31. évfolyam  2007 1

Éles Csaba

Művészi tökéletesség és vallási kiválasztottság

– Michelangelo és Kálvin –

„C’ altro non è c’al mondo mi dilecti:
Ascender vivo fra gli spiriti eletti…”

„Nincs a világon nagyobb gyönyör, mint elevenen
a kiválasztottak szellemei közé emelkedni…”

(Michelangelo: CXLI. szonett – Rónay György fordítása)

Michelangelo és Kálvin? Reneszánsz és reformáció? Művészet és vallás? Dél és észak? Legföljebb szuverén, ám dogmamentes hit és rendszerbefoglalt, az egyházi élet törvényei közé szorított vallásosság. Hőség és hűvösség, tűz és víz! A felületes és közhelyekkel operáló mindennapi szemlélet – amely mögött rendszerint tévedések bujkálnak bomlasztva, és tények sikkadnak el, mert nem találnak figyelmes fülekre – Michelangelo és Kálvin között nem láthat mást, csupán egymást kizáró ellentéteket, amelyekről nyilvánosságuk okán még beszélni sem érdemes.

Bocsássuk előre: mint minden közhely, ez a széles körben magától értetődőnek számító felfogás is természetesen több igazságelemet tartalmaz. De ha a szerző is ezt a véleményt osztaná, ha azt gondolná, hogy ezek a komponensek jó helyen vannak összerakva, ha úgy tudná, hogy ezekben a kérdésekben és válaszokban csak ennyi volna az igazság, ha – bírósági nyelven szólva – ez volna a teljes és kizárólagos igazság; más szavakkal: ha nem érezné és hinné úgy, hogy ezt az egész közhelyépítményt föl kell borítania és helyébe újabb tényekkel egy új koncepciót emelnie, megírta volna-e ezt az esszét? A válasz nem kétséges: aligha, sőt, bizonyosan nem.

Az ifjú Michelangelo művészetét és a fiatal Kálvin pályakezdésének eszmei orientációját a reneszánsz esztétikum és a humanista etikum, a szépség és a jóság igazságának keresése és fölmutatása, konkrétabban az antikvitás tematikai öröksége és tartalmi eszményének követése kapcsolja össze.

Ez Itáliában a római Szent Péter bazilika Pietàjában (1497-1499) és a firenzei Galleria dell’ Academia Dávidjában (1501-1504) csúcsosodik ki, illetve Párizsban Seneca De Clementia című művéhez írott kommentárjában (megjelent 1532 áprilisában) nyilvánul meg. Bár Michelangelo Buonarroti 1475. március 6-án (Caprese), Kálvin János (Jean Cauvin, Calvin stb.) pedig 1509. július 10-én (Noyon) született, ez mindkettőjük esetében ifjúkoruk munkásságához tartozik. A korántsem jelentéktelen különbség sokkal inkább az, hogy míg Michelangelo egy másik életművet kezd el majd építeni – addig Kálvin még előtte áll annak, hogy egyéni élettörténetén túl is Kálvin, azaz az egyszeri és megismételhetetlen reformátor legyen.

Életkoruk különbözik, de a kor szellemének hatása nem. A fordulat mindkettőjüknél majdnem azonos időben, az 1530-as évtized első felében következik be. Giuliani de’ Medici ókori római öltözékű, ülő alakja – síremléke szoborcsoportjának középpontjában – 1533 után készült el Firenzében. Kálvin fő műve, az Institutio Christianae Religionis első változatát 1535. augusztus 23-án fejezte be Bázelben – ahol a következő esztendő márciusában meg is jelent.

Különböző részletértelmezéseik ellenére Gustav René Hocke (Die Welt als Labyrinth, 1957-59 – az újabb kiadás alcíme: Manierismus in der europäischen Kunst and Literatur), és Hauser Arnold (A modern művészet és irodalom eredete. A manierizmus fejlődése a reneszánsz válsága óta, 1964) egyetért abban, hogy a manierizmus egyrészt a képzőművészeteknél tágabb kulturális kört érintő stílusfogalom – Hauser ide kapcsolja Kopernikuszt, Keplert és Machiavellit, a reformációt és az ellenreformációt –, másrészt ez a korszak az 1520/30-as években kezdődött.

Michelangelo 1564. február 18-án hunyt el Rómában – Kálvin ugyanazon év május 27-én Genfben. Ezt a mintegy három évtizedet Michelangelo manierista (tehát „második”) életművében Rómában mindenekelőtt a Mózes-szobor (San Pietro in Vincoli templom, 1542 után), a Cappella Sistina Utolsó ítélet (1536-41) és a Cappella Paolina freskói (Szent Pál megtérése, 1542-45; Szent Péter keresztre feszítése, 1545-50); továbbá a firenzei (1550 körül), a Palestrinai (Firenze; Galleria dell’ Academia) és a Rondanini Pieták (Milano: Castello Sforzesco – mindkettő 1550 és 1564 között) fémjelzik. Mindeközben az 1536-os Institutio hat fejezete az 1559/60-as utolsó kiadásig nyolcvanra bővült, s a latin kiadások mellett 1541-ben megjelent a francia változat is.

1535 után Michelangelo és a 34 évvel fiatalabb Kálvin a manierizmus korának légkörében szellemileg is kortársakká váltak. Miután mindkettőjüknél élet és mű eggyé forrt – és egyszerre is fejeződik be 1564-ben! –, válik érdekessé személyiségük és habitusuk, sorsuk és reprezentatív történelmi-kulturális küldetésük párhuzamba állítása. (Ha Michelangelo nagy reneszánsz művész, Kálvin pedig tehetséges humanista filológus maradt volna, ennek a személyiségbeli összehasonlításnak nem lenne semmiféle indokoltsága és érdekessége.)

Mielőtt továbbmennénk – mintegy az eddigiek egyoldalú összefoglalásaként –, Michelangelo, a képzőművész életművét tekintve kínálkozik a szemléletesebb összehasonlítás két nagy élet-és pályaszakaszának esetében. Ifjúkora a reneszánszé – öregkora a manierizmusé. Az ifjúság vezérelve az élet – az öregségé a halál. A kezdet atmoszféráját a világosság, a végéét a sötétség uralja. Az ifjúság az első Pietà Máriájában, a Dávid-szoborban és Ádám mennyezeti freskójában ölt testet.

Az öregség Nikodémusz (Pietà; Firenze: Musoe dell’ Opera del Duomo, 1550 k.) alakjában keres rejtőzködő menedéket, és az Utolsó ítélet Szent Bertalanja lenyúzott bőrének önarcképre emlékeztető arcvonásaival áll bosszút az okvetetlenkedő kritikusokon, és fintorba fordulva nevet keserűen önmagán. A két korszak majdnem-szintézisének illuzórikus ígérete a Medici-síremlékek (Firenze, San Lorenzo templom, 1524-1533) két-két allegorikus figurájában fedezhető föl legföljebb. A Hajnal és a Nappal a művészi alkotóerő születésének és szárba szökkenésének nosztalgikus szimbóluma – az Alkony és az Éj „a komédia végének” előrejelzése. Mindez a pálya delelőjén, a két nagy fejlődési etap törésvonalán.

Michelangelo márványtesteket formált, s ezen keresztül keltett életre művészi módon lelkeket. Kálvin új, „belülről vezérelt” lelkeket formált, amelyek akkor és azóta is termékeny társadalmi „testekké”, csoportokká hangolódtak össze. Michelangelo a művészettől eljutott a Krisztusaiban megformált szuverén hitig – Kálvin a humanizmustól elérkezett a Krisztussal egybeforrt, Isten abszolút szuverenitását bizonyító teológiáig.

Michelangelo művészetének célja – Loyola Ignácnál sokkalta hitelesebben – „Mindent Isten nagyobb dicsőségére” (Omnia ad maiorem Dei gloriam). Kálvin reformátusságának alapköve – minden katolikus és protestáns hittudósnál hitelesebben (talán az egyetlen Szent Ágostont kivéve) – kevésbé izzóbb, de még megkérdőjelezhetetlenebb: „Egyedül Istené a dicsőség” – vagy: „Minden dicsőség Istené” (Soli Deo Gloria). Mindkét jelmondatban benne foglaltatik a cum Christo és a pro Christo elve is, azaz Krisztussal és Krisztusért.

Más formában és más utakon, más kételyekkel küzdve és más közvetítőkön keresztül ugyan, de Michelangelo és Kálvin is a bizonytalanság és a meditációk szenvedésén, a bizonyosság sóvárgásán keresztül jut el a megújult keresztyén hit legradikálisabb északi és legtoleránsabb, leghumanistább déli változatáig; tehát a XVI. századi reformátussághoz (Genf) és a katolikus reformációhoz (Róma). Az előbbi kiterebélyesedett a protestantizmusban, az utóbbi beleolvadt az ellenreformációba – de ez már nem az egyének, a zsenik, hanem az egyházak és a társadalmak története.

Kálvin úgy utasítja el Szervét Mihályban a kételkedő humanistát, hogy az a bizonyos máglyafüst az ő szellemi horizontján már sokkal korábban megfojtotta azt. Soha többé nem lehet már szkeptikus szellem – de úgy, hogy szentté válnia – protestantizmusa okán ab ovo – még annyi lehetősége sincs. Michelangelo pedig úgy utasítja el Leonardoban a kíváncsi Próteuszt, hogy súlyos márványtömbjei az ő lelkében már sokkal előbb agyonnyomták azt. Soha többé nem válhat már ismét kísérletező kedvű művésszé – de úgy, hogy művészetében és hitében egyszerre megnyugvó Fra Angelicová válnia még annyi esélye sincs. Tömörebben összefoglalva: Kálvin nem lehet már Szervét, de Loyola Ignác még annyira sem. Michelangelo nem lehet már Leonardo, de Fra Angelico még annyira sem. Azt írja Montaigne egyik esszéjében, hogy a felnőtt embernek is szüksége van nevelésre; de az már ne a gyermekekhez hasonlatosan történjék, hanem például a színházban. A színház révén Shakespeare előtt? Szélesítsük ki a gondolatot: „felnőttnevelés” például a filozófia (amely érzékletes és Montaigne szerint vidám is tud lenni – de mindig erkölcsileg komoly és teljes világképet nyújtó), a művészet és a vallás (amelyek a XVI. század középső harmadában éppen Michelangelo és Kálvin munkáiban is eljutnak a filozofikus mélységekig) segítségével. Meggyőződésem, hogy míg Michelangelo számára Kálvin Institutioja, addig Kálvinnak Michelangelo Pietà-szobrai jelenthették volna a személyes szellemi megnyugvást – a katarzisok katarzisát. Michelangelo megismerte Dante poklát, de a purgatórium Kálvinnál van: tanítása a predestinációról és a különös kegyelemről szóló tanában.

Michelangelo és Kálvin sokakhoz voltak szigorúak, de a legszigorúbbak mégis önmagukhoz. Sokan voltak szigorúak hozzájuk, de a legszigorúbban mégis – saját művészeteszményük és hitbéli bizonyosságkeresésük okán – önmaguk viszonyultak önmagukhoz. A transzcendencia lényegi megformálásának, illetve megfogalmazásának egyszerre önmagukra kényszerített, de belülről is sarjadzó igényéből, mint legmagasabb rendű erkölcsi kötelességből fakadó, örök lelki kielégületlenség jellemezte mindkettőjüket. Kölcsönvéve Jean Cadier Kálvin-könyvének alcímét: Két nagy ember Isten igájában. Nyugalmat, pihenést, s főképp elégedettséget soha nem ismerő, szüntelen önmeghaladási vágy vezérelte egész személyiségüket.

Mi végre ez a talán kissé különös esszé? Ökumenizmust hirdetne – méghozzá visszavetítve – a XVI. századba?! Ha valaki így olvasná és értelmezné, nem értenék egyet, de nem is tiltakoznék. Ám itt – szándékom szerint – mégis másról, többről van szó. A vallási és művészeti értékek, zseniális egyéniségek egybeeséséről, összekapcsolódásáról a kultúrában: a hitkeresés, a hitátadás és a hitfelmutatás éthoszának jegyében. Az egyes tetteknél és téziseknél mindig fontosabb az összteljesítmény: a részleteknél az egész, a szavaknál a szellem. Konkrétabban mondva: Michelangeloval és Kálvinnal az egész XVI. századi Európa birtokolhatóságát. Nem mellékesen a kultúra modernitásának világtörténelmi fordulópontját, és – egyben – szellemi gazdagodás kivételes távlatokat kínáló paradigmáját.

„Ezek Michelangelo napjai
voltak, olvastam róluk estelente.
Ő volt, a minden mértéknek felette
álló, aki
a mérhetetlent elfeledte.

Ő volt, ki mindig vissza-visszatér,
ha egy-egy kor, mielőtt véget ér,
az értékeit még összeszedi.
Egész terhét felveszi valaki,
s mindent szíve szakadékába vet.

Mások bút éreznek és örömet;
de ő már csak az élet anyagát,
s hogy az egészet együl fogja át,
csak Isten áll akaratának ellen.
Nagy gyűlöletével imádja hát,
mert ilyen elérhetetlen.”

(Rainer Maria Rilke: Az áhítat könyve – Lator László fordítása)

Egyszerre és elválaszthatatlanul művészet- és vallásbölcseleti jellegű, összehasonlító szándékú esszém befejezéséhez érve, bevallhatom: a Michelangelo és Kálvin közötti – minden más különbségnél meghatározóbb és mélyebb – párhuzamra ráeszmélve, a legnagyobb és legtartósabb gondot a lehető legadekvátabb, vagy legalábbis legkevésbé félreérthető-megtévesztő cím megfogalmazása okozta. Művészi tökéletesség és vallási kiválasztottság. Michelangelo és Kálvin – ez lett a végleges; de valószínűleg sem az olvasót precízen orientáló és egyértelműen kielégítő, sem a szerzőt teljesen megnyugtató változat. Hiszem, hosszú, és mégis folytatásra kívánkozó. Például így: …túlfeszített küzdelme a maga eszményeiért és bizonyosságaiért. A korábbi címváltozat: A lelki nagyság összekötő ereje. Michelangelo és Kálvin. És a még korábbi, a kezdeti: Szirt-lelkű, aszketikus és szenvedő zsenik a XVI. században. Michelangelo és Kálvin. (Azért említem a régebbi változatokat, mert talán hordoznak valami más, valami kiegészítő és továbbmagyarázó tartalmi tanulságot.)

Függelék jegyzetek gyanánt

Mivel munkámat a szó szoros értelmében esszének tekintem, megvalósítottam azt az én publikációs gyakorlatomban eddig abszolút kivételnek mondható gondolatgombolyítást vagy építkezést, hogy írásomba egyetlen hivatkozásjellegű idézetet sem szőttem bele. Az esszé mottója és „epilógusa” ugyan egy-egy vers, de ez nem tudományos támaszték, hanem asszonáns művészi illusztráció. Felhangolás és visszhangolás két költemény emelkedett muzsikájával: két sorban Michelangelotól és egy teljes verssel Rilkétől.

Az „Appendix” azonban már nem az esszé szerves és elhagyhatatlan része. Alkat és benyomás kérdése, hogy ki keres argumentumokat értelmezésemhez; s ki az, aki magára akar maradni további meditációjában. A szerzőt saját érdeke is arra készteti, hogy olvasói előbbi típusának támpontokat kínáljon. (Kálvint illetően erre más tanulmányokban és könyvekben került, illetőleg kerül majd sor.)

Az első és lényegesebb probléma Michelangelo vallásosságának, szuverén hitkeresésének milyensége és sajátossága; magánemberi és zseniális művészi lelki alkatának összetettsége. (Például 1560 táján fel akarta öltöztetni az Utolsó ítélet ún. „ignudóit” – azaz meztelen figuráit –, de ehhez nyolcvanöt évesen már nem érzett magában elegendő fizikai erőt. Ahhoz viszont igen, hogy erotikus témájú rajzait elégesse.) Időrendben haladva, a kései művészkolléga, Auguste Rodin arra a megállapításra jut, hogy Michelangelo művészete „a léleknek önmagával való fájdalmas vívódását, nyughatatlan energiáját, reménytelen cselekvésvágyát fejezi ki; egyszóval annak a teremtménynek kínszenvedését, akit megvalósíthatatlan vágyakozódások gyötörnek”. (Beszélgetések a művészetről, 1917 előtt, 1943: 97.)

Michelangelo tragikus személyiségét ugyanebben az időben George Simmel filozófusként magyarázza. „A művészileg szemléletesre és a földi szépségre irányuló életének kudarcát az a transzcendens vágy okozta, amelyen megtört az előbbi szükségszerű irány; de a vágy nem kevésbé szükségszerű volt, természetének legmélyebb alapjából eredt.” (Michelangelo, 1911 – In: Velence, Firenze, Róma, 1990:50.)

Anthony Blunt 1940-ben párhuzamot von az itáliai humanizmus (’individuális értelem”) és a protestantizmus („egyéni lelkiismeret”) azonos tendenciájú követelései között. A déli „belső” és az északi „külső” reformáció megegyezése próbakövének a Rómához való hűség vagy a pápától való elszakadás bizonyult. Contarini, Pole és Sadoleto felfogásához kapcsolódott Vittoria Colonna és Michelangelo is. „Az utóbbi vallásossága komoly, bár nem fanatikus kegyesség formáját öltötte, amely összhangban volt ugyan humanista elveivel, de fokozatosan átalakította azokat. Vagyis azok közé tartozott, akik egy új és átszellemített katolicizmust kívántak felépíteni olyan folyamatok révén, amelyek nem ássák alá a római egyház alapjait.” (Művészet és teória Itáliában, 1990: 59-60.)

Tolnay Károly (Charles de Tolnay) 1947/48-ban, Princetonban írta meg négy előadását Michelangelo világnézetéről Mű és világkép címmel. A sorozat negyedik darabjának témája a művész vallásossága; amelynek újszerűségét freskóiból és más festményeiből, szobraiból és szonettjeiből lehet szerinte kiolvasni. Hagyományos és megújulásra törekvő, formális és antiformális, „gyülekezeti” vagy templomi és személyes hit különbségéről van itt szó. (Vö.: Michelangelo, 1977: 272-273.) Az is egyértelmű, hogy a művész vallásos útkeresését a Biblia és az Isteni színjáték esténkénti olvasgatása, valamint Colonna asszony baráti köre segítette. Az öregedő alkotó „fő problémája a kegyelemnek az isteni szeretet útján való elnyerése. Néha úgy érzi, hogy lángoló hit tölti el, máskor, hogy elhagyta őt az Isten. Műveiben ezt a két szélsőséges lelkiállapotot, az eksztázist és az istentől való eltávolodást testesítette meg. Az eltávolodás érzése szonettjeiben találta meg legmegkapóbb kifejezését; utolsó képzőművészeti munkái pedig az isteni szeretettel való lelki egyesülésének megkapó víziói.” (Ua., 288.)

„Miért olyan végletesen sötét és szomorú ez az istenáldotta, lenyűgöző tehetségű alkotó?” Ezt a kérdést már Thomas Mann tette fel élete vége felé, a Michelangelo erotikája (1950) című tanulmányában (vagy inkább esszéjében). „Azt hiszem, nyomasztó és túlfeszített érzékiségében lelhetjük meg a magyarázatot – amely érzékiség azonban örökkő a tisztáért, szellemiért, isteniért küzd, magamagát mindenkor transzcendens vágyakozásnak értelmezi.” (Válogatott tanulmányok, 1970: I. kötet, 615.) Szerinte Michelangelo szonettjei – a formai tökély ellenére – nem is versek, hanem „inkább egy szenvedő, a szép útján Istenhez törő óriás lélek vergődésének, fájdalom, keserűség, szerelem és kín kitörésének” mondhatók. (Ua., 613.) A másik – az előbbinél kevesebb dokumentálást igénylő – probléma Michelangelo munkásságának kettébontása klasszikus reneszánszra és manierizmusra, illetve a közöttük rejtőzködő átmenet. Ahol művészetének reneszánsz jellemzői még döntően – tehát nem kizárólagosan! – dominálnak, az egybehangzóan a Sixtus-kápolna mennyezetének freskói, az Ádám teremtésével a középpontban. Így látja ezt Oswald Spengler (vö.: A Nyugat alkonya, I. kötet, 1918., 1994: 438.), az átmenetet az 1515 és 1527 közötti bő egy évtizedre helyező Nikolaus Pevsner (vö.: Az európai építészet története, 1943., 1983: 219-220.) és Tolnay Károly is (vö.: I.m. 264.).

Az átmenetet egyrészt a Medici-kápolna síremlékei, másrészt a Sixtus-kápolna már lényegében manierista Utolsó ítéleten képviselik. A „firenzeiek” csoportját George Simmel (vö.: Firenze, 1922 – In: i.m. 16.), Márai Sándor (vö.: Napló, 1950., 1990: 139-140.) és Oskar Kokoschka (vö.: Életem, 1971., 1974: 254-255.) alkotják.

A „rómaiak” társaságához F. W. J. Schelling (vö.: A művészet filozófiája, 1796-97., 1991: 229.), Max Dvořak (vö.: Grecoról és a manierizmusról, 1920 – In: Emlék márványból vagy homokkőből, 1976: 395.), Anthony Blunt (vö.: i.m., 61.), Tolnay Károly (.i.m., 309.) és André Chastel (vö.: Michelangelo ignudói, 1975 – In: Fabulák, formák, figurák, 1984: 137.) tartozik.

A Függelék végén hadd térjek vissza röviden esszém első bekezdésének ellentétpárjaihoz. Pontosabban a második kérdéshez: reneszánsz és reformáció? Az egymáshoz való viszonyukat (különbözőségek és megegyezések stb.) firtató kérdést sem nyitva nem hagyhatom, sem az általam már máshol leírt – az „ellentétet” erősen letompító, a folytonosságot és a lényegi összetartozást hangsúlyozó – válaszokat meg nem ismételhetem. Mindkettő a szerző tapintatossága volna ugyanis olvasójával szemben. Azonban engedtessék meg nekem, hogy – jobb alternatíva híján – a harmadik (jegyzetben szerénytelenségnek talán nem számító) megoldást válasszam. Egyszerre a legrövidebb és viszonylag a legteljesebb is: egy hivatkozás A szépségtől a megszállottságig című könyvemre (vö.: 1995: 47-49.).

FELHASZNÁLT IRODALOM

Blunt, Anthony: Művészet és teória Itáliában (1450-1600). Corvina, Bp., 1990.

Chastel, André: Fabulák, formák, figurák. Válogatott tanulmányok. Válogatta: Németh Lajos. Gondolat, Bp., 1984.

Éles Csaba: A szépségtől a megszállottságig. Itália kultúrája 1401 és 1600 között. Nemzeti tankönyvkiadó, Bp., 1995.

Emlék márványból vagy homokkőből. Öt évszázad írásai a művészettörténet történetéből. Válogatta: Marosi Ernő. Corvina, Bp., 1976.

Kokoschka, Oskar: Életem. Gondolat, Bp., 1974.

Mann, Thomas: Válogatott tanulmányok I-II. kötet. Magyar Helikon, Bp., 1970. (Thomas Mann művei, 10-11. kötet)

Márai Sándor: Napló, 1945-1957. Akadémiai - Helikon, Bp., 1990.

Pevsner, Nikolaus: Az európai építészet története. Nyugat-Európa a X. századtól a XX. századig. 3. kiadás. Corvina, Bp., 1983.

Rodin, Françoise-Auguste: Beszélgetések a művészetről. Összegyűjtötte: Paul Gsell. Franklin Társulat, Bp., 1943.

Schelling, Friedrich Wilhelm Joseph: A művészet filozófiája (A kéziratos hagyatékból). A szöveget gondozta: Zoltai Dénes. Akadémiai, Bp., 1991.

Simmel, George: Velence, Firenze, Róma. Művészetelméleti írások. Válogatta: Berényi Gábor. Atlantisz, Bp., 1990.

Spengler, Oswald: A Nyugat alkonya. A világtörténelem morfológiájának körvonalai I-II. kötet. Európa, Bp., 1994.

Tolnay, Charles de (Tolnay Károly): Michelangelo. Mű és világkép. Corvina, Bp., 1977.

Nathaniel Hawthorne

A Képzelet sötétkamrája^*1

– Moralitás –

Mi a bűn? Folt a lélek színén. És bizony, roppant figyelmet érdemel a kérdés, vajon elképzelhető-e, hogy ilyen, valóban mélyreható és gyalázatos foltot ejtsen a lélek színén az a bűntett, amelyet ugyan kigondol és kíván az ember, de visszariad attól, hogy végrehajtsa? Szükséges-e, hogy az ember tisztátalan keze és földi porhüvelye látható alakban is áldását adja a lélek gonosz szándékaira avégett, hogy azok minden következményükkel együtt visszahulljanak a bűnös fejére? Más szóval, míg a földi törvényszék semmi egyebet, csak a végbe vitt bűnöket veheti tudomásul, addig a bűnös gondolatok – melyekhez képest a bűnös tettek csupán futó árnyak – vajon joggal vonják-e magukra egy megbélyegző ítélet teljes súlyát az örökkévaló, mennyei ítélőszék előtt? A magányos hálókamra sötétjében, a pusztaságban, távol az emberektől, vagy a templomban, míg a test térdepel, a lélek bárhol beszennyeződhet, akár olyan bűnökkel is, melyeket a közvélemény mindenestül a testnek tulajdonít. Ha így van, akkor ez bizony félelmetes igazság.

Hadd tegyük szemléletessé ezt a gondolatot egy képzeletbeli példával! Egy tiszteletre méltó úriember, bizonyos Mr. Smith, aki régóta az erkölcsi feddhetetlenség mintaképének tudta magát, éppen azon ügyködött, hogy jóféle fűszeres borral serkentse futásra vénségtől meglassult vérét. Gyermekei kint jártak a nagyvilágban, boldogulásukat hajszolták, unokái az iskolapadot koptatták, ő meg egymaga üldögélt puha, kényelmes karosszékében, lábát egy gazdag faragású, mahagóni asztal alatt nyújtóztatva. Vannak idős emberek, akik rettegnek a magánytól, s ha más társaság nem kínálkozik, beérik annyival, ha a szőnyegre telepedve egy alvó csecsemő halk szuszogását figyelhetik. De Mr. Smith, kinek ezüstös haja ragyogóan jelképezte makulátlan életét, melynek színén csak az emberi természet eredendő hibái ejtettek apró foltokat, nem látta szükségét, hogy egy csecsemő tisztasága mögé rejtőzzék, sem hogy egy felnőttet állítson őrizőül maga és önnön lelke közé. Hanem az Öregség, ha ifjabb férfiak hangos kompániájában vigad, ha a női gondviselés kényelmeit élvezi, ha gyermeket lát játszadozni a széke körül, vagy akár ha saját gondolatait engedi szabadjára a múlt sötét tartományaiban, könnyen hajlik rá, hogy meghidegüljön és elszomorodjék. Ilyenkor még a bor sem segít. Valahogy így állt a helyzet Mr. Smith-szel, amikor régi madeirás palackja csillogó prizmáján keresztül egyszer csak azt vette észre, hogy három alak lép a szobába. Az első maga volt a Képzelet: egy vándor képmutogató gúnyájába bújt, rá is hasonlított, ahogy a hátán cipelte diorámáját; a második az Emlékezet, aki így, lúdtollal a füle mögött, tintatartó szaruját a gomblyukába fűzve, hóna alatt egy jókora kéziratcsomóval holmi hivatalnokot utánzott; a harmadik csendesen bújt meg kettejük mögött, porköpenybe burkolózva, mely arcát és alakját egyaránt elrejtette. Mr. Smith éles elmével mégis nyomban kitalálta, hogy az bizony nem lehet más, csak a Lelkiismeret.

Minő figyelmesség a Képzelet, az Emlékezet és a Lelkiismeret részéről, hogy épp akkor toppannak be az idős úriemberhez, amikor az dohogni kezd, hogy a bor már nem szikrázik olyan tüzesen, nem párállik olyan illatosan, mint hajdanán, amikor ő és az itóka, mindketten fiatalok voltak! A szoba túlsó, ködbe vesző végéből, ahol bíbor függönyök tompították a ragyogó napfényt és teremtettek sejtelmes félhomályt, a három vendég lassan közeledett az ezüsthajú öregember felé. Az Emlékezet, egyik ujjával a paksaméta lapjait morzsolgatva, a jobbjára tért, és ott megállt. A Lelkiismeret, arcát még mindig a porköpenybe rejtve, baloldalt cövekelt le, a lehető legközelebb az öregember szívéhez; míg a Képzelet az asztalra állította képekkel teli dobozát, melynek nyílására már oda volt erősítve a nagyítóüveg. Csak vázlatosan tudunk leírni két-három képet a sok közül, melyek a zsinór rándulása nyomán sorra-rendre, az élőképek elevenségével töltötték be a doboz belsejét.

Az első holdfényes tájat ábrázolt, a háttérben egyszerű házikót, elöl meg, egy fa lombjainak áttört árnyékában, szikrázó fénypontokkal telehintve, két ifjú alakot, férfit és nőt. A fiatal férfi összefont karral állt, ajkáról dölyfös mosoly, szeméből diadal sugárzott, ahogy az előtte térdeplő lányra tekintett. A lány szinte elomlott a lába előtt, nyilvánvalóan a szégyen és a fájdalom súlyától roskadozva, szinte arra is képtelenül, hogy összekulcsolt kezét esengve a férfi felé emelje. Hogy a tekintetét is ráemelje, ahhoz már végképp nem volt ereje. De sem a szenvedés, sem a bájos arcvonások, melyeken írva állt, sem a sudár termet minden szépsége, melyen görcsösen át meg átvonaglott, semmi nem látszott elegendőnek ahhoz, hogy könyörületre hangolja a kemény lelkű fiatalembert. A diadalmas megvetés szobraként magasodott a lány fölé. S ekkor, furcsa még kimondani is, ahogy szemével a lencsére tapadt, mely valami mágikus csoda folytán a tárgyakat szinte kiugrasztotta a vászon síkjából, a jó öreg Mr. Smith kezdte fölismerni a házikót, a fát és a két alakot a képen. A fiatalembert, sok-sok évvel azelőtt, minden áldott nap látta, ha a tükörbe bámult; a lány meg szakasztott mása volt első – hazulról való, falujabéli – szerelmének, Martha Burroughs-nak! Mr. Smith megbotránkozott. – Ó, micsoda hitvány rágalom! – kiált fel azon nyomban – mikor ültem én diadalt a megtiport ártatlanság fölött? Hát nem adták feleségül Marthát, mikor még húsz éves se volt, David Tomkinshoz, aki elnyerte első, gyerekes szerelmét, s aztán oly hosszan élvezte hitvesi szeretetét? És a férje halála után még ma is úgy él, mint az özvegyi tisztesség mintaképe! – Mindeközben az Emlékezet a paksamétát forgatta, tétova ujjaival zizegtetve oda-vissza a lapokat, míg a legelsők egyikén rá nem lelt egy bejegyzésre, mely valaminő kapcsolatban állt a látott képpel. Tüstént az öregúr füléhez hajol, és olvasni kezdi: nem több az és nem kevesebb, mint emlékeztető egy bűnös gondolatra, mely soha nem vált valóra; de lám, míg az Emlékezet olvas, a Lelkiismeret fölfedi arcát, és egy tőrrel Mr. Smith szíve felé döf. A döfés ugyan nem halálos, de a szenvedés alig elviselhető.

A bemutató folytatódott. A Képzelet sorra hívta elő a képecskéit, és mintha mindet, egytől egyig valami rosszmájú piktor festette volna, aki föltette magában, hogy halálra bosszantja Mr. Smith-t. Bizonyítéknak még az árnyékát se tudta volna fölhozni senki a földi törvényszék előtt arra nézvést, hogy akár a legkisebbet is elkövette ama bűnök közül, melyeket így a képébe vágtak. Az egyik jelenet középpontjában asztal állt, rajta palackok és félig ürült borospoharak sűrű erdeje, melyből egy pislákoló lámpa fakó visszfénye kereste a kiutat. Jókedv és vigalom tölthette be a szobát, egészen addig, amíg az óra mutatója el nem érte az éjfelet, mikoris a Gyilkosság toppant a víg cimborák közé. Az egyik fiatalember a padlóra zuhanhatott, mert ott feküdt, mereven, mint a kő, rettenetes, vérző sebbel a halántékán, fölötte pedig a tanácstalan harag delíriumában, iszonytató arckifejezéssel, Mr. Smith ifjúkori hasonmása állt. És a meggyilkolt ifjú Edward Spencer vonásait viselte! – Most meg mire céloz ez a bitang festő? – kiált fel Mr. Smith, kinek türelme már túljutott a végső határon. – Edward Spencer legelső és legjobb barátom volt, éppoly őszinte hozzám, mint én őhozzá, több mint fél századon át! Sem én, sem senki más nem gyilkolta meg soha. Hát nem élt és virult még öt éve is, és nem testálta rám aranyfejű sétabotját valamint élethosszig tartó barátságunk zálogát, egy halottas emlékgyűrűt? – Az Emlékezet ismét átpörgette a jegyzéket, s végül egy rút, ákombákommal teli lapnál állapodott meg; kissé kapatos lehetett, amikor telekörmölte. Annyi azért kiderült belőle, hogy míg Mr. Smith és Edward Spencer borral tüzelte ifjúi vérét, vita lobbant fel közöttük, és Mr. Smith halálos dühében egy palackot vágott Spencer fejéhez. Igaz ugyan, hogy a flaska célt tévesztett, s csupán egy falitükröt zúzott ripityára; s igaz az is, hogy másnap reggel, mikor a nézeteltérést már csak homályosan tudták fölidézni, szívből jövő nevetéssel paroláztak. Mégis, miközben az Emlékezet olvasott, a Lelkiismeret újra feltárta arcát, a tőrrel Mr. Smith szíve felé döfött, majd vaskemény tekintetével beléfojtott minden tiltakozást. A fájdalom ezúttal egészen pokolinak bizonyult.

Némelyik kép olyan suta ecsetkezeléssel, olyan homályos és halvány színekkel volt fölfestve, hogy tárgyát csak találgatni lehetett. A vászon felszínét tompa, áttetsző köd ülte meg, melyben a figurák el-eltünedeztek, míg a szem hunyorogva erőlködött, hogy visszahívja őket. De mindegyik jelenetben, ha nem is túl élethűen, újra meg újra a saját szellemalakja lebbent Mr. Smith elé, hol öregen, hol fiatalon, mintha egy poros tükörből tekintene rá. Miután néhány percig elmélyülten vizsgálgatta e maszatos és szinte kivehetetlen ábrák egyikét, derengeni kezdett előtte, hogy a festő ezúttal olyan jelenetet agyalt ki a rovására, amelyben ő, immár őszülő hajjal, három kiéhezettnek látszó gyermek hátáról rángatja le a felsőruhát. – Na, szépen vagyunk! – csattant fel Mr. Smith, az önérzetében sértett becsület hangján gúnyolódva. – Remélem, megbocsát a festő uraság, ha ezentúl nemcsak aljas csirkefogónak, de bolondnak is titulálom! Még hogy egy ember, aki olyan pozíciót tölt be a társadalomban, mint én, ruhát lopkodjon a kisgyerekektől! Nevetséges! – De amíg ő a száját jártatta, az Emlékezet már átpörgette a végzetes paksamétát, s rábukkant a magyarázatra, melyet hűvös és szomorkás hangján legott a fülébe suttogott. Nem mondhatni, hogy ne illett volna mindenestül a ködös jelenethez. Arról adott számot, miként fogta el Mr. Smith-t egy ízben az a szégyenteli kísértés, hogy ördögi szofizmák tömkelegével megtámogatva, a jogi csűrcsavarás talaján pert indítson három árva gyermek ellen, hogy megkaparintsa közös jussukat, egy tekintélyes uradalmat. Szerencsére mielőtt végleges lépésre szánta volna magát, kitudódott, hogy követelése jószerivel éppoly törvénytelen, mint amilyen igazságtalan. Mihelyt az Emlékezet végzett a felolvasással, a Lelkiismeret ismét félrekanyarította köpenyét, és le is döfte volna áldozatát a mérgezett tőrrel, ha az nem ágál ellene, és nem kapja mindkét kezét a szíve elé. Ám még így is csúnya döfést kellett kiállania.

De miért is követnénk tovább a Képzeletet ama rettentő képek hosszú során át? Minthogy olyan művész festette őket, aki földöntúli erővel és iszonyú tisztánlátással hatolt be a lélek titkaiba, alkalmasak voltak rá, hogy testet adjanak a soha el nem követett bűnök szellemeinek, akik egy teljes életen át kísértették Mr. Smith-t. S vajon a magasröptű fantázia efféle szüleményei, kik oly közeli rokonságban állnak a puszta űrrel, tehetnek-e érvényes tanúvallomást ellene, ha eljő a végítélet napja? Akár igen, akár nem, nincs ok kételkedni benne, hogy egyetlen őszinte, bűnbánó könnycsepp elég lett volna ahhoz, hogy eltüntesse e gyűlöletes képek minden színét, oly fehérre mosva a vásznat, mint a hó. De Mr. Smith a Lelkiismeret utolsó, immár tűrhetetlenül éles döfése nyomán végre kénytelen volt hangot adni gyötrelmeinek; felordított, majd hirtelen arra eszmélt, hogy három vendégének nyoma veszett. Ő ült ott egyedül, ő, az ezüstös hajú, köztiszteletnek örvendő idős férfiú, ott, a bíborfüggönyös szoba sejtelmes félhomályában, és az asztalon a képekkel teli dioráma helyén csak a finom madeirával teli borospalack árválkodott. Hanem a szíve táján még mindig sajgást érzett a tőrre kent méregtől.

Mindamellett a szerencsétlen öreg úriembernek illett volna rendeznie számláját a Lelkiismerettel, s fölhoznia néhány szenvedélyes érvet amellett, hogy mégsem érdemelt ilyen lelketlen bánásmódot. Ha ügyét felkarolnánk, nagyjából a következő védőbeszédet rögtönözhetnénk. Tervezgetni a bűnt, amíg a végrehajtás nincs napirenden, nagyjából ugyanaz, mint láncba fűzni az eseményeket egy kitalált történethez. Ez ugyanis, avégett, hogy az olvasó lelkében a valóság érzetét keltse, kiagyalójától olyan erős arányérzéket követel, mintha régmúlt, jelenbéli vagy akár eljövendő tényeknek a képzelet fényében fürdő leírása volna, nem pedig üres agyszülemény. A leendő bűnös viszont, jóllehet szintén maga szövi bűncselekménye szálait, ritkán vagy éppen soha nem érzi teljes bizonyossággal, hogy majdan végre is hajtja őket. Gondolatai közt az álomszerűség párája lebeg; akárha álmában mérné a halálos döfést áldozata szívére, s akárha álmában riadna arra, hogy a lemoshatatlan vérpatak a kezére csordul. Így aztán a regény- vagy drámaíró, miközben a románcba illő gonosztevőt teremti, és ördögi tetteket agyal ki számára, valamint a hús-vér gonosztevő, miközben bűncselekményeit tervezi, melyeket aztán el is követ, szinte egyformák, ahogy a képzelet és a valóság közti határmezsgyén bolyonganak. Míg a bűntény nincs végrehajtva, a bűn nem keríti markába a bűnös szívét, és nem szerez hatalmat fölötte. Csak akkor és nem előbb jön létre és tudatosul a bűn érzete, s amennyiben nem szegődik társául a megbánás, csak akkor indul burjánzásnak ezerszeres erővel, az öntudat talaján. Szintén érdemes megfontolni, hogy az emberek gyakran túlbecsülik a gonosztettre való képességüket. Bizonyos távolságból, míg a vele járó körülményeket nem tapasztalják a maguk bőrén, és az eredményeit sem látják előre, képesek elviselni a közelségét. Képesek megtenni a bűntényhez vezető lépéseket, a számtanpéldához hasonló szellemi művelet izgalmától ösztökélve, de a végső pillanatban erejüket rendszerint elveszi a lelkifurdalás. Akkor derül ki, hogy nem is sejtették, miféle lépésre szánták el magukat. Az igazság az, hogy az emberi természettől idegen a végleges és megmásíthatatlan szándék, sem a jóra, sem a rosszra, legfeljebb ott, a cselekvés szent pillanatában születhet meg. Hadd reméljük tehát, hogy a bűn valamennyi rettenetes következménye nem száll vissza a bűnös fejére, csak akkor, ha a tett már ráütötte pecsétjét a gondolatra.

Mégis, abba a röpke mesevázlatba, melyet imigyen keretbe foglaltunk, néhány szomorú és rettentő igazság szövődik. Az ember nem tagadhatja, hogy testvéri kötelmek fűzik a gonosztevőkhöz, hiszen a kezét tartsa bár mégoly tisztán, szívét bizonyosan beköpdösték már a romlás szállongó fantomjai. Éreznie kell, hogy ha majd a mennyország kapuján zörget, a folttalan élet puszta látszata nem jogosítja fel rá, hogy bebocsátást követeljen. A Bűnbánatnak térdre kell hullania, és a Kegyelemnek alá kell ereszkednie ama trónus lábzsámolyától, különben az arany kapu soha nem nyittatik meg!

(Szabó Szilárd fordítása)