30. évfolyam  2006 4

MAYER EMŐKE

Beszélgetés Szalai Andrással az apologetikáról

Sajnos, kevesen tudnak a Szalai András által vezetett Apológia Kutatóközpontról (www.apologia.hu).

Pedig nagy hiányt pótol a magyarországi protestáns egyházak számára is ez a felekezetközi intézmény. Apologetika sem a katolikus, sem a protestáns teológiákon nem létezik tanszékként vagy kötelező tantárgyként, legfeljebb választható tantárgy a rendszeres teológia vagy a missziológia alatt.

Posztmodern korunk kihívásai között azonban ez nagyon nagy hiányosságot jelent. Igaz, hogy Barth megfogalmazása szerint a „keresztyén hitet nem védeni, hanem prédikálni kell”, mégis be kell látnunk, hogy ma már ez igen kevésnek bizonyul. Amikor A Da Vinci-kód egyesek szemében nagyobb tekintély a Bibliánál, amikor a könyvesboltok polcain a Szentírás a hatalmas ezoterikus irodalom mellett már nem kap helyet, el kell gondolkoznunk, vajon jó-e az a hozzáállás, amit képviselünk. Valóban a hallgatás, a gátépítés, vagy épp az ítélkezés a feladatunk? Nem lehet, hogy kötelességünk volna a folyton „keresőknek” irányt mutatni, választ adni, vagy egyszerűen kommunikációt folytatni A Da Vinci-kód feltevéseit kritika nélkül elfogadó, sokszor önmagukat keresztyénnek valló emberekkel?

Az Apológia Kutatóközpont ezt a hiányt igyekszik pótolni naprakész ismeretanyagával, kutató, felfedező, missziói munkájával. A Kutatóközpont könyvtárában beszélgetünk. A helyiség mindkét oldalán könyvek sorakoznak. Az egyik „az erő sötét oldala”, nem keresztény és álkeresztény vallások kiadványai, a másik oldalon keresztyén teológia, a civil vallási ismeretterjesztés és a nemzetközi keresztyén valláskritika legjava.

Szalai Andrást kérdezem.

– Személyes hitéleti indíttatása volt annak, hogy az apologetikával kezdtél foglalkozni?

– Részben igen. 16 évesen buddhista lettem, és szerzetesnek készültem, az életemet akartam feltenni. Csak 8 év múlva vett 180 fokos fordulatot az életem, amikor egy hirtelen „hitgyülissé” váló barátom bizonyságot tett nekem. Akármilyen is volt a bizonyságtétele, Isten felhasználta, és ott legbelül megszólított. Ez még 1990-ben volt, és fél évet töltöttem ott, mire rájöttem, hogy valami nagyon nem stimmel. Rövid időn belül tehát kétszer omlott össze a világképem, és mindkétszer barátokat veszítettem el. Rá kellett jönnöm, hogy nemcsak sok más vallás is létezik a kereszténység mellett, hanem magának a kereszténységnek is vannak megkérdőjelezhető változatai.

Hitvédelemmel ennek ellenére még legalább két évig nem akartam foglalkozni. Örültem, hogy Isten van, a Biblia igaz, és a mai napig hálás vagyok azokért a nagy szívű és nagy tudású testvérekért, akik segítettek lelkileg továbblépni, gyógyulni, növekedni. Egy idő után azonban felelősséget kezdtem érezni mindazokért, akik még mindig nem ismerik Isten igazi arcát. Ezzel párhuzamosan, egyetemistaként a diákmisszióban találkoztam azzal az igénnyel, hogy jó lenne megismerni és megérteni más vallású felebarátaink gondolkodását. Engem először csak a buddhizmusról kértek fel előadásra, de mivel egyre többet tudtam, és egyre többen jöttek hozzám kérdésekkel vagy kifejezetten segítségért, rá kellett jönnöm, hogy muszáj beleásnom magam a hitvédelembe.

– Mi is tulajdonképpen ma az apologetika?

– Az apológia védőbeszédet jelent, az apologetika hitvédelemtant. A hit tudatos védelméről (Júd 3, Fil 1:16 stb.), a hívők tudatos védelméről (Júd 22, ApCsel 20,28-32 stb.), és a keresőknek való tudatos tanúságtételről van szó (1Pt 3,15 stb.). Több fajtája van, létezik klasszikus apologetika (a Biblia megbízhatósága, Jézus istenember volta, feltámadása stb.), teológiai apologetika (hagyományos és új vitatémák), kulturális apologetika (korunk etikai és világnézeti kihívásai), illetve missziói apologetika. Az Apológia Kutatóközpont mindegyikkel foglalkozik, de az utolsó a specialitása. Amikor ugyanis Jézus azt parancsolta az apostoloknak, hogy tegyék tanítvánnyá a népeket, akkor Jézus is tudta, és az apostolok is tudták, hogy minden népnek más vallása van. Kizárólag más vallásúakat térítettek, és ha megfigyeljük, hogyan tették (lásd pl. ApCsel 17), láthatóan mindig tudták, kinek hogyan mondják el az evangéliumot. Tehát semmi új nincs abban, ha megismerjük más vallású felebarátaink hitét, kereszténységről alkotott képét, hogy úgy adhassuk át nekik az evangéliumot, hogy azt meg is értsék. Ami pedig a keresőket illeti, szolgálatunk amolyan „vallási fogyasztóvédelem” funkciót is betölt, hiszen a valóban tudatos és szabad világnézeti döntésben segítjük őket azzal, hogy megismertetjük velük a másik oldalt. Olyan információkat, szempontokat, érveket nyújtunk nekik, amelyek segítségével sokkal jobban tudnak navigálni a világnézeti tengeren, és persze a Világítótoronyról sem hallgatunk.

– Mi a mai keresztyén egyházak felelőssége?

– Választanunk kell: vagy gátakat építünk magunk köré, hisz mindig jönnek a hullámok, vagy megtanulunk szörfözni, és mindent felhasználni az evangélium megfelelő továbbadására. Én a második utat tartom egyedüli járható útnak.

– Miért kell korunk kihívására válaszolni, vagy ahogy Te fogalmaztad, „szörfözni a hullámokon?”

– Elfogadhatatlan a hallgatás, amikor nem válaszolunk a kereső emberek égető kérdéseire, mert „nekünk van igazunk, ezért szóba sem állunk a másképp gondolkodókkal”, akkor azt nyilvánítjuk ki, hogy nem aggódunk a másikért. Ha pedig nem aggódunk a másikért, azzal csak azt bizonyítjuk, hogy mennyire nem fogtuk fel, mitől lettünk mi magunk megmentve. Ráadásul ez a taktika mindig a tájékozatlan keresőkre vagy bizonytalan hívőkre üt vissza. Ők lesznek a hallgatás áldozatai, mert nem jutnak el hozzájuk azok az ismeretek és szempontok, amelyek alapján másképp döntenének, másként alakulna az életük és az örök sorsuk. Ha azonban mi magunk tiszteletet várunk el a másiktól, ha nem hisszük magunkról, hogy tévedhetetlenek vagyunk, mégis hitünknek, reménységünknek, szeretetünknek biztos alapja van, és még mentő szeretet is él bennünk a keresők és az eltévedtek iránt, akkor reagálnunk, válaszolnunk kell. Nem Jézushoz méltatlan indulatokkal vagy mások rosszindulatú befeketítésével, hanem önuralommal, önkritikával, tárgyilagossággal, megfelelő ismeretanyag birtokában, megfelelő érvekkel és a bibliai tanúságtételhez ragaszkodva. Ennek a mércének próbálunk megfelelni, mert ez a „védőbeszéd”, az apológia lényege. Ahogy Péter apostol megfogalmazta: „...az Urat, a Krisztust tartsátok szentnek a szívetekben, és legyetek készek mindenkor számot adni mindenkinek, aki számon kéri tőletek a bennetek élő reménységet” (1Pt 3,15).

– Milyen a kapcsolatod a református egyházzal, teológiákkal?

– Hála Istennek, nagyon jó, akárcsak a többi keresztény egyház esetében. A debreceni és a pesti református teológián egy-egy előadás erejéig, a pápai teológián egy féléves kurzussal szolgálhattam, illetve a teológusoknak segíthettem szakdolgozatot írni. A kurzusok végén különben érdekes módon mindig minden teológián ugyanaz a diákok véleménye: örülnek annak, hogy itt gondolkodni is tanulnak, és sajnálják, hogy csak fél évet tanulnak apologetikát. Ráéreztek ugyanis a tananyag szükségességére és alkalmazhatóságára. Észak-Amerikában járva, és az egyetemi szintű akkreditált, apologetikára specializálódott intézeteket látva eléggé elszorult a szívem. Mikor jutunk el idáig?

– Pedig az érdeklődés nagy a téma iránt. Úgy tudom, több református gyülekezetben jártál meghívott előadóként.

– Igen. Az elmúlt években legalább 40 alkalommal taníthattam református gyülekezetekben, ifikben, illetve ifjúsági- és lelkészkonferencián is. De küldök is embereket a református gyülekezetekbe, akik ugyanis a szolgálatunk során megtérnek, és református a hátterük, azokat olyan budapesti gyülekezetekbe továbbítom, ahol a pásztorokat ismerem (pl. Pasarét, Gazdagrét stb.).

– Ez azt jelenti, hogy szívesen vállalsz előadásokat?

– Természetesen, ha hívnak, nagyon szívesen megyek előadást tartani bárhova. Az Apológia Kutatóközpont segítséget szeretne nyújtani minden lelkipásztornak, vezetőnek, de a keresőknek, laikusoknak is. De mivel nem tudnám tenni a dolgomat, ha minden meghívást elfogadnék, nagyon örülnék, ha több elhívott és felkészült ember végezné a feladatot, akár velünk együtt, akár a saját egyháza keretein belül. Ki mit akar, abban segítünk neki, csak legyen végre minél több hozzáértő és -érző ember.

– Neked van valami teológiai végzettséged?

– Az Evangélikus Hittudományi Egyetemen hittantanári szakon végeztem. És ha végre beindul a Szegedi Tudományegyetemen a vallástudományi mesterképzés, le szeretnék doktorálni. Különben igazi autodidakta vagyok. A nemzetközi hálózat révén pedig, amelyhez az Apológia is tartozik, a világ legjobbjai a kollégáim, ami hihetetlenül nagy segítséget jelent.

– Milyen segédanyag áll a lelkipásztorok rendelkezésére? Egyáltalán szembe kell-e néznie egy lelkipásztornak ezekkel a kérdésekkel?

– Szerintem nem mondok újat azzal, hogy ma egy lelkésznek naprakésznek kell lennie a fiatalokat égető kérdésekben. Nem elég tiltani, módszertant kell adni. A hívőknek tudniuk kell, miben hisznek és miért, illetve, hogy miben nem hisznek, és miért nem? Sajnos, újra meg újra hallok esetekről, hogy gyülekezeti tagok "elmennek az erdőbe", és a lelkipásztorok többsége nem tudja, mit tegyen, és mit mondjon, amikor az illető vagy a családja tőle, mint lelkésztől várna segítséget. Tőlünk bárki bármilyen vallási közösséggel kapcsolatban bármikor kérhet információt, például e-mailen keresztül. Az ismeretterjesztést szolgálja a weboldalunk, azon a gazdag linkgyűjtemény, illetve a könyveink, füzeteink és a megelőző traktátusok is.

Szerintem alapvető szemléletváltásra van szükség. Nemcsak tűzoltó jelleggel kellene ráébredni a valláskutatás és a hitvédelem fontosságára, hanem előre nézve, már a képzésben, hogy már azok fel legyenek készítve erre a szolgálatra, akik a gyülekezetbe kikerülve másokat fognak felkészíteni a szolgálatra.

– Hány kisegyházról, szektáról van ismeretanyagotok, keresztyén kritikátok?

– Több száz vallási csoportot be tudunk sorolni, hogy a lelkész legalább hova tenni tudja az adott csoportot. A világvallásokról, és a nálunk jelentős keresztény hátterű szektákról, illetve a kereszténységen belüli egészségtelen hitéleti jelenségekről, mozgalmakról pedig kész, letölthető, kinyomtatható tanulmányaink vannak. Amiről semmink sincs magyarul, arról pedig szinte garantáltan találunk valamit az interneten angolul.

Talán a „védekezés”, „gátépítés” helyett valóban ez lenne a járható út a ma református egyháza számára is. Nem elfordulni, nem ítélkezni, hanem ismeretet szerezni, kommunikálni, és segíteni. A kritikát csak akkor érezni helyénvalónak, ha mellette ott van a másik út, a krisztusi felmutatása is. Könnyű rámondani valamire, hogy „sátáni”, vagy hogy a „Sátán műve”, ezzel hárítva el a felelősséget, majd bedugni fejünket a homokba. A misszió folytatása azok között, akik a vallások egyre szélesedő piacán mindent behabzsolnak, és aztán semmi mellett sem döntenek igazán, már nehezebb. Itt van a mi felelősségünk: felmutatjuk Krisztust, vagy egyre nagyobb és mélyebb gátakat építünk magunk köré. Választhatunk.