Confessio 2005/2

LÁNCZI ANDRÁS

Szociáldemokrácia és neokommunizmus

A szocializmus eszméje többféle politikai mozgalomban és célban öltött testet a XVIII. század óta. A legismertebbek az utópikus vagy racionális szocializmus, a szindikalizmus, a fabianizmus, anarchista szocializmus, a szociáldemokrácia, a marxi kommunizmus, a bolsevizmus, a harmadikutas szocializmus. Ha ezeket megpróbáljuk valamilyen összefüggésrendszerbe helyezni, akkor azt mondhatjuk, hogy a szocializmus mint politikai tan az utópista vagy racionalista szocialisták által megfogalmazott ellentmondás felismerését és az ellentmondás feloldására született különböző megoldási kísérletek szerteágazó történetét foglalja magában. A szocializmus fenti fajtái az egymással való vitákként is értelmezhetők, hiszen a marxi kommunizmus mint a szocializmus végcéljának elmélete az utópikus szocialisták kritikájaként született meg, a szociáldemokrácia eszméje a marxi tanok bírálatából alakult ki, a szindikalizmus pedig a szociáldemokrácia eszközeit utasította el. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a szocializmusnak megvannak az egy-egy országon belüli sajátosságai, önálló története, amely alapján megkülönböztethetjük az angol szocializmust (pl. fabianizmus), a német vagy magyar szociáldemokráciát, az olasz és francia szindikalizmust, ahogy manapság beszélhetünk az angol harmadik út szocialista doktrínájáról. Külön figyelmet érdemel, hogy a szocializmus eszméjét milyen más tartalmú eszmékkel próbálták ötvözni, mint például a nemzet eszméjével (nemzeti szocializmus) vagy a kereszténységgel (keresztényszocializmus).

Elsőként tehát az utópista szocializmust kell megemlíteni, amely a XVIII. századi morálfilozófia szülötte, és megfogalmazta minden szocialista eszme és mozgalom kiinduló felismerését. A korai szocialisták az embert a világ természetes rendjében (ordre naturel) helyezték el, pontosabban azt mondták, hogy a társadalmi rend, amelyben az ember él, természetes (Owen). Az ember eredendően jó, ahogy e mellett a szocialista gondolatot megelőlegező Rousseau oly szenvedélyesen érvelt, de legalábbis „fejlődésre képes lény”, ahogy Cabet és Fourier is utalt erre. Csakhogy az emberek többsége nyomorban él, a megfigyelő szenvedést és viszályt lát, mi több „mindenütt láncokat visel” (Rousseau). Miként lehetséges ez, ha az ember jó és az emberi közösség az Isten vagy a természet folytán természetes, azaz jó? Más magyarázat nincs, minthogy az ember belenyúlt a természetes rendbe, mesterséges intézményeket hozott létre, amelyek – ahogy ezt már szintén Rousseau ecsetelte – az emberi élet természetes harmóniáját vagy „a lét édességét” elrontották. Ezt az ellentmondást nevezhetjük minden szocialista eszme kiindulópontjának vagy metafizikájának.

Rousseau szerint a megoldás politikai, ha nem is szocialista: erről szól a Társadalmi szerződés, amelyben a legfőbb hatalom (szuverenitás) forrását a népbe helyezi, a politikai hatalmat pedig társadalmi szerződés révén alkotja meg. Vagyis az emberi létezés fenti ellentmondását a demokratikus elv általánossá tételével lehet feloldani. E felfogás szerint a demokrácia nem egyéb, mint a természetes emberi állapot helyreállításának politikai eszköze. A szocializmus ezen első vagy utópikus hulláma tehát az embert homo homini amicus-nak, vagyis társadalmi (szociabilis) lénynek írta le, szemben – mondjuk – Thomas Hobbes-zal, aki az emberben egymás farkasát pillantotta meg (homo homini lupus). De miért utópikus a szocialista gondolkodók első csoportja? Werner Sombart szerint azért, mert „a szociális élet valódi rugóit nem ismerik”, illetve „nem látják be, hogy a társadalmi átalakulás nem az ész problémája, hanem a karakteré”. Hogyan is akarta Owen, Godwin, Fourier, Cabet és mások az ellentmondást feloldani? Felvilágosítással. Mivel ezek a gondolkodók, akik egyébként egymással is vitatkoztak, már megtalálták „az igazságot”, vagyis a természetes rendhez való visszatérés gondolatát, a feladat az emberek erről való meggyőzése. Érdekes módon nem a szegényekkel akarták a felvilágosítást kezdeni, hanem a gazdagokkal. Cabet írja: „Nem a gazdagokat kell-e elsősorban megtérítenünk? Kétségkívül, sőt hasznosabb lesz rajtuk kezdeni, minthogy a gazdagoknak és művelteknek sokkal több a befolyásuk más gazdagok, sőt a szegények megtérítésére.”

Az utópikus vonását a szocializmus sohasem tudta levetkőzni, a XX. század végén külön irodalma van a szocializmusnak mint utópiának. Zygmunt Bauman a Szocializmus, az aktív utópia c. könyvében (1976) úgy fogalmaz, hogy a szocializmus mint utópia ereszkedett le a XIX. századi Európára. Miben különbözik a jelen megváltoztatásának terve az utópiától? Abban közösek, hogy mindkettő a jövőre irányul, de az utópista ezt úgy teszi, hogy a meglévő értékrenden alapuló mércéket teljesen figyelmen kívül hagyja. Bár mindkettő elhagyja a tapasztalati világot (ne feledjük, hogy ebben is Rousseau mutatott példát, aki a második értekezése elején kijelenti: „Kezdjük hát azon, hogy félretesszük a tényeket, mivel kérdésünkre nincsenek befolyással”), az utópikus gondolkodó először is relativizálja a jelent, s arra törekszik, hogy a történeti vagy tapasztalati folytonosságot megszakítsa – innen van a szocialisták állandó törekvése a megújításra, a reformálásra, s a szokások, hagyományok tudatos rombolására. A valószínűvel szemben a lehetségest részesíti előnyben, aminek a következménye az, hogy a jelent kritikusan kezeli és a felismert igazságát meg akarja valósítani. Mint láttuk, az első szocialisták ezt a meggyőzés erejével igyekeztek elérni. Ám ez nem vezetett eredményre.

Ezen a ponton lépett fel Marx, aki a szocializmus hatékony eszmévé való formálása érdekében gazdasági-történelmi tant dolgozott ki, amelynek a végkövetkeztetése az volt, hogy a szocializmus eszméjének alanyt kell találni, egy társadalmi csoportot, amelynek érdekében áll a szocializmus megvalósítása akár forradalmi-erőszakos eszközökkel. Ez a csoport a munkásosztály volt, amely a leginkább kisemmizett osztálya volt a modern ipari társadalomnak. A történelem eszméjének, mint a társadalom legfőbb mozgató rugójának a megalkotása nem csupán a társadalomról való gondolkodást változtatta meg, de fölforgatta az egész európai szellemi mozgást is, mert a szellem életét egyszerűen a mindennapi élet visszatükrözésének fogta föl, vagyis másodlagosnak nyilvánította a gondolkodást, az önálló magyarázó erővé megtett történelem játékszerévé. Nem mi csináljuk a történelmet, hanem a történelem csinál bennünket. A régi gazdag-szegény ellentétet egy újjal cserélte fel, miszerint vannak, akik felismerik a történelem öntörvényű menetét, s vannak, akik nem. A kommunisták azok, akik megértették, hogy minden eddigi történelem az osztályharcok története, s a modern kor elérkezett ennek végleges fölszámolásához. Vagyis a szocialista gondolat felismerését, a természetes rendhez, a harmonikus létezéshez való visszatérést a kommunizmus testesíti meg, amely immáron „tudományos”, és így a megvalósítása a felvilágosult embereken múlik. Mivel a marxi tannak vannak reális, tapasztalati közgazdasági elemei, elsősorban a tőke működésére vonatkozóan, az a látszat keletkezett, mintha a marxi történelemfilozófia egésze érvényes és tudományos lenne. Ráadásul Marx, aki a francia felvilágosodás és forradalom hatása alatt állt, a meggyőzés új, aktívabb formáját vázolta fel, amikor a szocializmust mozgalommá, cselekvési programmá alakította. S mert a marxi tan univerzalista igényű tudományos tanként lépett fel, a mozgalmi megjelenése is egyetemes vagy nemzetközi jellegűvé vált az első pillanattól kezdve, ennek bizonyítéka a szocialista internacionálék megalakulása, melyek története a mai napig tart. A marxi tan radikalizált, erőszakos hatalommegragadásig vitt programja az orosz bolsevikok nevéhez fűződik, akiknek vezére, Lenin, pontosan megértette, hogy nem a gazdagokat – a termelő magántulajdonnal bírókat - kell meggyőzni, ellenkezőleg, meg kell fosztani őket a vagyonuktól s ha kell az életüktől, ugyanakkor  a munkásosztályt kell cselekvő erővé megszervezni. A kommunizmus homályos célját nem megérteni kell, hanem el kell hinni, hogy vannak olyanok, akik meg tudják magyarázni, mit miért tesznek a bolsevikok vagy kommunisták. Ennek a programnak a legradikálisabb eleme a magántulajdon fölszámolása, amire korábban nem volt ilyen méretű példa az európai történelemben, egyben az eredeti szocialista felismerés – a jó természetes rend és a rossz emberi intézmények közti ellentmondás – abszurd megvalósítása: ha rosszak, torzító hatásúak a fennálló intézmények, akkor ezeket csak a fennálló intézmények meghódítása révén lehet megszüntetni, azaz meg kell szerezni az állam feletti hatalmat. Amikor a bolsevikok megszerezték a politikai hatalmat, kiderült, hogy nem számoltak a politika természetével, belső törvényeivel, nem értették meg, hogy a társadalmi átalakítás nem elsősorban az ész, hanem a karakter dolga, vagyis a változtatók összes tulajdonságát magában foglalja az, ahogy valaki a politikában cselekszik. Nem a terv vagy akár a jobb jövő hihető ígérete hiányzott a bolsevizmusból, hanem az emberi természet és a politika megértése. A politikának csak egyetlen elemét, a hatalom lehetőségeit értették meg.

A szociáldemokrácia nem ezt az utat járta, holott a kiindulópontja szintén a marxi osztályharc elmélete volt. Abban sem volt különbség, hogy a politikai hatalom megszerzése nélkül a szociáldemokrácia sem tudta elképzelni „a kapitalista termelési viszonyok” fölszámolását. Döntő különbség volt azonban az, hogy céljukat a parlamenti politizáláson keresztül akarták elérni, valamint a végső cél, a kizsákmányolás megszüntetése révén minden ember egyenjogúságát akarták kivívni. Ezen a ponton azonban a szociáldemokráciának a szocialista eszméken kívüli versenytársa akadt, mégpedig a liberális doktrína, mely szerint az egyéni jogok kivívásához nem szükséges a gazdasági rend fölforgatása. Hosszú távon az egyenlőség eszméje vezette el a szociáldemokráciát oda, hogy a XX. században a demokrácia egyik támogatójává vált. Fokozatosan, a modern gazdaság tömeges életszínvonal emelő hatása miatt értelmetlenné vált a szociáldemokrácia egy osztályhoz való kötése. Ennek felismerése volt az 1950-es évek végére, hogy a szociáldemokrata pártok csak akkor lesznek versenyképesek, ha gyűjtőpártokká alakulnak át, vagyis politikai programjukban a társadalom minél több tagjához szólnak. Ennek ára azonban az lett, hogy nem a kapitalista termelési viszonyokat változtatták meg, hanem következményeinek enyhítésére vetették a hangsúlyt. Egyre inkább az állami újraelosztást tekintették a legfőbb eszközüknek, jelszóvá emelték a társadalmi igazságosság fogalmát. Ha kormányra kerültek, akkor nem féltek az államot eladósítani, az inflációt kicsit elengedni, mert ily módon akarták az elosztás költségeit minél inkább áthárítani a gazdagabbakra, illetve időben kiterjeszteni – a kölcsönből, hitelből való fogyasztás a tulajdonnélküliek jóléti illúziója.

De mi maradt meg mára a szocializmus eredeti céljából? Hogyan akarják feloldani az eredeti ellentmondást? A tanácstalanság kifejeződése a harmadik út meghirdetése, amely közvetett elismerése annak, hogy a szocializmus eredeti célja, az élet természetes jóságának visszaszerzése politikai eszközökkel nem lehetséges. A harmadik út legfőbb célja ma már egyfajta egyensúly kialakítása az állam, a piac és a civil társadalom között. A régi szociáldemokrácia állam-centrikus és tőkeellenes volt. A mai szociáldemokrácia gazdaságpolitikájában – értsd kapitalizmus-felfogásában – neoliberális elveket vall, melyek szerint a piac segítése, illetve a dereguláció (az állami korlátok lebontása) jó eszköze a jólét biztosításának. Nem ódzkodnak a privatizáció termelékenységnövelő hatásának az alkalmazásától, az adócsökkentéstől.  Az újratermelődő egyenlőtlenségeket pedig az esélyegyenlőség állami feltételeinek a megteremtésében látják. Követik a tömegtársadalom individualizációs folyamatait, nagyobb hangsúlyt kap az önmegvalósítás elősegítése. Maradt tehát néhány jelszó, illetve társadalmi intézmény, amelyet a mai szociáldemokrácia támogat: ez a demokrácia, a társadalmi igazságosság, egalitarianizmus. Röviden: az eredeti célt, ha még egyáltalán emlékszik rá bárki is, a fennálló gazdasági-társadalmi keretek között kívánják megvalósítani. Ezért a szociáldemokrácia mára erős konzervatív vonásokat mutat.

Elméleti értelemben azonban a szocializmus eszméje újabb és újabb, többnyire utópikus elképzeléseket szül. Michael Hardt és Antonio Negri „Birodalom” c. munkáját, amely 2000-ben jelent meg, a XXI. század „kommunista kiáltványának” nevezték el. A több mint négyszáz oldalas mű arra tesz kísérletet, hogy az egész politikai bölcselet beemelésével újra gondolja a kommunista eszmény tartalékait. Ez azért új, mert eddig Marxot tekintették axiomatikus kiindulópontnak, ami előtte történt, az ócska kacatnak számított. A koncepcióváltás célja azonban nem az, hogy a szocializmust belesimítsa az európai politikai bölcseletbe, ellenkezőleg, még radikálisabbá kívánja tenni a szocializmus eredeti eszméjét, ki akarja azt szakítani ebből a hagyományból, melyet metafizikainak nevez. Marxszal is az a baj, hogy a régi metafizikákra jellemző mértékeket használ, például a munkaérték elméletet. Az európai gondolkodás ugyanis – állítják a szerző - irtózik a végtelentől, a mérhetetlentől, a mértéknélküliségtől. A modern kor ebben a tekintetben nem különbözik az összes megelőző kortól: ha nincs mérték, akkor nincs kozmosz, ha nincs kozmosz, nincs állam. A szerzőknek ebben az okfejtésükben igazuk van, valóban, az európai politikai intézmények mindig a kozmosz értelmezésén alapultak az ókortól kezdve a mai napig – mellékesen egyetlen kultúra sem nélkülözi a kozmosz értelmezését, amikor a társadalmi berendezkedést akarja igazolni (pl. ókori egyiptomi kultúra, indiai kasztrendszer stb., ázsiai társadalmi tagolódás). A szerzők egy olyan társadalomban – birodalomban – gondolkoznak, amelynek nincsenek határai. Ez az elgondolás is, ahogy már az utópikus szocialistáknál láttuk, a renden alapul. A világnak „rendje” van, s az első feladat – a szerzők szerint – ennek a ma kialakuló rend összetételének a megértése. Fontos különbség, hogy nem természetes rendről beszélnek, hanem az ember által kialakított rendről, azaz nincs külső, természetes korlát, ahogy ezt az utópisták még feltételezték. Minden olyan szerveződést, politikai alakzatot, amely a „helyihez” kötődik, azt meg kell szüntetni: „A helyinek a mai ünneplése regresszív, sőt fasiszta lehet, ha ezek ellenzik a körforgást és keveredést, s így megerősítik a nemzetek, az etnicitás, a faj, a nép és más hasonlók falait.” Ha ez az, amit elutasítanak a neokommunisták, akkor fontos megjegyezni, mit tartanak a programjukról mint pozitív társadalomtanról. Álljon itt a könyv utolsó két sora válaszul: „Ez egy forradalom, amelyet semmilyen hatalom nem korlátoz, mert a biohatalom és a kommunizmus, az együttműködés és forradalom szeretetben, egyszerűségben és ártatlanságban együtt fennmarad. Ez a kommunista lét megszüntethetetlen könnyűsége és öröme.” A szocializmus első teoretikusai még természetes rendről és a létezés édességéről beszéltek. A neokommunisták viszont a kommunisták öröméről beszélnek. Tudják mit? Ha lehet választani, akkor inkább a konzervatív szociáldemokrácia.