TÉMA: Politikai ideológiák IV. - Konzervativizmus

Folyóiratunkban kísérletet teszünk arra, hogy bemutassuk azokat az ideológiai eszmerendszereket, amelyek napjainkban politikai nézetek hivatkozási alapjául szolgálnak. Vállalkozásunk mögött az a szándék húzódik, hogy a társadalomban jelenlévő politikai ideológiák törésvonalai mentén tagolódó különbségek és ellentétek valódi tartalmát tisztázni segítsük. Ezért társadalmi hatásukra is figyelemmel eddig tanulmányokat közöltünk a liberalizmusról, a szociáldemokráciáról és a nacionalizmusról, a Confessio jelen számának írásai a konzervativizmussal foglalkoznak.

Ezek a politikai ideológiák egyrészt gyülekezeteinkben is jelen vannak, másrészt hatásukat egyházunk is elszenvedi. Ezt a munkát a különböző irányzatok hivatott képviselői és kritikusai segítségével szeretnénk elvégezni.

(- A Szerk.)

TŐKÉCZKI LÁSZLÓ

A konzervativizmus "lényege"

Sokan leírták: a konzervativizmus nem doktrinális rendszer, mint a liberalizmus vagy a szocializmus. Valóban igaz az, hogy a konzervativizmus reakciós gondolkodásmód, vagyis reagáló attitűd arra, amit "progressziónak" mondanak. A konzervativizmus ugyan nem feltétlenül hívő, keresztyén irányzat, de minden formájában feltételez egy természetes/teremtési rendet s azt, hogy ami van, az nem véletlenül van s nem tetszés szerint változtatható "valami". A konzervativizmus elutasít mindenféle színezetű emberi "társadalommérnökséget", amely az észre vagy a "tudományra" hivatkozva akar egy új világot s új embert teremteni.

A konzervativizmus - fent említett természetéből kifolyólag - nagyon sokszínű, hely, idő és nemzet sőt egyéni alkat szerint is. De "lényegét" illetően alapvetően kétféle. Az egyik, amely tulajdonképpen nem érdemli meg a nevet, az állagőrző struktúrakonzervativizmus. Ennek hívei politikailag - világnézetileg, tehát értékelvileg bárkik lehetnek, akik az éppen aktuálisan fennálló hatalmi-gazdasági rend előnyeit élvezik s elleneznek minden változást. Így még a szélsőbaloldali kommunisták is lehetnek konzervatívok s a jelenleg uralgó (neo)liberálisok is azok. Ez a "konzervativizmus" zömében önző és erkölcstelen álláspontot jelent. Egyszerűen csak azért, mivel a világ és a társadalom/nemzet egészének az ügye, nem érdekli, csak a saját pozíció.

Ezzel szemben a "valódi" konzervativizmus értékelvű, etikai bázison nyugszik s a változásokkal kapcsolatban azt nézi, hogy azok az emberi lét fenntartásának és gazdagításának szempontjából, vagy a hátrányos helyzetű emberek és csoportok érdekében történnek-e! Az érték(elvű), etikai konzervativizmus tehát ugyan jól összeegyeztethető a változásokkal, de természetes ellentéte van a "haladással" vagy "fejlődéssel", amelyek nincsenek a történelemben, mivel ezeket az emberi materialista-ateista ész Isten helyett a krisztusi megváltás irracionális, tehát észfeletti tanítása helyett találta ki, hiszen, ha az emberiség tömegesen minőségi változásra képes lenne, akkor a tökéletesedés az evilági paradicsom elképzelésének utópikus (hazug) hirdetésének lenne alapja - de valójában nincs, hiszen az egyes ember az abszolút szuverén Isten egyedi és megismételhetetlen "üzenete" az embervilágnak így a világ (éppígy) léte egyedi és közösségi feladat s nem az önmegváltás színtere.

Az értékkonzervativizmus tehát tudja - az öntudatosabbak a kijelentés alapján - hogy az embernek/emberiségnek korlátozott a mozgástere s ezen nem segítenek semmiféle divatos koreszmék, forradalmi víziók. Sőt ezen nem segít a "szabadság" sem, még kevésbé a mindent megengedő szabadosság. Egyszerűen azért nem, mivel a "szabadságnak" van egy kínos jellegzetessége, éspedig az, hogy jóra és gonoszra egyaránt használható. Milyen kétségtelen cél lehet az, amely a gonosz lehetőségét is magában foglalja. Az érték(etikai) konzervativizmus ezért tiltakozik a "modernitás" emberi/humanista önistenítése ellen is. Az "ember" a maga racionális esetlegességében hogyan lehetne norma? Az "emberi jogok" állandó demagóg sulykolása mellett is jogos a kérdés: ha mindenkinek mindenre egyenlő emberi joga van, mi dönt két egymásnak feszülő emberi jogos igény között? (Egy konzervatív tudja: az éppen aktuálisan érvényesülő erő (tőke) többlet dönt s nem az igazság!)

A konzervativizmus alapjában véve - ha nem hitvallásos keresztyén is - a lelki és szellemi érékek primátusát vallja tehát. Hisz abban, hogy van az egyén feletti s a közösséginek álcázott diktátumokon túli rendje az életnek, amelyet óvni, őrizni kell. Ezért védi a családot, a környezetet, a nemzetet és az erkölcsöt. A konzervativizmus ezért sem teheti "rendszerének" tengelyévé az anyagi érdekekért folyó konfliktusosságot ("osztályharc"), hanem az együttműködést, a kompromisszumot hangsúlyozza. Az a "konzervativizmus", amely - úgymond - radikalizálódik, forradalmasodik, elveszíti státusát.

Ezért hazugság bármiféle kapcsolatot szuggerálni a jobboldali radikalizmusok és a konzervativizmus vagy a keresztyénség között. Bizonyos "hívószavak" vagy elvek egyezése mellett az "egész" merőben ellentétes világokat, világnézetet jelent. Ahogyan áthidalhatatlan - értékelvileg - a szakadék az ateista-materialista szocializmushoz is - a szociális elkötelezettség ellenére. A krisztusi etikával nem fér össze annak hite, hogy a világ strukturális-hatalmi változtatásokkal megváltható s valamiféle földi paradicsom elérhető.

De ugyanaz a helyzet azzal a racionalista individualizmussal is, amely a különböző mai "liberalizmusok" magját alkotja. A (keresztyén) konzervativizmus ugyan nagyra becsüli az egyént - hiszen az üdvösség is egyedi s nem kollektív jellegű -, de a közösségnek szabadon szolgáló személyiség elvét vallja s nem azt, hogy az egyén a mércéje a világnak. A nem fundamentalista konzervativizmust legjobban a Szentírás fogalmazza meg: "mindent szabad nekem, de nem minden épít" s "mindent megpróbáljatok és a jót megtartsátok"!

Ma sokan a "humanizmus" csúcsát látják a "szabadságot" hirdető liberalizmusban (miután a "szocializmus" hazug kollektivizmusa zömében - de nem mindenben! - csődöt mondott). Csak közben elfelejtik azt, hogy a "szabadsággal" jóra és gonoszra egyaránt lehetőséget ad. Milyen cél az, amely nem egyértelműen a "jót" szolgálja? Persze ilyenkor is nyilvánvalóvá válik a "progresszív" emberkép - az ember jó, csak bizonyos körülmények és struktúrák "rontják el" - tarthatatlansága. A "szabaddá tett" törvények, rend, hagyomány, stb. "kényszerei" alól "felszabadított" ember ön- és közveszélyes is lehet! Ezt a kockázatot nem igazolhatja semmi - ennél az is jobb, ha az "elrettentés" törvényi hatásai működnek. A rosszra felhasznált "szabadság" ugyanis általában az ártatlanok "számlájára" működik. Nem jelent tehát felszabadulást az emberiségnek, ha a rossz egyéni hajlamok, ösztönök, vágyak szabaddá lesznek.

Az értékkonzervativizmus eme "represszív" jellege egyértelműen az életet, az egyénben küldött isteni jó üzenetek, rendeltetés érvényesülését szolgálja - miközben a múlthoz képest ma már elismeri a magánszféra széleskörű dekriminalizált szabadságát. De mindig tiltakozni fog az ellen - még ha nem is a fundamentalisták erőszakosságával -, hogy "közjogi egyenlősítést" hajtsunk végre a teremtési törvények egyértelmű életpártiságával szemben (abortusz, euthanázia, homoszexuális házasság, stb.). A "progresszió" képviselőit is a teremtő és gondviselő Isten akaratából való "ténynek" fogadjuk el, de mintegy azért, hogy világosabbá váljon Isten akarata!

Az etikai konzervativizmusnak nem csak az "alapkérdések" tekintetében reális az álláspontja, hanem olyan viszonylatban is, mint a magántulajdon. Nem tartja "szentségnek" azt, tehát a közjó szempontjából szabályozhatónak és korlátozhatónak gondolja. Viszont elvet minden utópikus tulajdontalansági ábrándozást és erőszakot. Az egyenlőség ugyanis nem a teremtési rend része, de a felelős közösségi szolidaritás igen ("egymás terhét hordozzátok!"). Az etikus (érték) konzervativizmusban igen központi helyen áll az áldozatkészség. (Jézus Krisztus követése) s a gazdagságnak csak viszonylagos értéke van.

Az értékkonzervativizmus realistán tisztában van a világ megszüntethetetlen materiális szűkösségével s ezért nem gondolja azt, hogy strukturális és politikai hatalmi változások vagy az individuum teljes szabadjára engedése elhozhatná mindenki számára az evilági paradicsomot. Minden ilyen ígéret tévedés vagy tudatos hazugság. A létezés teremtési/természeti egyensúlyai és emberi/antropológiai adottságai megszabják a társadalmi és egyéni mozgástereket. Mindennek elfogadásához persze alázatra van szükség, s nem modern humanizmus önistenítő büszkeségére s racionalista balhitek, divatok (üzletes) tenyésztésére.

Egyébként ahogyan a magántulajdont, úgy az üzletet sem nézi le vagy veti el az etikai konzervativizmus, de nem tekinti elsődlegesnek a piacot ("versenyképességet", nyereséget, stb.) elsődlegesnek a társadalomhoz, annak szükségleteihez képest. A történelmileg értékszervezett/organikus "élet" fenntartása és gazdagítása primátust élvez a(z egyéni) profittal szemben. Ehhez képest méltó a vállalkozó gazdálkodó a maga bérére. A munka elsődleges az egyébként fontos, sőt nélkülözhetetlen tőkéhez viszonyítva. A világ egyesek nagy hasznaitól ugyanúgy nem lesz boldog, mint amikor megsemmisítik a magántulajdont. A világ "boldogsága" - ahogyan az egyéné is - az, ha békessége van (lásd: "Istennek békessége, mely minden emberi értelmet felülhalad…")

Nem véletlen tehát az sem, hogy az értékkonzervativizmusban merült föl - "agrárius" környezetben - először a környezetvédelem gondolata is (feltűnt, hogy csökken a "madárfütty"!), a "másodlagos" baloldali, városi tendencia már az optimista progresszió kudarcának reflexiója. Az ember bármire - például korlátlan haszonra - való "felszabadítása", az egyéni "önmegvalósítás" jegyében elvezetett az élet alapjait, egyensúlyait jelentő természeti világ felelőtlen felprédálásáig. Az önistenítő embert - úgy látszik - még saját cselekedeteinek szándékolatlan katasztrofális következményei sem tudják megállítani.

Az értékkonzervativizmus éppen ennek az ősi emberi tapasztalatnak, bölcsességnek a hordozója. Ezért is lehet - törvénykedő fundamentalizmus nélkül! - nyugodt a "progresszió" mindig heves, magát (ön)megváltónak gondoló képviselőivel szemben. Ha nem Isten akaratából van valami, elmúlik magától… Ki fog emlékezni - a történészeken kívül - a sok emberi zajongásra? Az élet teremtési rendjének felismerése (=Isten szuverenitásának elismerése) viszont védettséget ad, messzemenően csökkenti az értelmetlen kísérletezgetések ("társadalommérnökség") kockázatait.

Hangsúlyozni kell azonban, hogy az érték (etikai) konzervativizmus nem az egyébként is feltartóztathatatlan történelmi (technikai, életmódbeli, stb.) változások ellensége. De a változásokat istenítő kultuszok ellenfele. Nincs ugyanis istenpótló "fejlődés" és "haladás" a történelemben, legfeljebb technikai-civilizációs hatékonyság növekedés, amellyel jóra és rosszra egyaránt törhet az "örök ember". Az összkomfort nem teszi jobbá - "szükségszerűen" - az embert. A transzcendens túlvilági "paradicsom" helyett nem ígérhető evilági tökéletes társadalom, mindenki számára "igazságos" létezéssel. A progresszív póthitek üressége mindig tragikus történelmi tapasztalatokat hozó "látásokkal" bizonyosodik be. A valódi hit pedig mindig megáll, mivel az a nem látott (és látható) dolgokról való bizonyosság (s ezért is isteni ajándék).

Ezért is tragikus (és komikus is egyben) a liberális "humanizmushoz" simuló, önfeladó keresztyénség, amely verseng a mindent megértő és mindent megengedő szellemben, s ezzel - teológia helyett - antropológiává válik. (Ennél már csak egy rosszabb változat van, a kommunizmussal "kiegyezkedő" békepapság, amely Jézus Krisztust is be tudta illeszteni a "progresszív" zsákutcába!) A kiszolgálás teológiája úgy adta fel Isten szuverenitását, hogy hamis emberi eszmék "szuverenitását" szolgálta. Ha volt szakszerűsége ennek az árulásnak, annál rosszabb ez (egykori) képviselőire! Az ember "világmegváltása" mindig erőszakot, vérfürdőt és kurdarcot jelent. A pokolhoz vezető út is jó szándékkal van kikövezve - formulázta a magyar (népi) bölcsesség.

Az olvasó érezheti az előző szövegrészekből azt, amit a szerző eleve leszögezett, az etikai (érték) konzervativizmus "reakciós" gondolati rendszer. S ez azért van így, mert van felismerés arról, hogy van nem változtatható alap (teremtési) rend, amely az ember, az "emberiség" életét úgy határozza meg (predesztináció), hogy azon egyes, egyébként isteni rendeltetésű ("üzenetű") ember igen minimálisat tud "változtatni". S a változás, változtatás egyébként is értékelvileg lehet akár problematikus. A folyamatosság egyenértékűen "jó" lehet. Miért kellene "mindent" a változásra "rátenni". A "haladás" (üzletes) képviselői azt állítják, hogy az "állagőrzés" gonosz, önző magatartás. De mi igazolja azt, hogy a változtatók eleve közérdekű emberek? A változtatás (üzletes) képviselőinek soha nem lehet előnyük a teremtési rend akár még oly stupid képviselőivel szemben!

Az érték (etikai) konzervativizmus tudatos képviselői ugyanis nem tesznek mást, mint alkalmazkodnak ahhoz, ami az "életajándékból" következik - a semmiből a valamivé lett lehetőség szférájában - kifejtik az isteni üzenetet. Ebből árad nem az ő "nagyságuk", hanem a "létmegértés" okossága. Az a szellem, amely tudja, hogy mindent nem lehet.

A "modern konzervativizmus" baloldali követelménye ezért nevetséges. Az az érték (erkölcsi) konzervatív, aki besorol a kor követelményeit jelentő divatok közé, gyakorlatilag megsemmisül. A nyugati "konzervatív" pártok jó része ezen az úton jár. Ők már csak "emlékeznek" arra, hogy valamikor önmaguknál többre mutattak, utaltak. Nincs tehát modern értékkonzervativizmus, legfeljebb - a liberális porondmesterek bosszúságára - e helyett fundamentalizmus mászik elő. Aki nem érti, hogy az értékkonzervativizmus "elavult" fogalmai mit jelentenek, jobb lenne, ha csak önmagával foglalkozna. A fogalmi "modernizáció" ugyanazt jelentené, mint a liberális keresztyénség - önfeladást. Beszállást abba az akár öntudatlan destrukcióba, amely szétver megpróbáltan visszaigazolódott értékelveket helyükre hozva tünékeny divatok múltán a semmit.

Ez a "modernizáció" különösen a tömegek szintjén pusztító, ahol az "értékkeretek" szétrombolása - a sokféle szűkösség következtében - tragikus atomizálódással az élet értelmének az elvesztésével jár. Nem véletlen az, hogy a hagyományos konzervativizmus legerősebb bázisa a népben volt! A modern társadalmak igazi betegségei viszont éppen abból az anómiás állapotból származnak, amely a materialista-racionalista progresszív "felszabadítók" okoztak a népi konzervativizmus nagy részének felszámolásával.

Az érték (etikai) konzervativizmus egyébként nincs ellentétben sem a liberalizmussal, sem a szocializmussal ott, ahol azok elvileg az egyén vagy a közösség súlyos értékeit hirdetik - de ott aztán elválnak az utak, amikor az előzőeknél nem a kettő egyensúlyában, hanem valamelyik abszolút prioritásában látják az élet megoldását. Az egyén nagy érték, hiszen isteni "teremtő gondolatot" reprezentál, ahogy viszont az is igaz, társas lényként az, tehát nem létezhet közösség nélkül. Nem véletlenül születik az egyén akkor és oda, amikor és ahol. Ebből fakad az értékkonzervativizmus nemzeti kötődése, amely közösség - bár mai formájában viszonylag fiatal - szintén Isten teremtő gondolatát jelenti. Ahogyan az a család is. A két közösség és a hittestvéri közösség egyben kötelezettségeket és feladatott hárít az egyénre - értelmet is adva létének.

Az álkollektivista kommunizmus, a közösségeket valójában szétverő rendszerének bukása után ma nálunk a diktatúrában kialakult túlélési (cinikus) önzés üzletes virágzásba fordult. A haszon és a siker, az élvezetek korlátlanságának kozmopolita individualizmusa immár életellenessé lett. Az értékkonzervativizmus lassanként kénytelen lesz antiliberálissá válni, mivel az, amit ma liberalizmusnak nevezi sok helyen magát, immár egyszerűen minden érték teljes eltörlésére tör. Miközben a "másságok" feltétlen tiszteletéről s egyes kisebbségek pozitív diszkriminációját sürgeti - ugyanakkor a keresztyén kisebbséget minden téren háttérbe akarja szorítani. Az a liberalizmus, amely a szabadság kultuszát a szabadosságig űzi, s ugyanakkor megsemmisíteni, kizárni akar véleményeket, irányzatokat, hiteket nem különb, mint a kollektivista diktatúra. Nem véletlen az tehát, hogy a konzervatív oldalon fundamentalizmusok keletkeznek. Ugyanúgy, mint amikor a szélsőbaloldali forradalmiságra válaszul megszületett az ugyanolyan erőszakos szélsőjobboldali forradalmiság.

Szeretném hangsúlyozni, hogy az érték (etikai) konzervativizmusnak egyikhez sem volt, van köze! Akik forradalomban és progresszióban gondolkodnak azok a gyarló ember reménytelen önistenítésének a képviselői tehát materialisták - akármilyen idealista célokat is tűznek ki! - s ezért mindegy, hogy melyik politikai oldalt képviselik. Az érték (etikai) konzervativizmusnak egyik oldalon a nemzet (mint teremtési rend) révén vannak kapcsolódási pontjai, a másik oldalról a krisztuskövetés szociális lelkiismerete kapcsolódik. De ettől még egyikhez sem tartozhat. Nem "harmadik utat" jelent ez, hanem minden szélsőség elutasítását. A saját bázis fundamentalista szélsőségeinek elutasítását is!

Mit is jelent hát összességében az érték (etikai) konzervativizmus? Bármennyire is furcsa, de még hagyományos formában is az élet bölcs (tapasztalati) reflexióját, annak megértését, hogy az élet isteni ajándéka fantasztikus, de nem szuverén emberi lehetőség. A bölcsen formált kötelmek közötti teremtés (alkotás) színtere. Az etikai konzervativizmus tehát annak az alázatnak kifejeződése, amely nem lázad megváltoztathatatlan emberi adottságok ellen. Az a reálpolitika, amely nem ígéri túl magát, mert tudja, hogy halál, szűkösség, baj, boldogtalanság stb. mindig lesz - ezen a politikai hatalom birtokosainak változása vagy emberi struktúrák átalakítása sem változtathat.

S ami a legdöntőbb: az etikai konzervativizmus azt is tudja, hogy a divatok korlátlan szabadságának azért van mindig másnapossága, mert az ember - bár mindig habzsolna - nem tud jó közérzettel teljesen a materialitásban maradni. Szükség van - akár üres - reményre, szépségre, igazságra, stb., amelyek igazolják őt, mint istenképű szellemi lényt. Az oroszlánok például nem akar(hat)nak humanisták lenni! Az embernek mindig több kell, mint az anyagiság - még kommunistaként vagy (neo)liberálisként is! Mégis örök a kísértés arra, hogy csak az anyagiságot "tematizálják" a létfenntartáson túli érvényességgel.

Az értékkonzervativizmust ezért nevezhetik "idealizmusnak", amely persze nem jelent többet, mint azt, hogy az emberben jelen van az észfelettiség is, s ez - materialistán szólva - csak azt jelenti, hogy a "fejlődés" túl van a puszta materiális okság szféráján. A lélek és a szellem birodalmában ugyan lehet magyarázni mindent az anyagi érdekkel, de a személyiség valósága akkor is realitás, ha a freudizmussal azt a nemiségre akarják redukálni! A materiális gyönyörben azonban több van - nem véletlenül félt a keresztyénség mindig ennek túlzásaitól! -, mint a "hús" irracionális vágyódása. A szeretet (szerelem) világa ugyanis magasan fölötte van az ösztön-vezérelte állati magatartásoknak. De ez nem "rendszeralkotó" tényező! Mert az "emberi jelenség" gazdagsága az istenihez közelít. Jézus Krisztus követése azért lehet reális program, mert benne nem életidegenséget fejez ki a sokszínű emberi lehetőség! Az etikai konzervativizmus nem fundamentalista irányzatai mindig a megtalált küldetésről, rendeltetésről szólnak! S ezért még akkor sem harcosak, amikor sziklaszilárdan ellenállnak üzletes divatoknak, amelyek mindig elmúlnak, mert bár Istentől engedettek, de nem tőle vannak.