkozó igei jelmondatában írva vagyon: ebben az ezer esztendőben is „Uram, Te voltál a mi hajlékunk nemzedékről nemzedékre” (Zsolt 90,4).

Hitünk és nemzetünk közösségében hódolattal áldjuk Isten szent nevét. Az Úr születésének 2000. esztendejében, az 1938-ban első ízben összegyülekezett atyákkal egyetemben valljuk: „Mi a Krisztusban akarunk és tudunk együtt maradni” (Szabó Imre). „Mi csak a Krisztusban lehetünk magyarok” (Ravasz László).

A reformáció, valamint kálvini református hitünk és egyházunk magyar történelemben betöltött meghatározó szerepének tudatában és öntudatával – Illyés Gyula szavaival mondjuk: „Hiszed, hogy volna olyan-amilyen magyarság, ha nincs – Kálvin? / Nem hiszem.” A nemzet megmaradásában, a mindenkori – kényszerű – újrakezdésben, a történelmi viharaink utáni felegyenesedésben, története során református egyházunknak mindig döntő szerepe volt. Hisszük, hogy most, tíz ével az ateista diktatúra összeomlása után ugyanez a hivatás hárul ránk: az újrakezdésben, a külső és belső rendszerváltozás következetes véghezvitelé­ben, egyházunk és társadalmunk hitbeli-erkölcsi megújulásában.

Isten Igéjének tiszta hirdetésével és cselekvő hittel kell kivennünk részünket az egyetemes és nemzeti szolgálatból. Ennek legfőbb célkitűzéseit ekképpen foglalhatjuk össze:

– a hitében meggyengült és közösségében szétszakított nemzet egységének visszaállítása;

– visszatérés a történelmi folytonosság útjára;

– társadalmi igazságtétel és megbékélés;

– nemzetünk vészes fogyatkozásának megállítása, az Ige iránti hűséggel (Jer 29,6; 5Móz 30,19).

Bocskai István Testamentumával valljuk, hogy „egységgel a kicsinyek is nagyra növekedhetnek”. Meggyőződésünk, hogy „a hit erejére és a reménységre igen nagy szükségünk van ebben az országban és annak határain kívül” (Orbán Viktor), tudván, hogy
„A reménység pedig soha nem szégyenít meg” (Rm 5,5).

Budapest, 2000. július 5.

A Magyarországi, Romániai, Szlovákiai, Ukrajnai, Jugoszláviai, Észak-Amerikai, Dél-Amerikai, Nyugat-Európai és Ausztráliai Magyar Református Egyházak képviseletében:

A Magyar Reformátusok Világszövetsége
A Magyar Református Egyházak Egyetemes Zsinata

A Dunántúli Református Egyházkerület főrendezvénye

Július 13-án, Pápán, a református templom adott otthont az egyházkerület főrendezvényének. Az ünnepi istentiszteleten Csiha Kálmán erdélyi püspök, a Magyar Református Egyházak Tanácskozó Zsinatának elnöke hirdette az Igét. Előadást tartott Márkus Mihály dunántúli püspök kárpát-medencei ezeréves magyar keresztyénségünkről. (Megjelent a „Dunántúli Református Lap”-ban, 2000/4. sz. 1–3. old.) Üdvözlő szavakat mondott Kálmán Attila főgondnok, a Zsinat világi elnöke. Kollégiumtörténeti kiállítás megtekintése és orgonahangverseny zárta az egésznapos ünnepi programot. Az alábbi­akban Kálmán Attila főgondok beszédét közöljük. (– A Szerk.)

KÁLMÁN ATTILA

Üdvözlő szavak

Kedves Testvéreim!

A Dunántúli Református Egyházkerület elnöksége nevében szeretettel és tisztelettel köszöntöm mindazokat, akik eljöttek ünnepi istentiszteletünkre. Köszönöm dr. Csiha Kálmán püspök úr szolgálatát és Isten áldását kérem mindazokra a jószándékú törekvéseire, amelyeket az Erdélyi Református Egyházkerület püspökeként és a Magyar Református Egyházak Tanácskozó Zsinatának elnökeként végez.

Köszöntöm a körünkben megjelentek közül külön is a Magyar Reformátusok Világszövetségének tiszteletbeli elnökét, ügyvezető elnökét, főtitkárát, a testvér egyházkerületek püspökeit, főgondnokait, határainkon innen és túlról, egyházkerületünk gyülekezeteinek küldöttségét, a gyülekezeti tagokat, presbitereket, espereseket, lelkipásztorokat, gondnokokat, a testvéregyházak képviselőit, a Parlament alelnökét, a Megyei Közgyűlés elnökét, Pápa város polgármesterét és országgyűlési képviselőjét.

Isten hozta mindnyájukat. Remélem, hogy szó szerint is.

A Magyar Reformátusok IV. Világtalálkozója is lehetőség a találkozásra, az evangelizációra, legfontosabb örömeink, gondjaink megvitatására. Korábban sem a Magyar Kormány, sem a Magyarországi Református Egyház nem foglalkozott kellő súllyal nemzeti sorskérdéseinkkel és a határon túlra szorult testvéreink gondjaival. Most végre megtesszük, és ez jó dolog.

Az egyháznak azonban ennél tovább kell mennie. A missziói parancsban azt kaptuk Krisztustól, hogy „elmenvén tegyetek tanítványokká minden népeket”. Azaz magyarokat és nem magyarokat, reformátusokat és nem reformátusokat egyaránt. Tehát nem elég, ha csupán egymással találkozunk, egymáshoz szólunk. Törődnünk kell a nem vallásosokkal, a más felekezetűekkel, a nem magyarokkal is. Erre elsősorban a hitünk kötelez, de az a józan érdek is, amelyet már József Attila is felismert, amikor azt írta A Dunánál című versének végén:

„A harcot, amelyet őseink vívtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.”

A sokszínűség értékeire hívja fel a figyelmet egy múlt századi kutató is, aki Magyarország térképén egy-egy pontot tett oda, ahol híres tudós, művész vagy feltaláló született. Azt tapasztalta, hogy a térképen ezek a pontocskák sűrűsödtek az ország széle felé, és ritkultak a közepe felé haladva (kivéve a nagyvárosokat). Ebből arra következtetett, hogy az ország peremén, ahol több nyelv, kultúra találkozik, kedvezőbbek a feltételek tehetségek születésére, fejlődésére, mint másutt.

Tehát nem baj, sőt előny is lehet az, hogy a Kárpát-medencében mintegy tizennégy nemzeti, etnikai, nyelvi közösség él együtt. Csak nem szabad engedni, hogy egymással szembefordítsák őket. Akiknek ez a meggyőződésük, azok nem érik be elvi nyilatkozatokkal, évente egy-egy ökumenikus imahéttel, s a hétköznapokon egymás között sem „pápistáznak”, „zsidóznak” vagy „cigányoznak”.

Mert akkor hiteles a szolgálatunk, ha nem csupán hirdetjük, hanem éljük is az Igét.

A Világtalálkozó központi zárórendezvénye

Július 15-én Budapesten, a Kálvin téri templomban ünnepi istentisztelettel zárult a Magyar Reformátusok IV. Világtalálkozójának magyarországi rendezvénysorozata. A zsúfolá­sig megtelt templomban Hegedűs Loránt püspök János evangéliuma 7,37–39 alapján hirdette Isten Igéjét.

Ezután köszöntések hangzottak el. Tőkés László püspök, az MRVSZ elnöke, Bölcskei Gusztáv püspök, a Zsinat lelkészi elnöke, Bodnár Ákos főgondnok, az MRVSZ főtitkára és Takaró Mihály dunamelléki főgondnok mondott beszédet. Az alábbiakban Tőkés László és Takaró Mihály beszédét adjuk közre. (– A Szerk.)