Elhangzott az Országos Református Lelkészegyesület
1939. augusztus 24-27-én megtartott
ceglédi konferenciáján.

"Midőn pedig elvégeztetett, hogy mi Itáliába hajózzunk, átadák mind Pált, mind némely egyéb foglyokat egy Július nevű századosnak a császári seregből. Beülvén azért egy Adramittiumból való hajóba, az Ázsia mentében fekvő helyeket akarván behajózni, elindulánk, velünk lévén a maczedóniai Aristárkhus, ki Thessalonikából való. És másnap megérkezénk Sidonba. És Július emberséggel bánván Pállal, megengedé, hogy barátaihoz elmenve gondoskodásukban részesüljön. És onnan elindulván, Ciprus alatt evezénk el, mivelhogy a szelek ellenkezők valának. És a Cziliczia és Pámfilia mellett levő tengeren átevezvén, eljutánk a licziai Mirába. És mivel ott a százados egy Itáliába menő alexandriai hajót talált, abba szállított be minket. Több napon át azonban lassan hajózván és nehezen érkezvén Knidushoz, mivel nem enged vala bennünket odajutni a szél, elhajózánk Kréta alatt, Salmóné mellett. És nagy üggyel-bajjal elhajózván mellette, jutánk egy helyre, melyet Szépkikötőknek neveznek, melyhez közel vala Lásea városa. Mivel pedig sok idő múlt el, és a hajózás már veszedelmes vala, mivelhogy a böjt is elmúlt immár, inti vala Pál őket. Ezt mondván nékik: Férfiak, látom, hogy nemcsak a teréhnek és a hajónak, hanem a mi életünknek is bántódásával és nagy kárával fog történni e hajózás. De a százados inkább hisz vala a kormányosmesternek és a hajótulajdonosnak, hogynem annak, a mit Pál mond vala. Mivel pedig az a kikötő telelésre nem volt alkalmas, a többség azt határozá, hogy hajózzanak el onnan is, ha valami módon eljutva Fénixbe, Kréta kikötőjébe, mely délnyugot és északnyugot felé néz, kitelelhetnének. Mivel pedig déli szél kezdett lassan fúni, azt gondolván, hogy feltett szándékuknak uraivá lettek, elindulván, közelebb hajóztak el Kréta mellett. Nemsokára azonban viharos szélvész csapott le oda, mely Észak-keleti szélnek neveztetik. Mikor pedig a hajó elragadtatott, és nem bírt a széllel szembe menni, nekieresztvén azt, vitetünk vala tova. Mikor pedig egy kis sziget alá futottunk, mely Klaudának hívattatik, csak alig bírtuk hatalmunkba keríteni a csolnakot. Melyet miután felvontak, védőeszközöket alkalmaznak vala, alól megövedzvén a hajót; és mivel félnek vala, hogy zátonyra bukkannak, lebocsátván a vitorlát, úgy vitetnek vala. Mikor pedig a szélvésztől nagyon hányattatánk, másnap a hajóterhet kihányák. És harmadnap tulajdon kezeinkkel hányók ki a hajó felszerelését. Mikor pedig több napon át sem nap, sem csillagok nem látszottak, és nem kis vihar szorongatott, továbbra minden reménységünk elvétetett életben maradásunk felől. Mikor pedig hosszas volt már az étlenség, akkor Pál felállván ő közöttük, monda: Jóllehet szükséges lett volna, óh férfiak, hogy engedelmeskedve nékem, ne indultunk volna el Krétából, és elkerültük volna ezt a bajt és kárt: Mindazáltal mostanra nézve is intelek benneteket, hogy jó reménységben legyetek; mert egy lélek sem vész el közületek, hanem csak a hajó. Mert ez éjjel mellém álla egy angyala az Istennek, a kié vagyok, a kinek szolgálok is. Ezt mondván: Ne félj Pál! A császár elé kell néked állnod. És ímé az Isten ajándékba adta néked mindazokat, kik te veled hajóznak. Annakokáért jó reménységben legyetek, férfiak! Mert hiszek az Istennek, hogy úgy lesz, a mint nékem megmondatott. Egy szigetre kell pedig nékünk kivetődnünk. Mikor pedig a tizennegyedik éjszaka eljött, a mint ide s tova hányatánk az Ádrián, éjféltájban észrevevék a hajósok hogy valami szárazföld közelget hozzájok. És lebocsátván a vízmérő ónt, húsz ölnyinek találák, majd egy kevéssé tovább menvén és ismét lebocsátván a vízmérő ónt, találák tizenöt ölnyinek. És mivel féltek, hogy szirtes helyekre vetődhetnek, a hajónak hátulsó részéből négy vasmacskát vetvén ki, kívánják vala, hogy nappal legyen. A hajósok pedig mikor el akarának menekülni a hajóból, és a csolnakot lebocsáták a tengerre, annak színe alatt, mintha a hajó orrából vasmacskákat akarnának vetni. Monda Pál a századosnak és a vitézeknek: Ha ezek a hajóban nem maradnak, ti meg nem szabadulhattok. Akkor a vitézek elvágták a csolnak köteleit, és ki hagyák esni azt. Addig pedig, míg nappal lenne, inti vala Pál mindnyájokat, hogy egyenek, mondván: Ma tizennegyedik napja, mióta folyton étlen várakoztok, semmit sem véve magatokhoz. Azért intelek benneteket, hogy egyetek, mert ez a ti javatokra szolgál. Mert küzületek senkinek sem esik le egy hajszál a fejéről. Mikor pedig ezeket mondá, és kenyeret vőn kezébe, hálákat ada Istennek mindnyájok előtt, és megtörvén, kezde enni. Felbátorodván pedig mindnyájan, szintén vevének magukhoz táplálékot. Valánk pedig a hajóban lélekszám szerint összesen kétszázhetvenhatan. Miután pedig megelégedtek eledellel, a hajót könnyebbítik vala, a gabonát kihányván a tengerbe. Mikor pedig megvirradt, a szárazföldet nem ismerik vala fel; hanem egy tengeröblöt sajdítanak vala, melynek sima partja van, melyre végezék, hogy kihajtják a hajót, ha bírják. A vasmacskákat azért körös-körül elvagdalván, a tengerben hagyák, egyszersmind eloldván a kormányrudak köteleit és felvonván a nagy vitorlát a szélfúvásnak, igyekeznek vala a part felé haladni. De mikor egy zátonyos helyre találtak, ráhajtották a hajót. És az első része ugyan megakadván, mozdíthatatlanul marad vala, a hátulsó része azonban szakadoz vala a haboknak ereje miatt. A vitézeknek pedig az lőn tanácsa, hogy a foglyokat vágják le, hogy senki el ne szaladhasson, minekutána kiúszott. De a százados meg akarván tartani Pált, eltiltá őket e szándéktól, és megparancsolá, hogy a kik úszni tudnak, először azok szökdössenek a tengerbe és meneküljenek ki a szárazföldre. A többiek pedig ki deszkákon, ki a hajó egyéb darabjain. És így lőn, hogy mindnyájan szerencsésen kimenekültek a szárazföldre. (Az Apostolok Cselekedeteiről írott könyv 27. fejezete.)

"Igehirdetés és politika" tulajdonképpen csap részletproblémája ennek az örök időszerűségű alapkérdésnek: "A keresztyén ember ebben a világban". Ahhoz, hogy az igehirdető meg tudja találni a maga helyes viszonyulását a politikához és hogy a politikumra vonatkozó igehirdetése az igaz és ne a hamis prófétizmus szellemében történjék: alapvetőleg az szükséges, hogy az igehirdetőnek, mint keresztyén embernek, Krisztus választottjának, megváltottjának, tanítványának, követőjének a jelenvaló világhoz való viszonya egészen helyes, az Igének s benne Ura akaratának mindenben megfelelő legyen.

Amelyik igehirdető még bizonytalanságok közt hányódik abban a tekintetben is, hogy neki, mint személyes keresztyénnek a világban általában véve s legalább a legelemibb és leggyakrabban ismétlődő adott helyzetek közt miként kell szava és élete bizonyságtételével Ura mellett megállania: annak lehetetlen megtalálnia, mint igehirdetőnek is a helyes utat politikai kérdések keresztyéni megítélésénél s az a hamis prófétizmus hangját és mondanivalóit mindig össze fogja téveszteni az igaziéval.

Bizonyos értelemben véve az egész Szentírás, elejétől végig arra tanít, miként éljen, viselkedjék és tegyen tanúbizonyságot a keresztyén ember, annál inkább az igehirdető, a világban. De Isten Igéje gondoskodott arról, hogy ez éppen különösen az igehirdető vonatkozásában a Szentírás egy helyén, egyetlen hatalmas és részletesen kidolgozott képben összefoglalólag is előnkbe adassék.

Ez a hely a Cselekedetek könyvének 27. fejezete, ahol Lukács evangélista mint szemtanú és részestárs írja le Pál apostol tengeri útját Caesareából Rómába, ez útban való hajótörését és megmenekülését. (Csak mellékesen jegyezzük meg, hogy ez a hely világi történeti szempontból is nagyérdekű: máig az egyik legösszefüggőbb s egyébként is legértékessebb hiteles képeaz ókori hajózásnak.)

Nincs a Szentírásnak még egy fejezete, ahonnan - minden erőltetett allegorizálás és szimbolisztika nélkül - annyi gazdag és szervesen összefüggő tanítást tudnánk meríteni arra nézve, miképpen éljen, szóljon és viseledjék a keresztyén ember e világ különféle viszontagságai közt - általában is, de különösen akkor, hogyha Istennek tetszett az Ő szent Igéje szolgálatát különleges hivatásként jelölni ki a keresztyén ember számára; amily különleges hivatás volt a Pálé.

* * *

Már maga az rendkívül tanulságos, kiket és mit visz a hajó - különösen az a nagyobbik, amelyre Mirában átszállanak, hogy Rómát elérjék?

Visz élelmet Egyiptomból a világ fővárosának telhetetlen gyomrába (az ilyen gabonáshajók megérkezése Rómában, kivált az évadban legelsőké, valóságos népünnep volt). Visz rabokat, alighanem a cirkuszi játékok céljaira (hiszen "panem et circenses" követel szüntelen a római nép!). Közönséges gonosztévők, politika foglyok voltak-é, nem tudjuk: elég az hozzá, sorsuk meg volt pecsételve. Vannak azután a hajón katonák, akik a foglyok őrizetére voltak kirendelve, egy emberséges századosnak a vezénylete alatt; ezek, épúgy, mint a hajótulajdonos és a hajósnép, hivatásbeli kötelességüket, illetőleg kenyérkereső munkájukat végezték a hajón. És végül mindezekkel összezárva, külsőleg teljesen azonos sorsközösségben, ott van a hajón a Krisztus egyháza is: a fogoly Pál és önkéntes kísérői, Lukács és Aristarchos.

Krisztus egyháza a földön, Urának akaratából, mindaddig, amíg csak az új ég s az új föld el nem következik, így van bezárva földi és emberi sorsközösségekbe, legfőképpen népekbe, nemzetekbe, államokba. Akármennyire más a célja és rendeltetése az egyháznak, mint annak a földi sorsközösségnek, amelyben él: azzal együtt kell haladnia, abból magát ki nem vonhatja, sőt annak érdekeit, amennyiben azok magának az egyháznak céljával és rendeltetésével nem ellenkeznek, neki is szívén kell viselnie.

Pálnak és társainak, tehát a hajón utazó egyháznak, az volt a célja és rendeltetése, hogy miután már egyebütt is bizonyságot tettek, most Rómában is, a világ legfőbb hatalmassága előtt, bizonyságot tegyenek az Úr Jézus Krisztusról, s ezt a bizonyságtételt legalább is a fogoly Pál vértanúhalálával is megpecsételje.

Ettől teljesen különböző volt a hajón utazó sorsközösség többi tagjainak s magának a hajónak és útjának célja és rendeltetése. Élelmiszerszállítás (közgazdasági cél), igazságszolgáltatás, népszórakoztatás - mindezek által egyfelől a politikai hatalom akaratának érvényesítése, másfelől (emettől feltételezetten) hadi és hajós mesterséggel való becsületes kenyérkereset, önfenntartás.

* * *

A hajó többi utasai mind azt gondolták, hogy a hajó sorsközössége és annak útja kizárólag az imént felsorolt világi célok szolgálatában áll. Csak a hajón utazó, a hajó sorsközösségével összezárt egyház tudta, hogy az út végső célja nem az, amit számára a hajótulajdonos, a kormányos, a katonai parancsnok, a jog parancsszava s a birodalmi főváros gyomrának és időtöltésének érdekei kitűztek, hanem valami egészen más: a Krisztusról való bizonyságtétel s ez által a földi egyház legfőbb feladatának teljesülése és Isten dicsőségének e földön való növekedése, az Ő szent akaratának teljesítése által! Ezért a végső célért volt az egész hajóút. Annak valamennyi többi, világi célja - nevezzük őket (mert a szó tágabb értelmében teljes joggal nevezhetjük) összefoglalva politikai céloknak - alá volt rendelve Isten nagyságos céljának, amelyet egyházának földi bizonyságtétele által akart megvalósítani.

Krisztus egyháza abban a tudatban kell, hogy belekapcsolódjék akármely földi sorsközösségbe, hogy az Ő célja annak céljain túlvezet, sőt hogy Isten rendeléséből az egyház célja: a Krisztusról való bizonyságtevés és ezáltal Isten dicsőségének szolgálata a tulajdonképpeni maradandó, örök cél; a földi sorsközösségnek minden egyéb célja csak ettől feltételezetten, ettől körülhatároltan érvényesülhet Isten akarata szerint.

A hajó földi célok felé tart, de Isten országa felé megy: ez az alapmeghatározása a keresztyén ember és a világ viszonyának; ami egyúttal ezt is jelenti: az egyház és a politika viszonyának.

* * *

Vizsgáljuk meg most, részletesebben, milyen a Krisztus egyházának s benne elsősorban a kiváltképpen való igehirdetőnek, Pálnak a magatartása az alexandria-római gabonaszállító hajón?

Először is: a földi sorsközösség önkéntes és engedelmes vállalása a dicsőséges végső célért. Lukács és Aristarchos csak önkéntes kísérői az apostolnak: testvéri szeretetből, keresztyéni szolgáló és bizonyságtevő készségből vállalják a hosszú, kockázatos és egyébként sem kellemes utat. Maga az apostol fogoly ugyan, de a Kálvin finom és találó megjegyzése szerint valójában mégis önkéntes utas: hiszen, ha akarta volna, már Sidonban visszaélhetett volna a centurio bizalmával, aki megengedte "hogy barátaihoz elmenve, gondoskodásukban részesüljön" (3.), mert barátai segítségével nagyon könnyen nyomát veszthették volna a népes kikötővárosban a kereső szemek. De Pál akart fogoly maradni - római küldetését csak így teljesíthette -; ezért ott maradt a hajó sorsközösségében s két bizonyságtevő társával minden viszontagság közepett kivette belőle a részét.

Ebből tehát először is megtanulhatjuk azt, hogy a keresztyén ember és az egyház a nép, a nemzet, az állam sorsközösségét nemcsak kényszerű beletörődéssel, hanem boldogan engedelmes önkéntességgel vállalja, a keresztyéni bizonyságtevésnek, Isten dicsőítésének mindenekfölött való végcéljára gondolva, amelyet másként nem érhet el.

* * *

Ez a sorsközösségvállalás azonban nemcsak általánosságban, hanem egyes tényekben is meg kell, hogy nyilatkozzék.

Pál, aki nem most utazott először hajón és tengeren s hajótörést sem most először fog majd elszenvedni életében, tapasztalatai alapján kötelességének tartja figyelmeztetni a hajósnépet, hogy az út az évszak miatt nagyon kockázatos. A százados azonban inkább hisz a hajózás mestereinek és szakértőinek, mint a laikusnak - pedig egyébként nagyrabecsüli! - és még megkísérelhetőnek gondolja egy krétai téli kikötő felkeresését (9-12. v.). A csakhamar bekövetkező katasztrófa aztán nem a szakértőket, hanem a laikust igazolja.

Ez azt mutatja, hogy a keresztyén embert, az igehirdetőt keresztyéni és igehirdetői mivolta egyáltalán nem akadályozhatja meg abban, hogy annak a sorsközösségnek az érdekében, amelybe őt Isten beleállította, a szükség és lelkiismerete parancsszavára politikai tevékenységet is ne folytasson. Joga, mert kötelessége nyíltan és bátran elmondani nézetét a sorsközösség világi érdekeiről, lehetőségeiről, kilátásairól s figyelmeztetni a nézete szerint küszöbön álló, de még elkerülhető veszélyekre. Hogy a keresztyén ember, az igehirdető elmondhassa a nézetét minden konkrét jogi, gazdasági és egyéb, sorsközösségének e világi céljaira vonatkozó s összefoglalólag (e szó tágabb értelme szerint) politikainak mondható kérdésről: arra őt nemcsak az a tény jogosítja és kötelezi, hogy ő népe, nemzete, állama sorsközösségének önkéntes, boldog engedelmességgel tagja, hanem jogosítja és kötelezi őt az a körülmény is, hogyha esetleg élettapasztalatai alapján sok mindent tisztábban lát és helyesebben tud következtetni, mint sorstársai.

Csak egyet ne felejtsünk: ez nem valami különlegesen keresztyéni funkció; nem valami speciális egyházi és főképpen nem igehirdetői (legkevésbé katedrai) tevékenység. Pál ezt a tanácsot nem mint apostol adta, nem mint a Krisztus választottja és megváltottja, követője és szolgája adta, pontosabban: nem ebből a minőségéből folyt, hogy ezt a tanácsot adta! Hanem adta ezt a tanácsot egyszerűen, mint utasember a többi utastársának s főként azoknak, akiknek emberi részről kezükbe volt letéve és felelősségükre volt bízva az út kimenetele és a hajó sorsa.

A keresztyén embernek, az igehirdetőnek nem szabad azt gondolnia, hogy ő már annálfogva, mert keresztyén és mert igehirdető, jobban ért jogi, gazdasági, általában sorsközössége világi céljaira vonatkozó, politikai kérdésekhez. Fényes józansággal jegyzi meg Kálvin: a centuriót nem lehet hibáztatni, hogy inkább a szakértőkre és a mesterekre hallgatott, mint a laikusra és hogy: "quod prudentis et modesti est hominis, a peritis et exercitatis regi se patitur". Éppen az okos és mértéktartó emberek nehezen tudják elképzelni, hogy pl. egy jogi vagy közgazdasági főiskolát soha nem végzett és ilyen irányú képesítettséggel nem is bíró lelkipásztor hogyan tudhasson helyes és követnivaló tanácsot adni, mondjuk földbirtokpolitikai kérdésekben. Pedig nagyon meglehet, hogy élettapasztalatai, gyakorlati ismeretei alapján őneki van igaza: mert a szakképzeltség sokszor jelenthet korlátoltságot is, és a mesterségbeli önérzet sokszor elvakultsággal jár. Annak a sűrűn hallatszó felhorkanásnak, hogy: "pap ne szóljon bele a politikába!" - nagyon sokszor itt a forrása. Annyiban viszont mindig igaza van ennek a tiltakozásnak, amennyiben sem a keresztyén ember általában, sem az igehirdető különösen nem igényelheti magának azt, hogy politikai, általában világi kérdésekben azon a címen figyeljenek a szavára és kövessék útmutatásait, mert ő keresztyén ember, igehirdető, "pap".

* * *

Mi történik már most; ha a keresztyén emberre, az igehirdetőre, az elsősorban illetékesek és felelősök nem hallgatnak, holott erősen meg van győződve arról, hogy neki van igaza?

Hogy igazán keresztyén ember és igehirdető, és hogy azt a tanácsot, útmutatást, noha éppen nem keresztyéni mivoltából, igehirdetői tisztéből, "papi jellegéből" következőleg, de igazán a legmélyebb testvéri felelősségérzetből, a sorsközösség vállalásának következményeként adta: annak az a nagyon egyszerű ellenpróbája, hogy visszautasítás esetén csak azt teszi, amit Pál tett, és nem tesz semmit, amit ő nem tett. Pál nem tért forradalmi útra: nem állott oda demagóg módon felizgatni a hajószemélyzetet és az utasokat, hogy esetleg azok erőszakos fellépésének segítségével kényszerítse ki a felelős vezetőktől és a mesterségbeli szakértőktől az ő elgondolásának elfogadását s megvalósítását. E helyett Pál engedelmesen és csöndesen vállalta tovább is a sorsközösséget, amelybe beleállíttatott, holott napról-napra világosabbá vált előtte, hogy tanácsának el nem fogadása katasztrófa felé viszi azt az egész sorsközösséget, minden világi céljával egyetemben.

A keresztyén ember és különösen az igehirdető, akármennyire eltér nézete a hatalmon lévő felelősökétől s akármennyire meg van is arról egyénileg győződve, hogy azoknak működése, még ha jóhiszemű is, katasztrófába dönti a népet, nemzetet, államot: forradalmat csinálni mégsem állhat oda. Mégpedig nemcsak azért nem, mert neki az akármily igazságtalan, sőt istentelen felsőség értékéről és az az iránti tiszteletről bibliai alapon kell gondolkoznia, ami egyéni forradalmi akciókat eleve kizár; nem is csak azért nem, mert neki lelkiismeretében, százszor inkább, min másnak, mérlegelnie: kell azt a lehetőséget is, nem lesz-é részes még sokkal nagyobb katasztrófa felidézésében, mint amilyet éppen forradalmi úton elhárítani akar. Hanem méginkább azért nem állhat oda a keresztyén ember és az igehirdető forradalmat csinálni, mert reá a katasztrófa ilyen vagy olyan okból való bekövetkeztekor mihamar az egész, katasztrófába jutott sorsközösségnek lesz szüksége, nem pedig csak egy pártnak, az ő forradalmi pártjának.

Forradalmi demagógiát nem fog űzni az az igehirdető, akinek politikai véleményét és tanácsát - melyet mint sorsközösségnek egyszerű tagja adott - meg nem hallgatták, sőt esetleg éppen azzal ellenkező irányba terelték a sorsközösség hajóját. De époly kevéssé fog dacosan és duzzogva "félreállani": mert először is tudja, hogy Isten a maga célját minden emberi tökéletlenségen, megátalkodottságon és hajótörésen át, sőt épp ezek eszközül használásával is eléri; másodszor pedig azt is tudja, hogy minél inkább katasztrófa felé fejlődnek a dolgok, annál sürgősebb, annál égetőbb szükség van és lesz az ő tulajdonképpeni feladatára: az Ige hirdetésére a végveszedelembe jutott sorsközösség minden egyes tagja számára.

* * *

Bekövelkezik a katasztrófa: vihar, teljes irányvesztés, zátonyrajutás, hajótörés. Mit cselekszik ilyenkor a bizonyságtevő keresztyén, a próféták és apostolok fundamentomán felépített igehirdető a maga végveszedelembe jutott, halál révén álló, züllő és bomló sorsközösségében?

Amint nem állott dacosan és duzzogva félre, úgy most sem beszél a keserű késői elégtétel önelégült hangján. Amint nem volt forradalmár, úgy nem képvisel egy meddő konzervatív álláspontot sem: "ugye megmondtam…" Amennyire nem űzhet az igehirdető forradalmi demagógiát, épúgy nem akarhatja kielégíteni a lelkeket az utólagos bölcseség önhitt, visszataszító és terméketlen feddőzésével sem. A forradalmak utáni reakcióknak ezt a magatartását - amellyel a forradalom ütötte sebeket csak tünetileg elkezelni s valójában mélyíteni lehet, meggyógyítani nem - az igehirdető époly kevéssé ambícionálhatja, mint a forradalmarságot!

Annyit ugyan megmond Pál (21. v.), hogy íme, a következmények őt igazolták, de ezt teljesen száraz tárgyilagossággal állapítja meg és egyetlen célja vele nyilván csakaz, hogy kétségbeesett sorstársainak figyelmét annál inkább felhívja tulajdonképpeni mondanivalójára.

Ez a mondanivaló aztán többé nem egyszerű emberi, sorstársi és útitársi vélekedés és tanács. Ez üzenet az élő Istentől, amely nem tarsusi Saulra, az utasemberre, hanem kiváltképpen Pálra, a Jézus Krisztus apostolára, az igehirdetőre, az igaz próféták utódjára van bízva.

Két sarkon forog ez az isteni üzenet:

a) "egy lélek sem vész e1 közületek, hanem csak a hajó" (22.b.)

b) "ímé az Isten ajándékba adta néked mindazokat, kik teveled hajóznak" (24.b.).

Lehet egy sorsközösség helyzete emberileg és e világ szerint teljesen és tökéletesen reménytelen. Az igehirdetőnek, általában a bizonyságtevő keresztyénnek - de egyedül csak őneki - akkor is szent joga van reménységet hirdetni. Ez a reménység arra vonatkozik, hogy a sorsközösség keretei bármily reménytelenül széjjelhullóban vannak is: a sorsközösségbe zárt lelkekre (a lelkeken a psyché újszövetségi értelmében "életeket", tehát a "pneumatikus"-ként feltámadó "psychikus" testeket is, 1. Kor. 15,44 szerint értve!) vár az örökélet. "Egy lélek sem vész el, csak a hajó". Egy végső katasztrófába jutott sorsközösségnek a valódi igehirdetőktől mindenekfölött azt kell hallania, hogy Isten felforgathat trónokat, összetörhet birodalmakat, eltörölhet országhatárokat, szétszórhat. és összekeverhet népeket és nemzeteket: de az Ő választottait senki az Ő kezéből ki nem ragadja, Nála minden egyes lélek, test és élet számon van tartva s örökre és eleve elvégezte minden egyesnek földi és örök sorsát.

Mit tett volna Pál akkor, ha e helyett a kinyilatkoztatás helyett: "egy lélek sem vész el közületek, csak a hajó" - a végsőkig próbálta volna fanatizálni sorstársait s esetleg önmagát is azzal a biztatással: "né féljetek, minden szépen helyre fog igazodni, végtére is el fogjuk kerülni a hajótörést!?" Hamis próféciát űzött volna. Mert hamis prófétaság a legvallásosabb lendülettel, sőt a legkeresztyénibb színezéssel is minden olyan állítólagos "igehirdetés", amely a népnek, nemzetnek, államnak, esetleg, ami ma a legdivatosabb, a fajnak örök életet ígér. Isten Igéje szerint örök élete csak az egyénnek van az üdvösség eljövendő sorsközösségében, Isten országában, illetőleg azon kívül, az örök halál "örök élete" a kárhozat eljövendő sorsközösségében. Az igaz prófétizmus az, amelyik ezt minden kockázatot vállalva nyíltan megmondja s legnyomatékosabban éppen akkor mondja meg, amikor a katasztrófa forgószelébeu sodródó sorstársak talán legjobban kívánnák, hogy a hajó örök életére vonatkozólag kapjanak fanatizáló áltatást (V.ö. I. Kir. 22,7-8).

* * *

De amikor Pál így, minden fanatizáló áltatástól tartózkodva röviden és élesen kifejezi az egyetlen lehetséges reménységet egy sorsközösség katasztrófája közepett: hozzátesz valamit, aminek a kinyilatkoztatására Isten külön kijelentéssel hatalmazta fel őt és aminek alapján hirdette már az imént is a csodálatos vigasztaló reménységet. Azt mondja, Isten neki ajándékba adta mindazokat, akik ővele hajóznak. Mikor a szétesőben levő sorsközösség minden földi célja és törekvése semmivé lett: fölragyog felette a csillagtalan, viharos éjszakai tenger iszonyú örvénylései közt az egyetlen igazi és tulajdonképpeni, a mennyei cél - Istennek meg kell dicsőíttetnie Pál apostolnak a császár elé jutásával! És hogy ez megtörténhessék, Isten azt a sorsközösséget, kereteinek teljes, katasztrófális széthullása után is, valami csodás, megfoghatatlan szabadítással együtt fogja tartani. Hogy Pál és bizonyságtevő társai, hogy a hajón levő egyház célhoz juthasson, Isten, igen, megmenti érettük az egész hajósnépet is, noha csak úgy fogja kiragadni a hajótörésből, mint a tűzből a félig már elégett üszköt.

Isten tehát mindaddig, amíg a földön itt vagy ott, sokszor csak kettes-hármas csoportokban élő egyházával célja van, fenntartja és minden emberi értelem előtt rejtelmes módon egészen lehetetlen katasztrófákból is kiszabadítja azt a sorsközösséget, amellyel egyházát a földön összezárta, amelyre egyházának a végcélhoz közelebb juttatása érdekében valamelyes feladatokat bízott. Amennyire nem szabad az igehirdetőnek a nép, nemzet, állam, faj "örök életének" hamis prófétaságával áltatnia sorstársait, épp annyira szent joga és kötelessége azt mondani, legnyomatékosabban éppen végveszedelem idején: "Amíg az Úr ennek a népnek, nemzetnek a kebelében az Ő evangéliumát tisztán és teljesen hirdetteti, addig ez a nép, nemzet bizonyos lehet abban, hogy vele az Úrnak az Ő országa, az Ő dicsősége érdekében célja van". Abszolút értelemben egyetlen népnek, nemzetnek, egyetlen bármi néven nevezendő emberi sorsközösségnek sincs örök élete; de minden nép, nemzet, minden más sorsközösség kebelében már ott árad az "örök életre buzgó víznek kútfeje", mihelyt csak némileg is szabad folyást enged az Evangélium hirdetésének és mihelyt csak némely tagjai is örömmel fogadják azt. Egy nemzetnek a legszörnyűbb helyzetben sincs oka kétségbeesni jövendője felől, ha legalább legjobbjai tudnak hallgatni az Igére s engedelmeskedni annak. Egy nemzet csak akkor kezd valójában haldokolni, mihelyt elkezdi hinni, hogy neki a kebelében esetleg már egy vagy másfél ezer év óta hirdetett Krisztuson kívül is lehet, mégpedig mint nemzetnek (népnek, fajnak) lehet örök élete.

Isten tehát, ahogyan Pálnak a hajón, minden más igaz és engedelmes igehirdetőjének is "ajándékba adhat" egy egész sorsközösséget - arra, hogy a halál révén állókat Ő töltse el az élet és a jövő reményével, avval a bizonyossággal, hogy az élő Istennek az Ő dicsősége érdekében még e földi, jelenvaló emberélet kategóriái között is célja van velük. Aki igehirdető ezt a reményt és bizonyosságot a maga prédikálásával - és mindazzal a munkájával, amellyel az Ige magvetésének részint barázdát szánt, részint a belőle felsarjadó vetést gondozza - bele tudja árasztani katasztrófától rettegő vagy abba már bele is jutott sorstársaiba: az épp olyan örököse az igaz prófétáknak, mint amilyen tetőtől-talpig hamis próféta az, aki a nép, a nemzet, az állam "baját és kárát" (21. v.) faji vagy egyéb mítoszokkal akarja gyógyítani. Ezzel épp úgy jár el és épp annyit segít, mint hogyha Pál sorstársaival együtt a vihar kellős közepén Neptunust hívta volna segítségül!

* * *

Talán, ha csak eddig figyelhetnők az igehirdető apostol magatartását a végveszedelméhez közelgető hajó sorsközösségében, nem tudnánk elég erővel védekezni az ellen a vád ellen, hogy ez a magatartás nem életszerű s ennélfogva nem követendő: egy viharbajutott és teljes szétomlással fenyegetett sorsközösség tagjai nem sokra mennek az örök életre való utalással s még az sem lehet túlságosan erős vigasztalásukra, hogy Istennek az Ő dicsősége és Evangéliumának terjedése érdekében szüksége van erre a sorsközösségre még a földön is.

Azonban az igehirdető apostol nem éri be ennyivel. Ugyanakkor, amikor az Ige örök mondanivalóját tolmácsolja, mint abban a helyzetben - és minden más emberi válságban - egyedül lehetséges vigasztalást és reménységet: ugyanakkor mint útitárs és sorstárs egy pillanatra sem feledkezik meg a sorsközösség többi tagjaival való szolidaritásáról s teljes felelősségérzettel és mély testvéri szeretettel vonja le ebből a szolidaritásból a következményeket az adott helyzetben.

Nem róva fel senkinek azt, hogy az első tanácsát végzetesen nem hallgatták meg, most - hangsúlyozom, hogy most már ismét nem specialiter igehirdetői, apostoli, hanem egyszerű sorstársi, útitársi minőségben - újból tanácsot ád, nem is egyet, hanem kettőt és az összeomlás előtt álló sorsközösség mind a kettőnek igen nagy hasznát veszi: - mondhatni, e két tanács követése menti meg a sorsközösséget attól, hogy az összeomlás ne váljék mindnyájuk végpusztulásává.

Először is (30-32.v.) azt tanácsolja, hogy meg kell akadályozni gyáva áruló szándékukban a hajósokat, akik csak a maguk életének mentésére gondolva, patkányokként akarják odahagyni a süllyedő hajót. Ez a tanács tehát a rend, a még erőszakkal is kikényszeríthető sorsközösségi összetartás érdekében adódik. Az igehirdető, s általában a keresztyén ember, minél katasztrófálisabb helyzetbe jut sorsközössége, annál inkább a rend pártján kell, hogy legyen. Minél világosabb, hogy a rendetlenség s az annak gyökerében ható egyéni vagy csoportönzés és szenvedély a teljes káoszt idézi fel egy létéért küzdő hajótörött sorsközösségben: annál világosabb, hogy az igehirdető, a keresztyén ember Isten pártján van, a káoszból kosmost teremtő Isten pártján van akkor, amikor a rend pártján van. Kálvin egyetlen politikai axiómáját sem hangoztatja sűrűbben és élesebben, mint azt, hogy még a legzsarnokibb felsőség is jobb a teljes anarchiánál, mert legalább rendet tart s így legalább ez egy tekintetben Isten akaratát képviseli. Hamis próféta az az igehirdető, aki nagy közveszedelem idején érzelmi vagy egyéb okokból, esetleg a "szeretet evangéliumának" tiszteletreméltó, de végzetes félreértéséből belekapkod a hatóság karjába, amikor az az Isten által rábízott életmentő rendcsinálás, kemény, esetleg véres munkáját végzi.

* * *

De épp olyan hamis próféta az az igehirdető is, aki nem veszi észre azt, amit Pál észrevett: hogy végveszedelembe jutott sorsközössége tagjainak nemcsak rendre van szükségük, hanem kenyérre is. "Azért intelek benneteket, hogy egyetek, mert ez a ti javatokra szolgál" (34.v.). Maga is enni kezd hálaadással és többi 275 társát szintén erre biztatja. Hamis próféta lett volna, ha azt mondja: itt már úgyis hiába a test fenntartásáról gondoskodni, fő, hogy lelketeket mentsétek; Isten még egyenesen jó néven fogja venni és javatokra tudja be, ha böjtöltök. Ez evangéliumellenes, rajongó aszkézis lett volna, végeredményben a test feltámadásának tagadása: a testet, a Szentlélek templomát, éppen azért, mert templom, mindaddig, még a legvégzetesebbnek látszó pillanatokban is, építeni, erősíteni, tatarozni kell, amíg csak Isten maga nem intézkedik összeomlása felől, hogy a feltámadáskor majd annál dicsőbben felépítse.

De époly hamis próféta lett volna akkor is, ha azt mondja: emberek, vegyétek birtokotokba az egész hajórakományt, most már úgyis a tiétek, nincs többé úr és szolga, fogoly és szabad, tulajdonos és alkalmazott. Mentse kiki, ami menthető, mégpedig mentse magának - eddig igazságtalanul meg voltatok fosztva tőle, most Isten maga adott alkalmat, hogy az igazságtalanságot jóvá tegyétek. Ez evangéliumellenes, apokalyptikus kommunizmus lett volna, Isten világos törvényének lábbal tapodása, és elfeledkezés arról az egyszerű isteni igazságról, hogy igazságtalanságot igazságtalansággal nem lehet jóvátenni.

Az igehirdető, ott állva mint sorstárs sorstársai közt, de Krisztusa mellett, az igaz prófécia vonalán, mást cselekszik: bizonyságot tesz arról, szóval és tettel, hogy Isten gyermekeinek a testi eledel a leglehetetlenebb helyzetben is csak javokra szolgál, ha azt Isten kezéből hálaadással veszik el (35.v.). Benne van ebben a bizonyságtételben, hogy Isten egyetlen gyermekét sem teremtette koplalásra - tehát az az igehirdető, aki szó nélkül hagyja, hogy Isten gyermekei önhibájukon kívül koplalni legyenek kénytelenek, néma eb! De benne van ebben a bizonyságtételben az is, hogy áldás csak az Isten kezéből elvett kenyéren van - az az igehirdető, aki a kenyérhez való jogot nem mint Isten ajándékához való jusst hirdeti, és csak követelni tanít, hálát adni nem, vakoknak vak vezetője.

Állami rend és társadalmi igazság: e kettő mellett a Krisztus választottjának és megváltottjának, tanítványának, követőjének és szolgájának, annál inkább Igéje hirdetőjének sorsközössége legválságosabb, legreménytelenebb óráiban is ki kell állania. Egyszerre mind a kettő mellett és egyik mellett sem kisebb nyomatékkal, mint a másik mellett! De ki kell állania az igaz és nem a hamis próféták vonalában: gyáva passzivitástól és forradalmi bujtogatástól egyaránt mérhetetlen távolságban.

*

"Közületek senkinek sem esik le egy hajszál a fejéről". Ugyanaz az Úr, akinek hatalmas keze összetörte a sorsközösség külső keretét, magát a sorsközösséget csodálatosan megőrizte, amint igehirdetője által előre megjelentette volt. Megőrizte, mert meg akarta benne őrizni az Ő egyházát - s mert azt akarta, hogy az Ő egyházának bizonyságtételéből merítsen új reményt az egész sorsközösség. Ajándékba adta a sorsközösséget az igehirdetőnek - milyen kimondhatatlanul felséges ajándék ez, mennyi felelősséget ró ránk, de mennyi ígérettel teljes!

Hogy azonban az igehirdetők ennek a felséges ajándéknak birtokában valamiképpen el ne bizakodjanak, a bibliai történetnek egy emberileg végtelenül lehangoló fináléjából is intelmet kell venniük. A katonák fejükkel voltak felelősek a foglyokért - éppen olyan halállal kellett meghalnia a rabot vigyázatlanul szélnek eresztő börtönőrnek vagy katonai őrnek, mint amilyenre ítélve volt vagy lett volna maga az illető rab! - s mivel most megvolt a lehetősége annak, hogy a foglyok a nagy zűrzavarban világgá szöknek, a legegyszerűbb megoldáshoz akartak nyúlni: a foglyok legyilkolásához, hogy majd Rómában egyszerűen a fejükkel számoljanak be. A legyilkolandók közt volt Pál is, akinek, emberileg szólva is, de Isten titkos ajándékozó végzéséből is, tehát mint tanácsadó sorstársnak is, de mint Isten e célra kiválasztott igehirdetőjének is, menekülését köszönhette az egész hajósnép, maga a katonaság is.

A háládatlanság, mint Kálvin megjegyzi, "plusquam vulgaris est morbus", a közönségesnél is közönségesebb nyavalya, de senkinek sem kell rá oly mértékben elkészülve lennie, mint épp az igehirdetőnek. Ne gondoljunk másra, csak Urunknak egyik, szent keserűségtől legmélyebben átitatott szavára: "Sok jó dolgot mutattam néktek az én Atyámtól, azok közül melyik dologért köveztetek meg engem?" (Ján. 10,32). Hamis próféta az az igehirdető, aki erről csak egy pillanatra is megfeledkezik, aki akkor, midőn mint egyszerű keresztyéni sorstárs foglalkozik politikai kérdésekkel, akár mint speciálisan igehirdető világítja meg válságba jutott sorsközössége helyzetét, csak egy pillanatra is számít a világ hálájára. Az igaz prófétaság vonalán álló igehirdetőnek tudnia kell azt, amit az Úr Jézus a maga halálosan komoly, szent iróniájával így fejezett ki: "Ímé ördögöket űzök ki és gyógyitok ma és holnap, és harmadnapon elvégeztetem. Hanem nékem ma és holnap és azután úton kell lennen; mert nem lehetséges, hogy a próféta Jeruzsálemen kívül vesszen el" (Lukács 13,32-33).

Mint egyéb, úgy politikai vonatkozásban sem azért szolgálunk sorstársainknak, sem úgy, mint egyszerű sorstársak, sem úgy, mint különleges feladattal megbízott igehirdetők, hogy hálájukat arassuk. Ellenkezőleg: tudnunk kell, hogy minél inkább Urunk színe előtt, a "mennyei látás" (Csel. 26,19) iránt minél engedelmesebben, minél igazabb prófétai lélekkel végezzük feladatainkat, a világ annál hálátlanabb lesz irántunk (bármennyire áldást vett el tőlünk esetleg még e világi vonatkozásban is!), sőt annál inkább fog bennünket gyűlölni, mert a világ fejedelmének mindig éber sugallatára nagyhamar észreveszi, hogy amennyi áldás származik reá munkánkból és bizonyságtevésünkből, ugyanannyi ítélet is. "Jaj néktek, mikor minden ember jót mond felőletek, mert éppen igy cselekedtek a hamis prófétákkal is az ő atyáik" (Lukács 6,26).

Nekünk hálára nem szabad számítanunk, viszont annál hálásabbnak kell lennünk, ha az egyetemes háládatlanság közepett mégis akad világi hatalmasság, amelyik mellénk áll, úgy, ahogyan melléje állott Pálnak a derék centurio, aki ismerte ennek a fogolynak a római állam és jogrend becsülete szempontjából való jelentőségét (a császárra appellált, tehát a császár elé kellett mennie!) s nemcsak ővele nem engedett kurta proccesust csinálni, hanem miatta a többi foglyot is megóvta a felkoncolástól (tehát már ezzel igazolta, Isten öntudatlan eszközeként, a Pálnak adatott kinyilatkoztatást: Pál ajándékba kapta összes rabtársait!).

Az Úr mindaddig, amíg egy gyermekének s kivált igehirdetőjének politikai vonatkozású munkájára egyik vagy másik adott sorsközösség kebelében szüksége van, mindig támaszt mellé abból a sorsközösségből, ha kevés számmal is, olyanokat, akik többé-kevésbé ellensúlyozni tudják számára a világ háládatlanságának gátló és gyilkos hatásait s lehetővé teszik, hogy elvégezhesse; ami rá van bízva. Nem lehet olyan reménytelen helyzetben, nem lehet kétségbeesésében Istentől annyira elfordulva egyetlenegy, viharba jutott emberi sorsközösség sem, hogy Isten ne tudna belőle támasztani emberi védelmet az Ő igehirdetői számára, amikor és ameddig Ő azt szükségesnek látja.

Hogy igehirdetésünk politikája és a magunk sorstársi politikája csakugyan az Ige politikája, azaz valóban az Isten városa, a mennyei Jeruzsálem (Jel. 21-22.) felé vezető utat mutatja és azon halad - annak egyik biztató jele számunkra az, hogyha a bennünket szükségképpen kísérő általános hálátlanság közepett mégis akadnak időnként olyan tagjai sorsközösségünknek, akik először és látszólag talán csak világi megfontolásból, de valójában Isten akaratából és Lelkének indításából, tömegszenvedélyekkel és pillanatnyi érdekekkel dacolva odaállanak mellénk, hogy biztosítsák az Ige szabad folyását.

Az igehirdetés és politika viszonyának nagy problémájába így torkollik bele a lelkipásztor és a presbiter viszonyának és együttmunkálkodásának kérdése. Az igaz egyház, "ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az Ő nevében" bármely emberi sorsközösség közepett számbelileg mindig elenyésző kisebbség; de törhetetlen és végsőleg még politikájában is győzedelmes akkor, hogyha az igaz prófétaság vonalán álló igehirdetői mellett az Igéért a tömeggel szemben akármikor kiállani kész presbiterei vannak.